Dzserba, te csodás

A budapesti „kapualjtúrsz” vállalkozá­sok idei kínálatában is előkelő helyen szerepel Tunézia. A szinte dömpingáron kínált egy-kéthetes utak lábon elkelnek, és olyan tömegben özönlenek a napsü­tésre vágyakozó magyarok a téli álom­ban szunyókáló afrikai országba, hogy hamarosan létrejöhet a Budapest-Tunisz-tengely.

A tunéziai látványosságok teljes felso­rolásától eltekintünk, mégis van, amiről – úgy érezzük – bővebben kell szólnunk. Ez pedig Dzserba. A kis sziget Tunézia keleti partjánál található, és maximális átmérője nem több 25 kilométernél, hí­rét annak köszönheti, hogy itt él a zsidó diaszpóra egyik legrégibb közössége.

A legenda szerint az első Szentély (i. e. 586.) pusztulása után menekültek ide az első zsidók, egyes történészek szerint lehet, hogy „csak” a második Szentély lerombolásakor (i. sz. 70.). Az viszont tény, hogy Dzserba világhírű zsinagógá­jában őrzik a földkerekség egyik legré­gibb Tóratekercsét. A „La Ghriba” zsina­góga históriája: a hagyomány szerint egy kő hullott az égből megjelölve az építés helyét, majd az építkezést titokzatos szűz megjelenése segítette, akiről hálá­ból elnevezték a zsinagógát.

Bár Dzserbát nagy ívben elkerüli a vi­lágpolitika, a közelmúltban egy szomorú esemény miatt mégis szerepelt a nem­zetközi hírekben. 2002. április 11-én robbanás történt az ősi zsinagógában, ti­zenegy német, három tunéziai, egy fran­cia-tunéziai és egy francia állampolgár meghalt, és legkevesebb húsz ember megsérült. A helyi hivatalos beszámolók szerint a robbanást a zsinagóga falának véletlenül nekiütköző gázszállító kami­on okozta. A tunéziai hatóságok kezdet­ben balesetnek minősítették az ese­ményt, de a német belügyminisztérium – bizonyítékokra hivatkozva – egyértel­műen terrorista merényletnek nyilvání­totta a zsinagógánál történteket, (nem volt nehéz meggyőződnünk arról, hogy turistabuszok nem járhattak „véletlenül” a zsinagóga közelében, ugyanis az épü­let egy zsákutca legtávolabbi pontján, a domboldalon található. A merénylet hangulatának ma már nyoma sincs, csak a megerősített biztonsági őrség, és a bejáratnál elhelyezett stratégiai virág­tartók jelzik, hogy errefelé is megválto­zott a világ.

Mire minden utunkba eső látványos­ságot megtekintünk, majd átkompolunk a szigetre, a zsinagóga bezár. Az ott posztoló zsandár nem tehet ugyan sem­mit, de elárulja, hogy a kulcs a hitközsé­gen van, ha be szeretnénk menni, talán ők segíthetnek. Igen ám, de hogyan le­het megtalálni a hitközséget egy olyan városkában, ahol a főúton kívül csak kis sikátorok vannak, az átriumos, de kifelé teljesen zárt fehér kockáknak tűnő há­zak között? Mint később kiderül, segít a hagyományos találékonyság: ahol mezüze van, ott zsidó is van. És lőn… A mezüzés, világoskék ajtó mögül előbújó termetes asszonyság elvezet minket egy másik ajtóhoz, amit csak a mezüze kü­lönböztet meg a többi hasonlótól. Belép­ve, egy kis zsinagógában találjuk magun­kat, ahol a helyi férfierők épp az esti ima végén tartanak. Az ima végeztével egy sarokban ülő, szőnyegbe burkolt idős emberről kiderül, hogy ő a rabbi. A ve­gyes, „bibliai” és indoeurópai nyelvű fraternizálás megható pillanatai után meg­hívnak minket egy kávéra az egyik, a zsi­nagógától nem túl messze lévő házba. A ház szerény életvitelről tanúskodik, a szobák tiszták, nem túl tágasak, és min­den van bennük, ami a káeurópai agy szerint nélkülözhetetlen egy háztartás­ban. A belső átrium sarokrésze egy igazi szukkóti sátor. Amíg fő a kávé és sül a pita, az általános dzserbai társadalmi és politikai helyzet aktuális kérdéseit vitat­juk meg. A hosszas búcsúzkodáskor elő­kerülnek a családi fényképek is, a nagy­lány nemrégiben ment férjhez. Válasz­tottjával már Párizsban él, a fényképal­bumban a hagyományos henna-szertar­tás és a „habcsókos” párizsi esküvő ké­pei keverednek. A szigeten fogynak a zsidó fiatalok, sokan választják inkább a dzserbai diaszpóra közösségeit a francia fővárosban vagy Izraelben.

Vendéglátónk hirtelen jött ötlettel Houmt Souk-ba invitál minket, ahol a helyi zsidó általános iskola is működik. Tíz­perces autós poroszkálás után megérke­zünk az angyali zsidó negyedbe, ahol ki­csiny, héber feliratú üzletek sorjáznak egymás után. A földszintes kockaépüle­tek semmiben sem különböznek az itte­ni házaktól, csak a feliratok tanúskodnak arról, hol is vagyunk tulajdonkép­pen. Az iskola belső udvarán kipás ne­bulók szaladgálnak felszabadultan az es­ti ima után, akár Erecben is lehetnénk. Érkezésünkre alább hagy a rohangálhat­nék, néhányan leesett állal bámulnak minket, majd folytatják a rohangálást és egymás ütlegelését. A kissé enervált tan­erő megmutatja az iskolai zsinagógát is – tiszta Cfat… Keressük, a nők számára elkülönített részt. Kiderül, hogy errefelé a nők nem látogatják rendszeresen zsi­nagógákat, inkább valakinél összegyűl­nek, és úgy imádkoznak. Az iskolai könyv­tár igazán impozáns, nemzetközi adako­zás is segített a kötetek összegyűjtésé­ben. Már este háromnegyed kilenc van, amikor búcsút veszünk vendéglátóink­tól, a gyerekektől, a kóser pitástól, egy­szóval Dzserbától. Még kétszáz kilomé­ter vár ránk.

A „La Ghriba” zsinagógát viszont nem néztük meg. Majd legközelebb.

D.G.-F.E.-P.K.-T.ZS.