Dr. Virág Teréz lelki tanácsadó rovata

Kedves Asszonyom!

Mélyen átérzem gondját, hogy is kezdje el a „párbeszédet” 10 éves gyermekével, hogy fogjon elhallgatott történetük elmesélésébe … Ma, amikor kezd feltisztulni a múltat eltakaró sűrű ködfelhő, sokan vagyunk hasonló helyzetben. Nem szeretnék, mert nem is lehet „receptet adni”, inkább elmondanám a gondolataim, saját megfigyeléseim. Gyermekeink mindig is tudják „titkainkat”, természetesen származási titkainkat is ismerik. De mivel soha nem hallották összefüggően szüleik, nagyszüleik sorsát, csak félszavakból állítják össze, így általában önkényesen, a „család regényét”. Ehhez a félszavas, önkényes családi múltelképzeléshez aztán hozzájárulnak a tv, a rádió, az újságok elkapott történetrészletei és ezáltal közelebb is, de távolabb is kerül családja valódi múltjától. Hát hogyan is lehet kitölteni – valódivá tenni az át- és elhallgatott éveket? Azt hiszem, csak szomorúan. Ha már elhatározta, hogy elkezdi feloldani a maga és gyermeke közötti hallgatást, 10 éves „nagyfia” át fogja érezni szomorúságát.

Azt hiszem, ez az első és legfontosabb lépés. Miért hallgattuk el a múltat? Mert féltünk szomorú dolgokról beszélni, féltettük gyermekeinket a szomorúságtól. Próbáljon most ettől ne félni. Kezdődhet úgy az első beszélgetés, hogy most ön szomorú, és azért szomorú, mert szomorú dolgokról csak szomorúan lehet beszélni. És akkor már fogja tudni gyermeke, hogy most az ön apja-anyja, nagyszülei, rokonai, barátai meghurcolásának történetébe fogja őt „beavatni”. Az első beszélgetés azt hiszem akkor lesz jó, ha vigyázni tud arra, hogy csak egy nagyon kicsi részét mondja el a valóságnak. Hiszen a szomorú történetnek van reményteli folytatása: ön, férje, gyermeke, Izrael állama, a túlélés adománya. Ha már az első alkalommal gyereke csak a feldolgozhatatlan és elviselhetetlen rosszat hallja meg, félő, hogy nagyon mélyen ő fog visszahúzódni az őt védő csigaházba. Elmondom, hogy 11 éves Zsófi unokámmal hogyan is kezdtem el a beszélgetést. Születésnapjára megleptem egy szép fényképkerettel, melybe az a fénykép került, mely anyámról utoljára készült. Anyám előtt guggol a lányom, Zsófi anyja, én anyám mellett ülök, ölemben a kétéves Zsófi. Az ajándékozáskor annyit kérdeztem, emlékszik-e a Dédire? Nem emlékezett. Azt válaszoltam, hogy azért kapta ezt a képet, hogy ne felejtse el az én anyámat, hiszen neki nagy szerencséje van, mert ő ülhetett az ő dédijének az ölében. Egy héttel később, amikor találkoztunk, együtt megnéztük a fényképet és megkérdeztem: „tudod-e, mi történt az én anyámmal a háború előtt?” Zsófi azt mondta, hogy nem tudja. Azt kérdeztem: „Nem hallottad azt a szót, hogy deportálás?” „Azt hallottam” – válaszolta Zsófi -, „de nem tudom, hogy mit jelent.” „Mire gondolsz?” kérdeztem. „Hát arra, hogy elvitték az anyukádat, meg sok-sok anyukát, és apukát.” Ekkor szomorúvá vált a hangom – talán egy kicsit meg is keményedett, és azt mondtam: „Zsófi, az én anyukámat nem elvitték, hanem elhurcolták. Akit elvisznek, azt általában visszahozzák. Az én anyám a maga erejéből visszajött, de sokkal többen nem jöttek vissza, mint amennyien vissza tudtak jönni. Olyan kegyetlen körülmények közé hurcolták el a zsidókat, amit alig lehetett túlélni.” Az öröm, hogy az én anyám „visszajött”, megcsillant, de a szomorúság, hogy sok-sok gyerek örökre árva maradt, nem hallgatódott el. Az első beszélgetés mindössze ennyiről szólt, de még ezt is mondtam: „Ha szeretnél még hallani erről a szomorú korszakról, elmesélem neked hétről-hétre a történeteket. Következő heti találkozásunkon elővettem a többi, Zsófiról és anyámról készült fényképet. Megkérdeztem, ő maga melyiket választaná. Arra cserélte ki az ajándék fotót, amelyiken anyám ölében ül.

Három hét történetét mondtam el önnek. De még hátravan egy fontos vallomás: húgom 11 éves volt, amikor anyánkat a Légrády Károly utcából elhurcolták, anyám 37 éves. Annyi, amennyi most Kati lányom. A születési évek azonossága nem titok családom tagjai előtt.

Ha szeretne még erről – vagy más hasonló vagy egészen más témáról beszélgetni velem, szívesen válaszolok. Várom levelét!

(Várjuk olvasóink véleményét, a doktornőhöz írott tanácskérő leveleit kiadóhivatalunkba.)