Dokumentumrajzok

Hanele szegény, árva, csúnyácska, félkegyelmű és még zsidó is! Az apró kárpátaljai hegyifalvak lakói között alig akad olyan, aki e tulajdonságok közül legalább eggyel ne rendelkezne, de az egész csokorral csak Hanele büszkélkedhet. Láng György, az író szakmai fölénye elvitathatatlan, és bár lehetséges, hogy Láng György a rajzoló némi képzés után az író nyomdokaiba léphetett volna, a még így is jelentős művészi megjelenítő erővel rendelkező illusztrációk az amatőrség jegyeit viselik magukon.

Ingrès a kiváló francia festő például hegedülgetett és nem is rosszul. Azóta hívják Ingrès hegedűjének azt, amikor valaki más művészeti ág terepére kalandozik, melyek maradéktalan meghódításával nem büszkélkedhet. Láng György rajzai még akkor is jelentősek, ha a megvalósítás szakmailag sok kívánnivalót hagy maga után. A holocaust által megsemmisített falusi zsidó világ rekonstruálásához ezek a rajzok páratlanul értékes adalékok. A festmények, rajzok mögött ugyanúgy lehet olvasni, mint a leírt sorok mögött. Ha megtanuljuk a képpé absztrahált világot visszafordítani, időben és térben távoli korokba jutunk. Ott ülhetünk a durván megmunkált lócán a kerti asztal körül és kóser bort kortyolgatva hallgathatjuk a cáddik elmélkedéseit. Csodás idők, melyek nem térnek vissza többé. Jiddis és magyar népdalokat kapott a szárnyaira a szél. Kacsák hápogtak a porban és pajeszos lurkók incselkedtek a macskával.

Ha Roman Vishniac nem járja be fényképezőgépével 1938ban Kárpátukrajna és Lengyelország zsidóutcáit, örökre megsemmisül annak a világnak a látványa, mely a közép-kelet-európai zsidó folklór kimeríthetetlen tárháza volt. A holocaust olyan értékeket semmisített meg, melynek feltámasztásán való munkálkodás mindannyiunk kötelessége. Vishniac fotói sem nem szépek, sem nem jók a szó esztétizáló értelmében. Egyszerűen páratlanok. Ugyanilyen értelemben beszélhetünk Láng György illusztráció-sorozatának azokról a darabjairól, melyek a zsidóság életével foglalkoznak. Vishniac tudta, érezte, hogy a „művészieskedés” csak árthat, hogy elsősorban dokumentálnia kell azoknak az életét, akiknek a sorsát a fasizmus, a fajgyűlölet fenyegeti. Láng György szándékaiban is felfedezhető valami ilyesmi. Ügyetlensége talán még egy kicsit elősegíti annak a hangulatnak a kialakulását, melyet akkor érzünk, amikor könny és mosoly keveredik arcunkon. A zsidó parasztház udvarán táncolók között felfedezhetjük apánkat, nagyapánkat, önmagunkat. Eszembe jut Vishniac egyik fotója, melyen egy lengyel kisváros néptelen utcáján két kaftános, strámlis zsidó ropja. Finoman emelik csizmás lábukat, látszik, hogy tudják, hogyan kell megadni a módját… Hallom, ahogy csizmájuk csattog a kövezeten. Istennek kedveskednek táncukkal, mint Dávid király. Számunkra késői utódok számára mindent beárnyékol a krematórium füstje. Elgondolkodhatunk, hogy vajon a kétezer éves zsidó sors, vagy saját szomorúságunk vetül elénk ezeken a képeken. Ilyen volt mondják az öregek, és gyorsan elfordulnak, hogy az emlékektől meneküljenek. Ilyen volt? – kérdezzük mi, a túlélők

gyermekei, és szeretnénk magunk elé varázsolni azt a világot, melyet apáink meséiből ismerünk.

Hanele sorsa a földi pokol olyan mélységeibe kalauzol el bennünket, melynek olvasásakor hirtelenjében el sem tudunk képzelni nagyobb nyomorúságot. Madách szavai jutnak eszembe folyton: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!” Úgy látszik, hogy nincs az a földi nyomorúság, amely nem fokozható, mert amit ember agyal ki, az túltesz minden kozmikus igazságtalanságon. A törvény tudója fáradtan omlik a Talmud megsárgult lapjaira és egy igazságosabb világról álmodik. Van ebben valami lenyűgöző. Mindenki vállalja a sorsát. Nem félnek és nem rettegnek… Pedig olyanok vezetik ezt a népet, akik messzire látnak a racionális és az irracionális világban egyaránt. Szentek és tiszták ők. A hófehér kitliben fohászkodó rabbi ugyanúgy, mint a halottasház reménytelenségében serénykedő öregek. A címlapon megjelenő Hanele még a szavakkal megrajzolt képen is túltesz. Mert egy kis csalással legalább azokat a vonalakat szebbé retusálhattuk volna, melyeket az író elfelejtett élesen elénk vetíteni. De az író, hogy ne legyenek kétségeink, grafikusként is elénk tárja a drámát. És a rajzoló még az írónál is kegyetlenebb…

És mégis… Túl a földi léten, a nyomorúságon és a marhavagonon, mely után már senkinek nincs egyéni története többé, ha leveti magáról valamennyi gálutok legkeservesebbikét, megszépül Hanele is. Zsidó nő ő, kinek sorsa minden szenvedővel közös. A poklot járja, melynek bugyraiban már nincs sem vallás, sem nép. De zsidónak lenni még ott is keservesebb.

Magén István