Diózás

Nem tudom, más faluban, más vidéken is „dióztak”-e szukkot ünnepén – nálunk, az én szülőfalumban, Poroszlón, abban a faluban, amelyről Mezei András írt verset a Szombat szeptemberi számában, a zsidó családoknak nem csak a kiskorú gyermekei, de már érettebb tagjai is szenvedélyesen áldoztak a „diózásnak”. A „diózás” játék volt, részben nyereségi, részben szerencsejáték, s ezt „szükeszkor” szünet nélkül űzték a résztvevők.

Nálunk négy fajtája volt a játéknak: a „csirke”, a „rés”, a „dargli” és a „pár vagy unpár”.

A „csirkét” úgy játszottuk, hogy egy diót kineveztünk csirkének, ez állandó volt, tőle kb. 3-4 méter távolból kellett megcélozni további diókkal. Aki eltalálta valamelyik diót, azt megnyerte, ha pedig a csirkét találta el, valamennyi már odagurított dió az övé lett.

A „rés” héber szó jelentése „fej”, és a „fejét”, az első darabját jelentette annak a hosszú sornak, amely csupa dióból állt, negyven, ötven vagy még annál is több dióból: a játékosoknak ugyanis bizonyos távolságból kellett diót gurítaniuk a sorra és az odagurított dióval leszakítaniuk a sorból valamennyi diót, ami aztán az övék lett. A kedvező távolságát ki-ki maga döntötte el, az egyes kedvezőbbnek minősített helyekért licitálás folyt. Aki legelőször mondta ki a „rés” szót, az állhatott a diósor első helyére, hogy miután mindenki megpróbálta a szerencséjét és gurított – s ha ügyes volt, jó sok diót szakított ki magának a sorból -, övé legyen a maradék dió. Erős licitálás folyt az utolsó és az utolsóelőtti gurítások jogáért, a „lect” és „forlect” helyekért, amik viszonylag már igen közel álltak a „rés”-hez, és ha ügyesek voltak, a „rés” licitálója elől megkaparinthatták a diósor legnagyobb részét. Persze ennek a két „jó” helynek a megszerzése kockázattal járt: ha ugyanis a korábban gurítok ügyesek, szerencsések voltak, ezeknek már nemigen maradt a diósorból semmi, holott a licitálás is dióban történt – éppen ezek a diók növelték meg a sor hosszúságát. Néha nyolc-tíz versenyző is mérkőzött a diókért, közülük egyik-másik félelmetesen jó játékos volt.

A „darglit” két, legfeljebb három játékos játszotta: három szem dió tetejére egy negyediket raktunk, ezt a diógúlát kellett két-három méter távolságból eltalálni, szétrombolni. Ha eltalálta valaki, az övé lett a négy dió. Az utolsó dobónak joga volt hozzá, hogy megálljon a „dargli” fölött és egy, az orra elé illesztett diót ráejtsen a „darglira”. Ha eltalálta, természetesen az övé lett mind a négy dió, ha nem, akkor nem messzire az első „darglitól” felállítottunk egy második, esetleg egy harmadik „darglit” is. Egyébként pár évvel ezelőtt az amszterdami Rijksmuseumban egy németalföldi festő népi játékokat ábrázoló képén fölfedeztem a poroszlói „darglit”…

Sokan szinte babonásan ragaszkodtak egyik vagy másik kedvenc diójukhoz, ezt elvesztése esetén joguk volt „kiváltani”, azaz másikra cserélni.

A „pár vagy unpár” voltaképpen egy közismert, nem igazán szép szerencsejátéknak volt a változata: a két összezárt marokba rejtett diókról kellett kitalálni, hogy páros vagy páratlan darab van-e ott.

Ezek a játékok annyira közkedveltek voltak, hogy szívesen játszottak velünk a nem zsidó gyerekek is. Egy alkalommal annyira belehevültünk a „csirkébe”, hogy ránk sötétedett, de ennek ellenére nem akaródzott abbahagyni. A játék nálunk folyt, a kikövezett „gangon”, és mert Poroszlón akkor még nem volt villany, úgy segítettünk magunkon, hogy festékesdobozból karbidlámpát készítettünk, annak világánál gurítottuk dióinkat, míg édesapám meg nem elégelte…

*

A „gimátrijjá”, vagyis a héber betűk számértékét mérlegelő összehasonlító „tudomány” szerint a „dió” jelentésű „egoz” és a „bún” jelentésű „hét” héber szavak betűinek számértéke egyenlő, ezért hát bűnbánati ünnep menüjében dió nem szerepelhet, hiszen – ugye – a dió és a bűn egy tőről fakad… Ámde szukkótkor, a sátoros ünnepen, ami örömünnep, erről természetesen meg lehet feledkezni…