“A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is – Giorgio Pressburger, a Teleki tér krónikása visszatér a VIII. kerületbe
Exkluzív Sorozatunkban érdekes emberekkel beszélgetünk, akikben talán csak annyi a közös, hogy valami módon zsidók. Aki erre most azt mondja, hogy a festőnél csak az számit, hogy jó-e a képe, a színésznél, hogy szépen deklamálja-e Hamlet monológját, a politikusnál, hogy elég népszerű-e. Nos, annak is igaza van. Mégis úgy gondoltuk, érdemes a Szombat hasábjain olyasmiről is szót ejteni, amire máshol nincs alkalom.
„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”Giorgo Pressburger, a Teleki tér krónikása, visszatér a VIII. kerületbe
Giorgio Pressburger magyar-zsidó származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertestvérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történetek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsefvárosi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok országában, még Koreában és Japánban is, ám Budapesten csak részletek kerültek az olvasók elé. Giorgio Pressburger – akit nemrégiben neveztek ki a budapesti Olasz Kultúrintézet élére – több kötete is „szülföldjén”, a VIII. kerületi zsidók között játszódik. Dési János arról is beszélgetett az író-kultúrpolitikussal, miért gondolja azt, hogy az antiszemitizmus, az előítéletek eltűnnek a világból.
Giorgio Pressburger elfoglalt ember, naptárában a titkárnők alig tudnak kiszorítani egy interjúra való időt. A Józsefvárosban székelő intézet igazgatói szobájában otthonos könyvhalmok között ülünk le. Pressburgernek sok a dolga, de arra, hogy az irodalomról beszéljen, láthatóan nem sajnálja a perceket.
– Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére.
– Igen. És?
– Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kultúrdiplomataként tér vissza gyermekkora, művei helyszínére. Szokott sétálni mostanában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?
-
Gyakran. Él ott egy idős rokonom – az utolsó -, hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.
-
Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fényesebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?
-
A Népszínház utcában nagyon szépen megcsinálták a kövezeteket, persze a házak…
-
És az emberek?
-
Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ eltűnt, nincs tovább, nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöttem. Sokat kerestem az elmúlt évtizedekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.
-
Olaszul írt, nagy sikerű novellái, regényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom, milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?
-
Meg lehet. Miért is kellene pontosan ismerni a helyszínt? Az csak az irodalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz. James Joyce Ulyssesét megértheti az, aki nem rótta soha a dublini utcákat.
– Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy inkább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?
-
Hivatalos feladatom az olasz kultúra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Hogy ki vagyok, azt soha nem tagadtam, írtam róla épp eleget. Az pedig óriási előny a munkámban, hogy jóval több ismerettel rendelkezem az itteni életről, az emberekről, mint egy született olasz.
-
A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik, s a rabbi magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy valaki még sokra viszi a családból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?
(Végre elneveti magát, s ettől kezdve a beszélgetés kifejezetten barátságos hangnemben folyik tovább.)
– Tudja, a fiatalon meghalt német költő, Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.
-
Vagyis?
-
Egyik hullám hoz, a másik elvisz.
-
Azért a könyvek megmaradnak.
-
Egy ideig.
-
Ha már az idézeteknél tartunk, egy másik jó nevű szerző pedig azt mondta: népemben állítok ércnél maradandóbb emlékművet magamnak. Ön ezt megtette a maga módján. Végül is messzire jutott a Teleki tértől, ha nem is földrajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?
-
Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de rengeteg jón is.
-
Mintha a borzalmas dolgokról szívesebben írna. Összezsúfolódva, éhezve, borzasztó körülmények között a védett házban, vagy a papa munkaszolgálatos kalandjai, a nagyszülők meggyilkolása…
-
A szörnyűségek is az élethez tartoznak. Ha valaki ezt nem akarja tudomásul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.
-
Az 1944-45-ös történeteiben szereplő nem zsidók nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy kiköpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az országba, ahol kiköptek, ahonnan hagyták elvinni, meggyilkolni rokonai jó részét. Sikerült magában lezárni a múltat?
-
Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt heverni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőttek fel azóta, akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a földnek ezen részéről is.
-
Megjavulnak az emberek?
-
Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.
-
Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell megküzdeniük.
– Még egy darabig talán. S azt se felejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.
-
És akkor eljön a szép világ.
-
Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.
-
A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mintha kevésbé bízna az emberek változásában.
-
A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él, másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítanak. Látja, Olaszországban már nincsenek ilyenek. S mert mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.
-
Tegnap véletlenül találtam egy MTI-hírt 1992-ből, amely arról számol be, hogy Rómában zsidó fiatalok jól elvertek neonácikat, mert úgy érezték, a rendőrség nem védi meg őket.
-
Emlékszem rá. Demokratikus országban – amíg egy bizonyos határt nem lépnek át – talán nem ez a legjobb megoldás. A lényeg: Olaszország egyike azoknak az országoknak, ahol nincsenek előítéletek a más emberekkel szemben, még neonácik se nagyon akadnak.
-
Amikor ’56-ban Olaszországot választotta, tudta, hogy az egy ilyen hely?
-
Pontosan nem. De nagyon örülök, hogy így alakult, hogy ilyen barátságos emberek közé kerültem.
-
Egyébként egy olasz hallja, hogy ön nem olasz anyanyelvű?
-
Nem. Negyvenkét év után furcsa is lenne. Igyekeztem jól megtanulni a kiejtést, még a gyerekek beszédét is megfigyeltem. Az első időkben jártam a játszótereket, hallgattam a kicsiket, miként beszélnek.
-
Olaszországban olaszul magyar történeteket írt, lehet, hogy itt magyarul Olaszországban játszódó kötetekkel áll elő?
-
Olaszul írok, az biztos. Egyébként sok író váltott nyelvet a században, Beckett, Canetti, Nabokov, Kafka – lehetne hosszan sorolni. Érdekes kérdése ez az irodalomnak.
– Gondolom, inkább a nagyobb nyelvet választották az írók, ha tehették. Talán, ha magyarul írja meg könyveit Magyarországon, soha nem fordítják le őket olaszra. Ám olaszul születtek, s előbb-utóbb csak visszatérnek Magyarországra is.
-
Lehet.
-
Bár a VIII. kerületi történetekből, amely a világon sokfelé, még Japánban és Koreában is napvilágot látott, itthon csak fejezetek jelentek meg.
-
Amikor 1986-ban megjelent először, a hivatalos kultúrpolitika nem akart ilyesmivel foglalkozni.
-
Nem akarom túlmagyarázni, de talán azért inkább Koreában és nem itt, mert itt az olvasóinak így vagy úgy, de szembe kellene néznie a múltjukkal.
-
Talán. Meg aztán akkoriban tabunak számított, mi történt a zsidósággal. Azóta a szabályok megenyhültek, de már az embereket más érdekeli.
-
Ön alapítója a Mittelfest közép-európai kulturális fesztiválnak, amit egy olasz kisvárosban, Cividale del Friuliban rendeznek meg minden évben.
-
Igen, nagyon a szívemhez nőtt ez a rendezvény. 1990-ben, az akkor létrejövő Pentagonale országai elhatározták, hogy évente közös kulturális programot szerveznek. Engem kértek fel, mint a házigazda Olaszország képviselőjét, hogy dolgozzam ki ennek a terveit, aztán én lettem a szervező is. Rengeteg érdekes embert sikerült bevonnom a munkába. Minden évben nagyszerű színházi vagy éppen táncprodukciókat sikerül összehozni. Sőt egyre jobbakat, hiszen már kialakultak a kapcsolataim, tudom, kiket érdemes megkeresni.
-
Most, hogy Budapestre került, folytatja a szervezést?
-
Igen. Sőt, innen még jobban tudom bonyolítani, hiszen sokkal több produkciót tudok a térségben megnézni.
-
Térjünk vissza az irodalomhoz. Viszonylag későn kezdett írni. Addig érlelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?
Egy szép napon, amikor egy Singer-regényt olvastam, belém hasított, ha ő írhat ilyet Lengyelországról, ahonnan származik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvéremmel nekikezdtünk. Ma természetesen egészen másként csinálnám. Abból a régi stílusból elég. Egy szép napon el is határoztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyertem a legrangosabb olasz irodalmi díjat, teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökereimtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, akik felmásznak egy hegyre…

Címkék:1998-12

