“A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is – Giorgio Pressburger, a Teleki tér krónikása visszatér a VIII. kerületbe

Írta: Dési János - Rovat: Archívum

Exkluzív Sorozatunkban érdekes emberekkel beszélgetünk, akikben talán csak annyi a közös, hogy vala­mi módon zsidók. Aki erre most azt mondja, hogy a festőnél csak az számit, hogy jó-e a képe, a színésznél, hogy szépen deklamálja-e Hamlet monológját, a politikusnál, hogy elég népszerű-e. Nos, annak is igaza van. Mégis úgy gondoltuk, érdemes a Szombat hasábjain olyasmiről is szót ejteni, amire máshol nincs alkalom.

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”Giorgo Pressburger, a Teleki tér krónikása, visszatér a VIII. kerületbe

Giorgio Pressburger magyar-zsidó származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertest­vérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történe­tek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsef­városi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok orszá­gában, még Koreában és Japánban is, ám Budapesten csak részletek ke­rültek az olvasók elé. Giorgio Press­burger – akit nemrégiben neveztek ki a budapesti Olasz Kultúrintézet élére – több kötete is „szülföldjén”, a VIII. kerületi zsidók között játszódik. Dési János arról is beszélgetett az író-kultúrpolitikussal, miért gondol­ja azt, hogy az antiszemitizmus, az előítéletek eltűnnek a világból.

Giorgio Pressburger elfoglalt ember, naptárában a titkár­nők alig tudnak kiszorítani egy interjúra való időt. A Jó­zsefvárosban székelő intézet igazgatói szobájában otthonos könyvhalmok kö­zött ülünk le. Pressburgernek sok a dol­ga, de arra, hogy az irodalomról beszél­jen, láthatóan nem sajnálja a perceket.

– Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére.

– Igen. És?

– Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kultúrdiplomataként tér vissza gyermekkora, mű­vei helyszínére. Szokott sétálni mosta­nában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?

  • Gyakran. Él ott egy idős rokonom – az utolsó -, hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.

  • Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fénye­sebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?

  • A Népszínház utcában nagyon szé­pen megcsinálták a kövezeteket, per­sze a házak…

  • És az emberek?

  • Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ el­tűnt, nincs tovább, nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöt­tem. Sokat kerestem az elmúlt évtize­dekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.

  • Olaszul írt, nagy sikerű novellái, re­gényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom, milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?

  • Meg lehet. Miért is kellene ponto­san ismerni a helyszínt? Az csak az iro­dalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz. James Joyce Ulyssesét megértheti az, aki nem rótta soha a dublini utcákat.

– Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy in­kább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?

  • Hivatalos feladatom az olasz kultú­ra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Hogy ki vagyok, azt soha nem tagadtam, írtam róla épp eleget. Az pedig óriási előny a mun­kámban, hogy jóval több ismerettel rendelkezem az itteni életről, az embe­rekről, mint egy született olasz.

  • A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik, s a rabbi magyarázata szerint ez azt je­lenti, hogy valaki még sokra viszi a csa­ládból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?

(Végre elneveti magát, s ettől kezdve a beszélgetés kifejezetten barátságos hangnemben folyik tovább.)

– Tudja, a fiatalon meghalt német költő, Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.

  • Vagyis?

  • Egyik hullám hoz, a másik elvisz.

  • Azért a könyvek megmaradnak.

  • Egy ideig.

  • Ha már az idézeteknél tartunk, egy másik jó nevű szerző pedig azt mondta: népemben állítok ércnél maradandóbb emlékművet magamnak. Ön ezt meg­tette a maga módján. Végül is messzi­re jutott a Teleki tértől, ha nem is föld­rajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?

  • Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világ­nak. nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de ren­geteg jón is.

  • Mintha a borzalmas dolgokról szí­vesebben írna. Összezsúfolódva, éhez­ve, borzasztó körülmények között a vé­dett házban, vagy a papa munkaszolgá­latos kalandjai, a nagyszülők meggyil­kolása…

  • A szörnyűségek is az élethez tartoz­nak. Ha valaki ezt nem akarja tudomá­sul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.

  • Az 1944-45-ös történeteiben sze­replő nem zsidók nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy ki­köpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az or­szágba, ahol kiköptek, ahonnan hagy­ták elvinni, meggyilkolni rokonai jó ré­szét. Sikerült magában lezárni a múltat?

  • Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt he­verni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőt­tek fel azóta, akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a föld­nek ezen részéről is.

  • Megjavulnak az emberek?

  • Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.

  • Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell meg­küzdeniük.

– Még egy darabig talán. S azt se fe­lejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.

  • És akkor eljön a szép világ.

  • Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.

  • A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mint­ha kevésbé bízna az emberek változá­sában.

  • A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él, másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítanak. Látja, Olaszor­szágban már nincsenek ilyenek. S mert mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.

  • Tegnap véletlenül találtam egy MTI-hírt 1992-ből, amely arról számol be, hogy Rómában zsidó fiatalok jól elver­tek neonácikat, mert úgy érezték, a rendőrség nem védi meg őket.

  • Emlékszem rá. Demokratikus or­szágban – amíg egy bizonyos határt nem lépnek át – talán nem ez a legjobb meg­oldás. A lényeg: Olaszország egyike azoknak az országoknak, ahol nincse­nek előítéletek a más emberekkel szem­ben, még neonácik se nagyon akadnak.

  • Amikor ’56-ban Olaszországot vá­lasztotta, tudta, hogy az egy ilyen hely?

  • Pontosan nem. De nagyon örülök, hogy így alakult, hogy ilyen barátságos emberek közé kerültem.

  • Egyébként egy olasz hallja, hogy ön nem olasz anyanyelvű?

  • Nem. Negyvenkét év után furcsa is lenne. Igyekeztem jól megtanulni a ki­ejtést, még a gyerekek beszédét is megfigyeltem. Az első időkben jártam a játszótereket, hallgattam a kicsiket, mi­ként beszélnek.

  • Olaszországban olaszul magyar tör­téneteket írt, lehet, hogy itt magyarul Olaszországban játszódó kötetekkel áll elő?

  • Olaszul írok, az biztos. Egyébként sok író váltott nyelvet a században, Beckett, Canetti, Nabokov, Kafka – le­hetne hosszan sorolni. Érdekes kérdé­se ez az irodalomnak.

– Gondolom, inkább a nagyobb nyel­vet választották az írók, ha tehették. Talán, ha magyarul írja meg könyveit Magyarországon, soha nem fordítják le őket olaszra. Ám olaszul születtek, s előbb-utóbb csak visszatérnek Magyarországra is.

  • Lehet.

  • Bár a VIII. kerületi történetekből, amely a világon sokfelé, még Japánban és Koreában is napvilágot látott, itthon csak fejezetek jelentek meg.

  • Amikor 1986-ban megjelent elő­ször, a hivatalos kultúrpolitika nem akart ilyesmivel foglalkozni.

  • Nem akarom túlmagyarázni, de ta­lán azért inkább Koreában és nem itt, mert itt az olvasóinak így vagy úgy, de szembe kellene néznie a múltjukkal.

  • Talán. Meg aztán akkoriban tabu­nak számított, mi történt a zsidósággal. Azóta a szabályok megenyhültek, de már az embereket más érdekeli.

  • Ön alapítója a Mittelfest közép-euró­pai kulturális fesztiválnak, amit egy olasz kisvárosban, Cividale del Friuliban rendeznek meg minden évben.

  • Igen, nagyon a szívemhez nőtt ez a rendezvény. 1990-ben, az akkor létre­jövő Pentagonale országai elhatároz­ták, hogy évente közös kulturális prog­ramot szerveznek. Engem kértek fel, mint a házigazda Olaszország képvise­lőjét, hogy dolgozzam ki ennek a terve­it, aztán én lettem a szervező is. Renge­teg érdekes embert sikerült bevonnom a munkába. Minden évben nagyszerű színházi vagy éppen táncprodukciókat sikerül összehozni. Sőt egyre jobbakat, hiszen már kialakultak a kapcsolataim, tudom, kiket érdemes megkeresni.

  • Most, hogy Budapestre került, foly­tatja a szervezést?

  • Igen. Sőt, innen még jobban tudom bonyolítani, hiszen sokkal több pro­dukciót tudok a térségben megnézni.

  • Térjünk vissza az irodalomhoz. Vi­szonylag későn kezdett írni. Addig ér­lelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

Egy szép napon, amikor egy Singer-regényt olvastam, belém hasított, ha ő ír­hat ilyet Lengyelországról, ahonnan szár­mazik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvérem­mel nekikezdtünk. Ma természetesen egészen másként csinálnám. Abból a ré­gi stílusból elég. Egy szép napon el is ha­tároztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyer­tem a legrangosabb olasz irodalmi díjat, teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökere­imtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, akik felmásznak egy hegyre…

Címkék:1998-12