Derűs fotó, pesszimista szöveg

Derűs fotó, pesszimista szöveg

Tisztelt Olvasótársak!

A korábban minden pozíciójában mindig imponálóan jól kommunikáló Székely Gábor megnyugtatóan derűs fotójához – a Mazsike elnökségéről való lemondását illetően – ezúttal ön­gólzáport produkált. A kép és a szö­veg ellentétének több magyarázata le­het. Elsőként éppen az, hogy tudta: nincs, aki vitába szálljon nyíltan meg­fogalmazott érveivel. (Mint ahogy a máskor lényegre törő főszerkesztő is, aki „langyos” kérdéseivel ezúttal ri­porterként hozzájárult, hogy az olva­só – ha a válaszadó korrektségét nem is – a valósnak feltüntetett okok feltá­rását kétséggel fogadja.)

Már a címben hangsúlyozott állás­pont – miszerint „Aki semmit (?) nem tesz azért, hogy ismerje és gyakorolja ezt (?) a kultúrát, az ellene tesz…” – arculcsapása az érintettek legalábbis egy (nem jelentéktelen) részének.

Milyen meggondolásból következ­het a kudarcot vallott elnöknek az a kategorikus megállapítása: „Nem ta­láltunk a vallás helyett mást, ami a zsidóság összetartó ereje lehetne, mert nincs is más!” Miért? A válasz éppen a címben olvasható: „ezt (!) a kultúrát” Székely Gábor szerint ugyan­is szintén csakis a vallás jelentheti. Az öngól nem menti, sőt a felelősséget növeli, hogy a nyilatkozó tiszteletre méltó őszinteséggel így fejezi be val­lomását: „Ez az érzés (mármint a val­lás fontossága) belőlem is hiányzik.” Akkor pedig igazán nem csoda, hogy a más területen alkalmas vezetőként bevált Sz. G. mint a Mazsike elnöke más megoldásban sem látja a „kitöré­si pontokat”. Ilyen alapállásból az is érthető, hogy az ő irányítása nem bi­zonyulhatott sikeresnek, azaz nem tudta mozgósítani a célzottnak tartott embereket.

Az interjúnak a Hitközséget bíráló megállapításai sajnos aligha vitatha­tók, az önkritikus hang azonban a to­vábbiakban gyanús: valós indoklás helyett ugyanis Sz. G., szándékától bi­zonyára függetlenül, kirekeszti (!) azo­kat, akik nem a hitélet alapján bizo­nyítják: keresik a zsidósághoz való tartozásukat.

Az érvelés bizony csak felemás, hi­szen az exelnök azt is bevallja: „Nem találtuk meg az eszközöket”, de ön­maga felmentésére gyorsan hozzáte­szi: „e pillanatban (?) úgy látom, ez a feladat kivitelezhetetlen”.

Aki a magyarországi 80-100 ezerre taksált zsidóságot csupán a „hagyo­mányos és a reformirányzat”, azaz a vallási élet különböző csoportjai sze­rint próbálja megszólítani, annak buz­gó igyekezete eleve kudarcra volt ítél­ve. Amennyire valószínűsíthető, hogy – amint Sz. G. említi – „kevesebb, mint ötezer lehet azoknak a száma, akiket így vagy úgy elérnek a zsidó szervezetek, beleértve a Hitközséget is”, annyira téved a hithű, de pesszi­mista zsidó vezető, ha önáltatásként azt állítja, hogy a Magyarországon élő zsidókat „nem érinti meg sem a cio­nizmus, sem az egyéb meglévő szer­vezetek, az intézmények sem, például a Bálint Zsidó Ház”.

Aligha kell a Szombat olvasóinak bi­zonygatni, hogy egyre több szülő ko­pogtat gyermekével a színvonalas zsi­dó oktatási intézmények kapuján, hogy egyre több fiatal veszi fel a kap­csolatot a vonzó ifjúsági programmal működő különböző cionista szerveze­tekkel.

Ami pedig a BZSH-t illeti, ezúttal csak röviden: népszerű programjával a Bálint Ház kialakította, ha úgy tet­szik, az Sz. G. által említett néhány ezres törzsközönségét. Ugyanakkor a nagyra hivatott intézmény vezetése – a Mazsikéhez hasonlóan – eddig nem volt képes, vagy nem mert messzebb hangzó üzenetet küldeni az identitá­sukat keresőknek, a gyökerek után kutakodóknak, vagy – ahogy Sz. G. említi – a „felemás lelkiállapotban” leledzőknek. És különösen nem an­nak a szellemi elitnek, amelyik sem családja, sem tágabb környezete előtt nem titkolja zsidó származását (ha nem is hivalkodik vele).

Ahogy Sz. G. helyzetkiértékelésé­ben nem tesz kérdőjelet az „ingyen­ebéd mint legfőbb segítség” megáll­apításához, hasonlóan a BZSH-ban sem tekinthető az „ezt a kultúrát” említése legfőbb segítő gesztusnak, ha a nyugdíjasok alacsony helyárak mel­lett, „élőben” láthatják mondjuk Koncz Zsuzsát vagy éppen a fitnesz-világbajnoknőt.

Visszatérve a lényegre: a lemondás magyarázatának szerkesztői megjegy­zés nélküli közzétételét azért vélem veszélyesnek, mert az olvasóban azt a látszatot keltheti: csak egyetérteni lehet azzal, hogy a „kitörési pontokat” az utód is – Sz. G. véleményét megis­merve – csupán a „külföldi rabbik közreműködésétől remélje”.

Különben a fentebb nagyjából most megfogalmazott véleményemet javas­latként már két évvel ezelőtt megír­tam a Szombatnak, és akkor a szer­kesztőség az „Olvasóink írják” rovat­ban közre is adta. Aztán néma csend… Lehet, hogy a Mazsikében nem olvassák a lapot?

Pálos Miklós