Délidő Pozsonyban

A bratislavai hitközséget nem jelzi tábla, az idegen akkor is könnyen elsétál a Kecske utcai, alacsony ház előtt, ha észreveszi a kaputelefon apró obec, kuchyna és klub feliratait. A konyhá­hoz le kell menni a volt óvoda udvará­ra. Az ebédlő ajtaját fél tizenkettőkor nyitják ki, mindig vannak korán jövők, akik, mire a pozsonyi harangok elkon­gatják a delet, már hátra is dőlnek a székükön. Az első hullám csillapultá­val kis szünet következik. Később le­jön egy tíz év után hazatelepült komá­romi nő, amerikai férjével és a kosár­kába parancsolt, gondosan fésült pin­csijével: hitközségi alkalmazottak, két barátnő, egy házaspár, néhány öreg meg pár fiatal. Hó vége lévén, előbb odaállnak a kendővel lekötött fejű Katzová asszony asztala elé, és be­fizetnek a következő hónapra; páran azt mérlegelik, vajon mindennap jöjjenek-e vagy sem. Katzová asszonyon és Grünován, a gondnoknőn kívül a konyhán csak keresztények dolgoznak, a főzés szombaton is megoldott, így azok, akik akarnak, sábeszkor is elsétálhatnak ebédelni; hol is enné­nek másutt?

Blau Ferdinánd, a sok zöldpapriká­val készült májjal végezve, iszik egy kis vizet, megtörli a száját, és átül a szomszéd asztalhoz.

Újvárba nyolcan voltak, mondja. Blau bácsi vallásos ember. Bár a há­ború miatt jesivába nem járhatott, a ta­nulást nem hanyagolhatta el: nagyapja sajhet volt Komáromban, apja a gálszécsi zsidó iskolát igazgatta. A hatva­nas években Blau bácsi Gálszécsről Kassára költözött, a zsidó gyerekeket akarta tanítani, de a hitközségtől, ki tudja miért, nem kapott tantermet. Ké­sőbb, a beteg testvére miatt, keletről átjött nyugatra. Otthon telefonkezelő­ként dolgozott, itt samesz lett belőle, akkor még öt-hat templomban is imád­kozhattak a pozsonyiak.

„Újvárba nyolcán voltak“, mondja, s ha kérdenénk, biztosan tudná azt is, hányán imádkoztak a többi szlovákiai városban zsidóújévkor. Félő, hogy nem kell nagy számokkal megterhelnie magát.

A háború után húszezer zsidó jött vissza Csehszlovákia délkeleti felére. 1945 és 1949 között körülbelül nyolc­ezren éltek a hivatalosan engedélyezett kivándorlás ajándékával, legnagyobb részük, köztük sok magyarországi zsidó, akik számára otthon már bezá­rult a határ, a Palesztin Hivataltól ka­pott jeggyel szállt fel a trieszti kikötő fe­lé tartó vonatra. Az országhatárokat ezután hosszú ideig csak belülről láthat­ták a csehek és a szlovákok is, de aki akart, 1968-ban szintén nyugodtan el­mehetett. Az önálló Szlovák Köztársa­ság tizenhárom hitközségében ma há­romezer zsidó él, nagyjából annyi, mint a cseh- és a morvaországi városokban és falvakban. Ott Prága és Brno a fő központ, itt az egymással rivalizáló Po­zsony és Kassa; azok gazdagabbaknak és szervezettebbeknek tűnnek az itte­niek szemében, míg Szlovákiában ne­hezebben mozdul az egyházi ingatla­nok ügye és a kultúrához való jog biz­tosítása is. Jó, ez nem új dolog, például a nagy múltú eperjesi zsidó múzeum anyagát annak idején minden további nélkül átvihették a még nagyobb múltú prágai gyűjteménybe; az, hogy most mégis minden visszakerült Eperjesre, nagy eredmény.

Néhány éve Pozsonyban is létrehoz­ták a zsidó múzeumot a Vár alatti, a hajdani zsidónegyed egyik megmaradt házában. Korábban a hitközségi kony­ha is arrafelé működött. Az elhagyott épületet egy vállalkozó felújíttatta, és szállodai szobákkal kibővítve, kóser ét­teremmé alakíttatta. A gettó többi része eltűnt, a girbegörbe utcákat, boltocská­kat, imaházakat, a híres pozsonyi talmudiskola épületeit és a ortodox fő­templomot a hatvanas években bontatta el a városi tanács – éppen oda kellett építeni az új Duna-hidat. A bontás előtt készült fényképen jól látható, csak mé­tereken múlt, hogy nem hagyták meg a zsinagógát – a közvetlenül mellette álló Szent Márton-dóm előtt ma is elhalad­hat, aki Rajka felől érkezik.

Engel néni a Svoradován lakik a fiá­val, hozzá csöngetnek be, akik a Hatam Szófer sírjára kíváncsiak. A fejkendős Katz néni is ebben a házban él, itt kap­tak lakást, amikor férjével, Katz Izidor rabbival beköltöztek Pozsonyba. Pedig Galántán, ahová a nagysallói születésű, mélyen vallásos férfit 1950-ben sajhetnek és rabbinak meghívták, kifejezet­ten jól érezték magukat. Volt ott né­hány fiatal, akikkel nem tűnt felesleges­nek a nagy hagyományok folytatása; Galánta ma is a legvallásosabb szlová­kiai hitközségnek számít.

1968-ban Katz rabbi névrokona, Katz Éliás pozsonyi főrabbi elutazott Izrael­be és nem jött vissza (a szabadsága le­teltével megüzente az őt hazaparan­csoló hatóságoknak, hogy a szabadság csak most következik), így a galántai rabbi-metszőnek egyre többet kellett utaznia, hogy legyen, aki csirkét vág vagy eltemeti a halottakat. Kinevezték főrabbinak, és 1976-ban beköltöztet­ték a fővárosba, ahol, mivel hóhérként itt tanult, otthon is érezhette volna ma­gát, ha nem döbben rá mindennap, mi­lyen kevesen maradtak a régiek közül. Míg a rabbi élt, a felesége nem dolgo­zott. Néhány év óta, mint a pozsonyi zsidók egyik legvallásosabbika, ő a konyha rituális felügyelője. Csirkét Baruch Myers, az Amerikából jött, fiatal rabbi vág. A pesti sakter időnként, fő­leg a nagyobb ünnepek előtt, átjön marhát vágni, a húst innen viszik Galántára, Érsekújvárra, Nyitrára, és Pozsonyban osztják el a Joint csomagjait is. Aki csak kósert akar enni, és őszinte ember, nem hivatkozhat akadályokra. A Grúziából idekeveredett férfi, aki pénteken a rabbira vár, kósert akar enni. Rendelt pár csirkét, van is a fagyasztóban, de a hűtő kulcsát a rabbi őrzi, s hogy őt hol találni, senki se tudja. A grúz zsidó türelmes, próbál beszélgetni, de itt úgy tudnak oroszul, mint a Kaukázusban szlovákul. Leül egy padra, mosolyog, sétál; hogy türelme jutalmaként sabesz előtt megkapja a csirkéket, nem lehet kétséges.

Ebéd után kihal a hitközség, az irodán csak Vera, a könyvelő marad, egyedül neki hatórás a munkaideje. Sokakkal ellentétben ő fontosnak tartja, hogy szlovák vagy magyar zsidónak mondja-e magát. Ha megrajzolnánk a családfáját, a lombkoronába Radnóti és Bródy Sándor nevét is oda kellene írnunk.

Bár nem túl vallásos, péntek este gyertyát gyújt. Kettőkor majd magára veszi a kabátját, bezárja az ajtót, és hazamegy. Addig iszik egy kávét. Fölveszi a telefont. Ha a kapun csöngetnek, megnyom egy gombot; ritkán kell a kezét megmozdítania.

Kép és szöveg: Bacskai Sándor