Lásd: Szerelem

DAVID GROSSMAN

Lásd: Szerelem

A vacsora

A vacsora így zajlik: először mama és Momik gyorsan megterítenek, aztán mama nagy fazekakat és lábosokat vesz ki a hűtőszekrényből, és felmelegíti az ételt. Végül behozza a szobába a fazekakat, kész a vacsora. Ekkor kezd a dolog veszélyessé válni, mama és papa minden erejüket beleadva rágják az ételt. Folyik róluk a veríték, a szemük kiguvad, és Momik úgy tesz, mintha lekötné az evés, de valójában a szüleit bámulja, és azon tanakodik, hogyan bújhatott ki Henny nagymama hasából egy olyan kövér asszony, mint mama, és hogy két ilyen szülőnek hogy születhetett egy ilyen piszkafa fia, mint ő. Éppen csak csipeget az ételből, az is alig megy le a torkán, annyira ideges. Nincs mit tenni – a szüleinek rengeteget kell enniük minden este, hogy megerősödjenek. Annak idején sikerült megmenekülniük a haláltól, de másodszor már nem fogják megúszni, annyi biztos. Momik kis galacsinokat gyúr a szétmorzsolt kenyeréből, és négyzetformába rendezi őket. Aztán gyúr egy még nagyobb kenyérgolyót, pontosan elfelezi, aztán a feleket újra elfelezi. Az efféle precíz munkához sebészi kézre van szüksége az ember­nek. Az újakat is félbe vágja. A szülei nem fognak megharagudni rá, amiért ezt műveli vacsora közben, mert tudja jól, rá se bagóznak. Nagyapa, a bő gyapjúkabátjába süppedve, Herrneigel meséjét motyogja magában, közben egy darab kenyeret szopogat, mama már tiszta vörös, és szuszog az eről­ködéstől. Akkora falatokat nyel, hogy a nyaka már nem is látszik. Az izzadtság végigcsurog papa homlokán. Papa és mama nagy darabokat törnek le a kenyérből, és kitunkolják a lábosokat is. Momik most felfújja a nyálát, a szemüvege egészen bepárásodik, mama és papa a semmibe tűnnek, majd újra felbukkannak a lábosok és serpenyők mögött. Az árnyékuk táncol a falon. Hirtelen úgy látja, mintha elúsznának a fazekakból kicsapó forró gőzben, és Momik csaknem felsikolt rémületében; a Gondviselő legyen velük, mondja magában héberül, majd rögtön lefordítja jiddisre is, hogy biztos, ami biztos, Isten megértse, Mir zal zein far deine beindelach*, Isten óvja szegény csontocskáikat, ahogy mama szokta mondani.

És akkor elérkezik a nagy pillanat, amikor papa félretolja a villáját, kisza­kad belőle egy hatalmas krechtz**, aztán úgy tekint körül, mint aki most veszi csak észre, hogy az otthonában van, és hogy van egy Fia is, meg hogy ott üldögél még egy nagypapa is az asz­talnál. A csatának vége. Nyertek egy újabb napot. Momik felugrik, kirohan a konyhai csaphoz, és csak iszik, csak iszik. Most majd a beszélgetés követ­kezik, a bosszantó kérdések, de hogy is haragudhatna az ember olyas­valakikre, akik csak a csodával határos módon maradtak életben? Akkor aztán Momik válaszol nekik, hogy igen, már elkészítette a házi feladatát, és hogy holnap kezd majd el készülni a Biblia­dolgozatára, és azt is elmondja, hogy a tanára már megint megkérdezte, miért nem engedik el a szülei a Tábor hegyi osztálykirándulásra, amikor mindenki jön az osztályból (új tanára van, aki még nem tudja, hogy miért nem), eközben papa feláll, és odamegy a dohányzó asztalhoz a nappaliban, kicsatolja az övét, és a teste az övre úgy ömlik rá, mint valami folyó, ami elárasztja a szobát, az ár Momikot rögtön ki is sodorja a konyhába, és akkor papa odanyúl a rádióhoz, és ját­szadozni kezd vele. Mindig ezt csinálja. Megvárja, amíg bemelegszik a rádió, aztán elkezdi csavargatni az állomáskereső gombját. Varsó, Berlin, Prága, London, Moszkva, nem hallgatja egyi­ket sem, elkap egy-két szót, aztán máris tekeri tovább, Párizs, Bukarest, Budapest, nincs hozzá türelme egyál­talán, országról országra vándorol, vá­rosról városra, egy pillanatra sem áll meg közben, és csupán Momik sejti, hogy üzenetre vár Odaátról, egy üze­netre, amiben visszahívják a száműze­tésből, hogy ő lehessen ott a császár, mert persze, hogy az lenne megint, nem úgy, mint itt, eddig azonban még sohasem hívták.

És akkor papa végre abbahagyja, a keresőt Izrael Hangjára állítja, és hall­gatja a Knesszet különböző bizottsá­gairól szóló műsort, a szeme lecsu­kódik, az ember azt hihetné, hogy elaludt, de nem, valójában hall min­den árva szót, és bármiről legyen is szó a rádióban, ő mindenhez csípős megjegyzéseket tud fűzni, egyébként is, ha valamitől, akkor a politikától aztán mindig méregbe gurul, és őrjöngeni kezd, Momik meg ott áll a konyha­ajtóban, és hallja, ahogy mama szá­molgatja a villákat és a késeket, miközben nagy csörömpöléssel törölgeti el őket, titokban papa karjait bámulja, ahogy élettelenül csüngenek le a fotel két oldalán. Az ujjai duzzad­tak, és az ízületeknél szürkés szőr borítja őket, azt viszont bajos lenne megmondani, milyen a tapintásuk, ha papa megérinti az embert, mert nem szokta megérinteni.

Este Momik éberen fekszik az ágyban, és a gondolatai Odaát járnak. Odaát biz­tosan gyönyörű a táj, óriási erdőkkel, fényes vasúti sínekkel, és a síneken élénk színű, szép vonatokkal, meg biztosan vannak arra katonai parádék is, aztán ott van az a derék Császár az udvari vadásszal, és a Klauic***, meg az állatvásár, ahol az állatok átlátszóak, és ékszerszerűen fénylenek a hegyen, akár a mazsolák a tortán. Az egyetlen baj az, hogy átok ül az Odaáton. És itt aztán a dolgok kez­denek némileg zavarossá válni. Ott van ez a varázslat, amitől nem szabadulhat se gyerek, se felnőtt, se állat Odaát, mindannyian megdermedtek tőle. A Náci Bestia tette ezt velük. A náci Bestia bejárta az egész országot, és a jeges leheletével mindent megdermesztett, mint a Hókirálynő abban a mesében, amit Momik egyszer olvasott. Momik fekszik az ágyban, és képzelődik, miközben mama hajtja a varrógépét az átjáró-folyosón. A lába le-föl jár. Shimmik egy kicsit magasabbra igazította a gép pedálját, mert különben mama lába nem érné el. Odaát mindenkit egy vékony üvegréteg borít, ettől lettek az emberek mozdulatlanok, és emiatt nem lehet megérinteni sem őket, mintha élnének is, meg nem is, és egy­valaki van csak az egész világon, aki megmenthetné őket, ez pedig Momik. Momik majdnem ugyanolyan, mint dr. Herzl, csak egy kicsit más. Tervezett is már egy kék-fehér zászlót Odaátra, és a két kék sáv közé odarajzolt egy dobütőt, ami a Nagy Rejtélyhez volt erősítve, és azt alá írta alá: „Ha ti is így akarjátok, akkor az nem marad álom”, de közben azért tudja, hogy a leghalványabb fogalma sincs arról, mit is kel­lene tennie, és ez meglehetősen aggasztja őt.

Néha papa és mama éjszaka bejön­nek a szobájába, és megállnak az ágyá­nál. Csak még egy utolsó pillantást sze­retnének vetni rá, mielőtt elkezdik a rémálmaikat. Akkor aztán Momik meg­feszíti minden izmát, hogy úgy nézzen ki, mint aki már alszik, hogy úgy nézzen ki, mint egy egészséges és boldog kisfiú, hogy olyan vidámnak látsszon, amilyen­nek csak tud, mosolyogjon még állmá­ban is, aj-li-luli-luli, nekünk van ám a legderűsebb álmunk errefelé, és néha Móniiknak még egész einsteini ötletei is támadnak, például amikor úgy tesz, mintha álmában beszélne, és olyanokat mond, hogy Rúgd ide nekem is, Joe, megnyerjük a meccset, Danny, meg hasonlókat, csak hogy boldoggá tegye őket, és egyszer, egy szörnyű napon, amikor nagypapa mindenáron ki akart menni vacsora után, és ezért be kellett zárni a szobájába, mire elkezdett ordí­tani, mama sírt, szóval azon a rettenetes napon Momik alvást színlelt és elénekelte nekik az egész himnuszt, és annyira magával ragadta a hév, hogy még be is pisilt az ágyába, és mindezt csak azért, hogy végre megértesse velük, igazán nincs miért aggódniuk, hogy egyáltalán nem kellene rá pazarol­niuk a félelmeiket, meg semmi másra sem, inkább össze kellene gyűjteniük az erejüket, hogy jusson az igazán fontos dolgokra is, mint pédául a vacsorára, meg az álmaikra, és még a csöndekre is, és akkor, amikor végre igazából sikerült elaludnia, jó messziről meghallotta, de az is lehet, hogy ez már csak álmában történt, hogy szomszédjuk, Hannah Zeitrin már megint Istent szólongatja, hogy jöjjön már el végre, és hallotta a macska halk miákolását is, aki kezdett már megbolondulni a pincében. És Momik akkor megígérte, hogy ezentúl majd még inkább igyekszik.

* Mir zal zein far deine beindelach (jiddis) – szó szerint: Nekem legyen a te csontjaidért.

** Krechtz (jiddis): nagy, fájdalmas sóhaj.

*** Klauic (jiddis): elkerített rész, zsinagóga céljára.

David Grossman Jeruzsálemben született, 1954-ben, jelenleg is ott él családjával. Regényei: The Smile of The Lamb, 1983; See Under: Love, 1989; The Book Intimate Grammar, 1991. Grossman könyvei nagy sikert arattak mind hazájában, mind az Amerikai Egyesült Államokban. Kritikusai Kafkához, Wirginia Woolfhoz, Günter Grasshoz, Marquezhez hasonlították. Magyarul még nem jelent meg könyve. Fenti írása részlet a See under: Love című, a Farrar, Straus és Giroux kiadónál megjelent regényéből.