DAJENU

Dajenu (héber): „elég lett volna”, egy pészahi litánia refrénje, amely hálát ad Istennek azért az áldásért, amit az egyiptomi menekülést követő negyven éves sivatagi vándorlás alatt a zsidókra osztott.

Ha megmentette volna a fülemüléket az árvizektől, és nem burkolta volna a titok szemfödőjébe a bolygókat,

Dajenu.

Ha a rejtély szemfödőjébe burkolta volna a bolygókat, de nem kecsegtetett volna bennünket a belőlük áradó fénnyel,

Dajenu.

Ha kecsegtetett volna bennünket a bolygókból áradó fénnyel,

de nem teremtette volna meg a kökörcsint, hogy vigasztaljon bennünket télen,

Dajenu.

Ha megteremtette volna a kökörcsint, hogy bíztasson bennünket vágyakozásainkban, de nem engedte volna meg, hogy a folyónál aludjunk,

Dajenu.

Ha megengedte volna, hogy a folyó partján álmodjunk, de nem adott volna orrlyukat az emlékezéshez,

Dajenu.

Ha megadta volna az emlékezés szaglószervi élvezetét,

de nem teremtette volna a nők mellét olyan borzasztó gyönyörűnek,

Dajenu.

Ha olyan ízletesnek teremtette volna a nők mellét, mint a málna, de nem adott volna nekünk ajkat, hogy tiszteljük őket,

Dajenu.

Ha a szájat a nők iránti tiszteletre teremtette volna, de nem engedte volna, hogy magányban növekedjünk,

Dajenu.

Ha megengedte volna, hogy magányunkban viruljunk, de nem alkotta volna a sötétséget, hogy velünk aludjon,

Dajenu.

Ha hitvesünkhöz alakította volna a sötétséget, de nem adott volna port tükörnek,

Dajenu.

Ha nekünk adta volna a port örökségül,

de nem tanította volna meg a földigilisztát romjainkon tekeregni,

Dajenu.

Ha kiképezte volna a földi gilisztát, hogy segítsen minket újra lélegezni, de nem engedte volna meg, hogy felkeljünk és dicsérjük a reggelt,

Dajenu.

Ha megengedte volna, hogy az üresség fehér karjaiban ébredjünk, de azt nem, hogy kegyelemért apáinkra hagyatkozzunk,

Dajenu.

Ha megkért volna bennünket, hogy fösvények jóindulatára hagyatkozzunk, de nem húzta volna fel a függönyt, hogy előtűnjenek a gyermekláncfüvek,

Dajenu.

Ha felhúzta volna a függönyt, hogy felfedje a gyermekláncfüveket, de nem tanított volna meg minket beszéd nélkül énekelni,

Dajenu.

Ha megengedte volna, hogy mozdulatlanul énekeljünk,

de nem teremtette volna meg a csendet, ahol zenénket, gyakoroljuk,

Dajenu.

Ó, elég lett volna, Uram Dajenu, dajenu.

És évekig.

Köszönet Morrie Warshawskinek, kinek verséből a Dajenu utolsó sorát, a legnagyobb tisztelettel, elloptam.

Füzéki Eszter fordítása