Cubákland – Szabó Magda: Katalin utca

2007. szeptember 24. “A középkori Magyarország elbukott 1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a frusztrált, de küldetéses maradványország most múlik ki csendesen a szemünk előtt.” A Katalin utca évtizedekkel e Kemény István-mondat előtt íródott, nekem mégis úgy tűnik, mintha Szabó Magda könyve ennek az esszékonklúziónak lenne regényes illusztrációja.

	A könyv borítója

Mert ebben a hármas családregényben, múlt századi országregényben is éppen az 1944. év a tragikus határvonal. Előtte napfény, ifjúság, szerelem, remény – vagyis a bűnbeesés előtti Paradicsom, vagyis a Katalin utca. Utána sötétség, öregedés, közöny, vergődés, vagyis a bűnhődés, vagyis fogság, száműzetés, megszokhatatlan új lakások és bérlemények.

Három budai szomszédház életét látjuk: a Horthy-éra értelmiségi középosztályát – az iskolaigazgató, az őrnagy és a fogorvos családját, házát-kertjét, boldogságát. Csupa jó ember a végső összeomlás felé tartó korban, akik őszintén szeretik egymást, s meg vannak győződve: magán-édenkertjükben, a világtól szinte elzárkózva, a törvénynek (még ha az törvénytelen is) ellent nem mondva, gyermeki ártatlansággal körülvéve a Gonosz nem lépheti át küszöbüket.

Aztán persze átlépi.

És hiába világraszóló szerelem, barátság, együvé tartozás, hiába a közös emlékek, hiába a hit a jövőben – a Paradicsomból kiűzetnek. A zsidó fogorvosékat elhurcolják, lányukat kertjükben lövi agyon egy magyar katona, az őrnagy a fronton esik el. De akik életben maradnak, még roszszabbul járnak: a “tömény irrealitásban” fuldokolnak, torz árnyékként vergődnek tovább, nem lesznek önmaguk soha többé – már minden “értelmetlen, felesleges és késő”. Muszáj végre szembesülniük azzal, hogy az egykori Paradicsomban mennyi hamis hit, bűnös öncsalás, helyrehozhatatlan fejelfordítás volt.

Szabó Magda regénye a világ egyik legszomorúbb könyve. Elsüllyed ház, utca, ország, talán visszahozhatatlanul. Közben elmerül a nagy túlélő, a Szerelem is. Mire a jegyesek végre házasok lesznek – a páratlan kataklizmaszéria után -, már kicsit se szeretik egymást. Mire ágyba bújnak, már nem is emberek, csak “véletlenül egymásra zuhant kőcubákok”.

S míg az irreális és reménytelen Magyarország kínos haláltáncban vonaglik (átesünk ötvenes éveken, ötvenhaton és hatvanas éveken is), addig a reális világban a halottak újraépítik a múltat, sőt élők közé kirándulnak – de ők sem lehetnek többé boldogok: nem értik már az elevenek világát, s a túlélők sem vesznek tudomást róluk.

A regényidő szerint 1961-et írunk, mikor az egyik főhős kijelenti: bezárult az egyetlen rés is, amelyen át kijuthattunk volna. A könyv mégse ezzel a sötét reménytelenséggel zárul, hanem egy alagút ígéretével: a bejáratát az örök körforgásban való hit nyitja meg, s a végén a szeretet fénye pislákol.

Majd’ negyven éve fejezte be Szabó Magda ezt a regényét – az országban ma körbenézve arra gyanakszom: még a legnagyobb írók is szenvedhetnek beteges optimizmusban.

Bár, ami azt illeti, az mégiscsak némi reményre ad okot, amit a sikerlisták élén látok. Talán még sincs akkora baj azzal az országgal, ahol ez a pazar és pontos nyelvezetű, pompásan rafinált szerkezetű, igen koncentrált olvasást igénylő remekmű ilyen széles körű érdeklődésre talál.

(Európa, 216 oldal, 2000 forint )

Cserna-Szabó András  

(Forrás: www.nol.hu)