Csepeli György: Mindennapi antiszemitizmus

Írta: Csepeli György - Rovat: Archívum

Részlet a szerzőnek a Kozmosz kiadónál előkészületben lévő munkájából

A BARIKÁD az emberi értékek világának jó és rossz erői között húzódik, s ilyen értelemben véve az antiszemita távolról sem csak a zsidókat gyűlöli. Gyűlöli mindazt, ami az embereknek a kultúra évezredei során kikristályosodott értékeihez, a szabadsághoz, az igazságossághoz, a moralitáshoz, a szépséghez, a minden emberrel vele született méltó emberi élethez való jogához fűződik.

*

„Az antiszemitizmus 1945 utáni eliminálódása nem egyszerűen egy forradalom sodró erejéből következett. Akikor minden probléma az elsődleges kérdések körül jelentkezett, mindenki rendszerben gondolkodott. Az antiszemitizmust látszólag életben tartotta, hogy a zsidó származásúak felülreprezentált arányban voltak jelen a felső vezetésben – mégis. Az akkori »reakciós«, az is, aki még nagyon őrizte 1945 előttről örökölt antiszemitizmusát, 1948–1953 között nem tett különbséget a népi káder és a »zsidó káder« között, az előbbi javára. Soha nem halottam olyat, hogy kommunista, ugyan, de legalább nem zsidó, hanem derék népi káder. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint az antiszemitizmus jelen nem létét. Ahol nem tesznek különbséget zsidó és nem zsidó között, ott nincs antiszemitizmus. Ezzel a »rendszerben gondolkodással« és rendszerben érzéssel az antiszemitizmus elkezdett elhalni. A »reakciós«, ha akkor valaki a képébe mondja, hogy ő már nem is antiszemita, nagyon megütközött volna ezen, pedig ez volt az igazság. Annak az egészséges elhalási folyamatnak előrehaladott voltát mutatta meg 1956 napjaiban az antiszemita megnyilvánulások teljes hiánya.

1958–1959 táján jelenik meg a szóbeszédben a különbségtevés a zsidó és a népi káder között, természetesen az utóbbi javára. Az antiszemitizmus újratermelődik. Azért, mert a körülmények az elsődleges problémákat »leblokkolták«. Nem volt értelme többé – mindmáig – rendszerben gondolkodni. Az nyilvánvalóan mozdíthatatlan volt, viszont már nem gázolt bele annyira mindenki életébe, mint 1948–1953 között. A kérdés újra a mobilitás lett, az, hogy (ki kerül a változatlan struktúra vezető pozícióiba” – írta Szabó Miklós 1989-ben.

Szabó Miklós „szóbeszédről” tesz említést az 1956 után jelentkező antiszemita hangsúlyú különbségtevések kapcsán, s ez nem véletlen. Mintegy harminc évre az antiszemitizmus, de voltaképpen minden, ami a „zsidó” szóval szemantikailag kapcsolatba volt hozható a nyilvános kommunikáció számára tabutémává vált. Több ok játszott közre e fejleményben. Legkézenfekvőbbnek tűnik az ideológiai ok. A hivatalos marxista szemlélet a metafizikusán tételezett osztályidentitáson kívül eső egyéb identitáskereteket, tekintet nélkül azok lélektani, történeti és társadalmi jelentőségére, teljességgel mellőzte. E szemléletből következett az ilyesfajta problematikával történő foglalkozás adminisztratív tiltása, melynek része volt a nyilvános tárgyalás tilalma is. Az etnikai, nemzeti, lokális, világnézetig vallási, ideológiai, politikai sokféleséggel szemben tanúsított türelmetlenség motívumaiban a naiv és dogmatikus felvilágosító hév keveredett a társadalom atomizálására, ideológiai legyalulására törekvő igyekezet­el, mely ugyanakkor teret engedett a dezideologizált és depolitizált magánszféra kiteljesítésének, az önkizsákmányoló „gazdagodásnak”. Az eredmény a pozitív önmeghatározási lehetőségek dermesztő hiánya, a „negatív identitás” tömeges kitermelődése lett, amely jelentős társadalomlélektani akadályt képezett a nyolcvanas évek szabadabb légkörében életre kapó társadalmi pluralizálódás útjában. Az ideológiai ok mögött tehát jól megfontolt társadalomirányítói, politikai szempont húzódott meg, hiszen nyilvánvaló, hogy a kollektív azonosulásban megbénított, individuális érvényesülési és gazdagodási motívumaik egymás ellen történő kijátszása révén egymástól elszakított egyénék halmaza politikailag kezelhetőbb és irányíthatóbb volt, mintha a társadalom irányítóinak jól szervezett, világos kollektív identitáskeretekkel rendelkező csoportok sokszínű palettájával kellett volna szemben állniuk.

Az antiszemitizmus törvényszerűen lappangásra ítéltetett ebben a gyakorlatban, bár a helyzet ebben az esetben korántsem írható le csupán a fenti dezideologizációs és depolitizációs stratagéma következményeként. Társadalomlélektanilag belátható, hogy a magyar társadalomnak nehezére esett szembenézni a zsidóüldözések és a deportálás borzalmas tényeivel. A magyarság önképével összeegyeztethetetlennek tűnt a cinkosság, sőt a némélyütt tagadhatatlan tevőleges részvétel elismerése és az abból következő felelősségvállalás a történtekért. A „zsidó” témakörben megnyilvánuló kommunikációs tilalomnak tehát feltehetően lelki gyökerei is voltak, melyek a bevallhatatlannak ítélt bűntudat nyomán keletkező rációnál! Rációs működésekből, mentegetődzésekből, vádaskodásokból, elhárításokból, képtelen érveket hangoztató magyarázkodásokból, bagatellizálásból, az abszolút érvényű erkölcsi normákat relativizáló önkényes összehasonlítgatásokból táplálkoztak. A külföldön megjelenő emigrációs irodalom, valamint a nyolcvanas évek végén Magyarországon nyilvánosságra jutó közlések ismeretében egyértelműnek tűnik, hogy a zsidóüldözés a magyar társadalom számára súlyos erkölcsi traumaként jelent meg, mely minden külső cenzúrától függetlenül, kollektív elfojtáson alapuló belső cenzúra működését indította meg, lehetetlenné téve a felelősségvállalást, a bocsánatkérést és a kiengesztelődést.

Súlyosbította a helyzetet a nemzetközi nyomás is. Ismeretes, hogy az 1967-es Izraeli–arab háborút követően Magyarország megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és a tömegkommunikáció legalább másfél évtizedig kizárólag az arab fél álláspontját megvilágító véleményeknek adott hangot. A kampány ellentmondásos, a fentebb említett komplexusokkal összefüggésbe hozható hatásairól árulkodik egy közvélemény-kutatói adat 1973-ból. Egy budapesti nagyüzemben végeztünk akkoriban véleménykutatást. A kérdőívben a politikai és a nem politikai témákra vonatkozó vélemények stabilitására voltunk kíváncsiak, melyet politikai témákra vonatkozó vélemények esetében azzal is kiegészítettünk, hogy a mért vélemények milyen mértékben konformak (azaz milyen mértékben esnek egybe a tömegkommunikáció által preferált iránnyal).

A vizsgálat során speciális technikával el tudtuk különíteni, hogy az egyes kérdésekben kik azok, akiknek valóban van vagy nincs véleményük, illetve kik azok, akiknél csak úgy tűnik, mintha lenne véleményük, valójában azonban csak színlelik az állásfoglalást. Azt tapasztaltuk, hogy az összes politikai kérdés közül a közel-keleti konfliktusra vonatkozó kérdésben mutatkozott meg legnagyobb arányban a „rejtett véleménynélküliség”, azaz a vélemény színlelése. (A megkérdezett munkások 36 százaléka, az értelmiségiek 18 százaléka és a vezetők 36 százaléka bizonyult rejtett véleménynélkülinek abban a kérdésben, hogy a közel-keleti válság megoldása érdekében elsősorban Izraelnek vagy inkább az araboknak kell-e engedményeket tenniük.) Másfelől az is kiderült, hogy amikor azokat a véleményeket vizsgáltuk, amelyek valódiságát alappal feltételezhettük, akkor ezek körében találtunk legnagyobb arányban „középre húzást”, azaz ebben a témában mutattak a megkérdezettek a legkisebb hajlandóságot a tömegkommunikáció által preferált irány elfogadására, ami azonban nem abban nyilvánult meg, hogy igazat adtak volna Izraelnek, hanem a kölcsönös engedmények sürgetését foglalta magába.

Végezetül meg kell említenünk, hogy a holocaust borzalmaiból megmenekült magyarországi zsidóság reagálása sem kedvezett az őszinte és nyílt kommunikációnak. A faji törvények hatálya alá vont 800 000 magyar állampolgárból csupán 200 000 menekült meg. A visszatértek, életben maradtak közül számosan emigráltak 1945 és 1948 között, miként az 1956-ot követő emigrációs hullám is sokakat magával sodort. A megmaradt csekély számú (80–100 000) zsidó tudati nyomot őrző csoport nagy része feladta vallási kötődését, és a felnövekvő, „holocaust utáni” nemzedék tagjait a kommunikációs tabu szellemében nevelte föl. E folyamat eredményeképpen a magyar társadalomból voltaképpen eltűnt az antiszemita hivatkozások társadalmi alapjaként lépten-nyomon megjelölhető, önmagukat nyíltan zsidónak valló személyekből álló, sajátos intézményeket éltető és ily módon társadalmilag látható zsidóság. Zsidók természetesen maradtak, de létük jórészt az antiszemita fantazmagóriák által megszabott kitalált térre szűkült. A jelenkori antiszemitizmusra nagy mértékben igaz Szabó Miklós megállapítása, aki szerint az antiszemitizmushoz „nem is kellenek zsidók”.

Pontos adatok híján nagyon nehéz megalapozott kijelentéseket tenni a jelenlegi antiszemitizmus kiterjedésének mértékéről, és egyáltalán arról a közérzetről és közhangulatról, amely ma a „zsidó” szó hallatán a társadalom tagjaiban föléled. Más, hasonló jellegű, bár nem a zsidókra vonatkozó attitűdök (például nemzeti attitűdök, egyéb kisebbségeikre vonatkozó attitűdök) vizsgálatai alapján bizonyosan feltételezhetjük, hogy erősen rétegspecifikus jelenségről van szó. A „népi antiszemitizmus” kiveszett, mivel az 1945 utáni nagy társadalmi átrendeződés következtében részint megszűnt, részint értékeit, beállítottságait, látásmódját tekintve gyökeresen megváltozott az a fajta agrár- és lumpen- proletariátus, amely jobboldali radikalizmusra való fogékonyságában képes volt hitelt adni olyan gonosz és agresszív képtelenségeknek, mint a zsidó világuralom vagy a vérvád. A középosztály körében lábra kapott politikai antiszemitizmus továbbélését megnehezítette, hogy a középosztályhoz való tartozás elvesztette hajdani – jórészt csupán társadalom-lélektani – kiváltságait, következésképpen nem létezett már az az „úri státus”, melynek ingatagságát antiszemitizmussal lehetett kiegyensúlyozni.

Ha egyáltalán kifejezésre juthatott antiszemitizmus, az kizárólag csak a mindennapi kommunikációkra szorítkozhatott. Külvárosokban, futballstadionokban, hátrányos helyzetű családok gyermekei által látogatott iskolákban elszórtan megjelentek zsidóellenes szóbeli és írásos közlések, melyek tartalmilag a hajdani nyilas uszításra vezethetők vissza. A közlők azonban mintha nem lennének tisztában közléseik eredeti jelentéskörével, s mintha csak botrányt, megdöbbenést akarnának kelteni, mivel azt pontosan észlelik, hogy az általuk használt szavak „elátkozottak”, figyelemfelkeltők és iszonytatók.

A politikai antiszemitizmus megfakult változatai értelmiségiek körében lelhetők föl, ressentiment képében bukkannak elő az olyan állítások, amelyek sokallják a zsidók számarányát egyes értelmiségi foglalkozások körében. A megfogalmazások azonban bizonytalanok, defenzív jellegűek és nyílt ellenállást tapasztalván nyomban kihunynak.

Bár nem zárható ki, hogy a társadalmi mobilitás pályáinak további bezárulása, a gazdasági dinamizmus végzetes lefékeződése, valamint a nemzeti azonosságtudat torzulása folytán a magyar társadalomban elmélyül és kiterjed az antiszemitizmus, mindenképpen ajánlatos figyelembe venni két korlátozó körülményt. Az egyik körülmény abban áll, hogy ma jóval nagyobb azok száma, akik az antiszemitizmus által tematizált kérdések megvitatására egyszerűen alkalmatlanok, mivel szocializációjukból hiányoztak az antiszemita elemek (adminisztratív tilalom, tabu, relevanciahiány). A másik, távlatilag jelentősebb körülmény, hogy egyre nagyobb súlyt képeznek a társadalomban azoknak a korosztályoknak a tagjai, amelyeknek nem volt módjuk megélni az „igazi antiszemitizmust”, sem mint üldözők, sem mint üldözöttek. Az eredeti választóvonalak elhomályosulóban vannak, az antiszemita fogalmak egyre kevésbé képesek megtalálni saját tárgyukat.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a felszabadulás óta eltelt időszakban ha sok egyéb tekintetben szüntelenül változtak is a hivatalos hangsúlyok, témák jöttek, témák mentek, értékelések körül éles harc dúlt, az antifasizmus megingás nélkül, permanensen hatotta át a nyilvános kommunikációt. Ennek eredménye természetszerűen elsősorban azokban mutatkozhatott meg, akiket nem kötött az önigazolás, nem munkált bennük a „Waldheim-effektus”. Sőt, mintha csak bennük szólalna meg a lelkiismeret, melynek elalvását ők maguk róják föl szüleiknek, keresvén mulasztásaik, vétkeik, bűneik magyarázatát. Antiszemitizmus és antifasizmus a holocaust után nem egyszerűen gondolati ellentétpár, melynek egyik tagjáról teoretikus alapon tudni lehet, hogy hamis, gonosz és aljas, szemben a másikkal, mely a haladás és az emberség pólusán áll. A holocaust ténye igazolhatatlanná, vállalhatatlanná tette a legártatlanabbnak tűnő antiszemita kijelentést is, míg az antifasiszta, humanista álláspontot behozhatatlan morális előnyhöz juttatta. A harc persze nem ért véget, sohasem fog véget érni, de emberi dolgokban ritkán fordul elő, hogy valaki annyira bizonyos lehet az igazában, mint egy antiszemitával vitatkozó antifasiszta.

 

Irodalom

Szabó M.: 1956 öröksége. Unió, 1989. 1.sz. 9. old.

Csepeli Gy.: Negatív identitás Magyarországon. Társadalomkutatás, 1988. 4. sz. 27–38 old.

Várdy P.: Befejezetlen múlt – a mai magyar zsidó valóság. In. Karátson E., Neményi N. (szerk.). Belső tilalomfák. Tanulmányok a társadalmi öncenzúráról. Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1982. 81–146. old.

Angelusz R.–Csepeli Gy.–Kulcsár L.– Molnár E. : A kommunikáció folyamata és a vélemények alakulása. Budapest TK. 1974.

Erős F.–Kovács A.–Lévai K.: Honnan jöttem rá. hogy zsidó vagyok? (Interjúk). Medvetánc, 1985. 2–3. sz. 129–144. old.

Címkék:1990-01

[popup][/popup]