Családi történet

Forrás: Népszabadság

2008. május 3. / Kőszeg Ferenc A hatnapos háborút követő Izrael-ellenes dobverés 1967-ben Magyarországon nem szélesedett antiszemita kampánnyá. Éppen akkor talán az igény sem volt meg rá, hiába fejtegették szakértők és újságírók (részben Izraelből visszaköltözött, kiábrándult cionisták), hogy micsoda átokverte reakciós eszme a cionizmus.

A magyar lakosság úgy érezte – joggal -, hogy az oroszok kaptak végre egy pofont, és egy pillanatra szinte megszerette a zsidókat.

Az egyik szerkesztőség csinos, tizennyolc éves kézbesítője, aki sajtópéldányokért jött hozzám a Szépirodalmi Könyvkiadóba, ahol “propagandista” (ma úgy mondanák: píáros) voltam, lelkesen beszélt az izraeli hadi sikerekről, aztán megkérdezte: “De tudod, hogy ott csupa zsidók laknak?”

Szórványos esetek

Antiszemita kampány nem volt, de antiszemita intézkedések azért igen. Közismert, hogy a Magvető Könyvkiadótól a rettegett igazgató, Kardos György két szerkesztőt távolított el: Márványi Juditot és Székely Magdát. Szemtől szembe sosem mondták nekik, hogy azért kell menniük, mert cionisták. (Nem is voltak azok.) Csak azt vetették a szemükre, hogy gőgös, elkülönülő magatartásukkal sértik kollégáikat. (Igaz persze ez se volt.) Az eset kapcsán elterjedt, hogy Kardos, a félelmetes hírű hajdani katonapolitikai osztály egykori nyomozótisztje – antiszemita. (Lehet, hogy ő maga terjesztette.) Az idő tájt állítólag többször, többek előtt kijelentette: “Hogy tételezhetik fel, hogy antiszemita vagyok, hiszen a feleségem is zsidó”. Az epés Bence György szerint így kellett volna mondania: “hiszen a feleségem és a fiam is zsidó”. A történet szép, de valószínűleg több benne a folklór, mint a tény. Egy másik, a hatnapos háborúhoz kapcsolódó esemény csak majd húsz évvel később vált közismertté: Gadó Györgyöt letöltendő szabadságvesztésre ítélték, mert Izrael-párti feliratokat írt néhány plakátra.

Mindmáig kevéssé ismert egy harmadik eseménysor. A hatvanas évek elejétől – nyilvánvaló összefüggésben a Szovjetunió egyre inkább terjeszkedő külpolitikájával – növekvő számban érkeztek Magyarországra külföldi diákok, részben a szocialista, nagyobbrészt pedig a szovjetbarát harmadik világbeli országokból. Mielőtt megkezdhették az egyetemet egy évig magyarul kellett tanulniuk. Intenzív oktatásukra hozták létre 1962-ben az ELTE Nemzetközi Előkészítő Kollégiumát. 1964-ben hazánk már olyan testvéri viszonyba került Ghánával, hogy egy külön osztályt kellett indítani a ghánai diktátor, az afrikai egységmozgalom vezére, Nkrumah pártelitjének a gyermekei számára.

1967-ben, a hatnapos háború után három tanárt küldtek el az egyébként létszámhiánnyal küzdő intézettől. Történetesen mindhárman zsidó származásúak voltak. A szóban közölt indokolás szerint mindhárman engedély nélkül tartottak fenn kapcsolatot nyugati diplomáciai képviseletekkel, nevezetesen az angol, a francia, az amerikai és az izraeli nagykövetséggel. Ketten a kirúgottak közül elfogadták, hogy a munkaviszonyuk közös megegyezéssel szűnt meg. A harmadik, Kurcz Ágnes ragaszkodott a munkáltatói felmondáshoz, és jelezte, hogy a munkaügyi bírósághoz fog fordulni. Ezután semmiféle papírt nem kapott, de eltiltották attól, hogy bejárjon az intézetbe.

Audiencia

Kurcz Ágnes a feleségem volt. Nagyon megviselte, hogy elvesztette a munkáját, amelyet szeretett, és amelyet szokása szerint nagy erőbedobással végzett. De talán még inkább megviselte az igazságtalanság, korántsem az első élete addigi harminc éve során. A “vád” egyébként igaz volt. Anyám éveken át az izraeli követség munkatársainak a fogorvosa volt, és ennek révén mi is mondhatni baráti kapcsolatba kerültünk izraeli diplomatákkal. Amikor az amerikai követség egyik – magyar és zsidó származású – diplomatája magyartanárt keresett, az izraeliek Ágit ajánlották. Ettől kezdve Ági körülbelül egy éven át minden reggel 7-től 8-ig magyart tanított a nagykövetség Szabadság téri épületében. Egyikünknek se jutott eszébe, hogy ehhez engedélyt kellene kérni.

Anyám nemcsak az izraeli diplomaták gyerekeinek a fogait szabályozta, de Szirmai István fiáét is. Szirmai ekkor a MSZMP Politikai Bizottságának a tagja, a Központ Bizottság titkára volt, azaz egyike a négy-öt pártvezetőnek, akik a legnagyobb hatalommal rendelkeztek az országban. Ismeretségük korábbi volt, még abból az időből származott, amikor Szirmai 1945-ben Szegeden szervezte a kommunista pártot. Hatéves koromban én is találkoztam vele, megmutatta, hogyan kell a Tisza-parti iszapból cseppkővárat építeni. Nagy barátja volt a magyar nótáknak, “Ha meghalok, csillag leszek”, énekelte teli torokból. Nyilván ez tette alkalmassá arra, hogy a Révai le- és Aczél feltűnése közötti időszakban magyar kultúra irányítója legyen. 1945 után nem láttam többé, csak azt tudtam róla, hogy 1953-ban letartóztatták, a készülő, majd Sztálin halála következtében lefújt cionista per vádlottja lett volna. Jozef Givol, 1967 előtt az izraeli nagykövetség egyik vezető munkatársa elmondta, együtt indultak az erdélyi cionista mozgalomban, de Szirmai hamar átpártolt a kommunistákhoz. Amikor egy diplomáciai eseményen találkoztak, csak annyit mondott, “azóta igen messzire kerültünk egymástól”, és gyorsan elfordulva egykori chavérjától, inkább egy bolgár elvtárssal kezdett beszélgetni.

Más lehetőségem nem lévén, felajánlottam Áginak, hogy megpróbálok Szirmaitól kihallgatást kérni. Anyám közbenjárását nem kérhettem, ő 1967 tavaszán kivándorolt Magyarországról. Meglepetésemre a titkárság hamarosan visszajelzett, hogy Szirmai fogad. Ági minden áron velem akart jönni. Valószínűleg nem volt diplomatikus, hogy ebbe beleegyeztem, de úgy éreztem, nincs jogom kizárni egy róla szóló megbeszélésből.

Amikor ketten léptünk be a szobájába Szirmai arcán, testtartásán érzékelhető volt az elutasítás. A beszélgetés során egyre ellenségesebb lett. Miután elmondtuk, miről van szó először néhány szólamot mondott az izraeli agresszióról, majd a hangját teátrálisan felemelve Ágihoz fordult: “Hogyan várhatja el az arab tanítványaitól, hogy bízzanak magában, amikor tudják, hogy a tanáruk együtt koktélozik a szüleik, a testvéreik gyilkosaival?” Aztán tőlem kérdezte meg, mit csinálok. A válaszommal láthatóan nem volt megelégedve. Közben bekapcsoltak egy telefont. “Hallja, mondta a beszélgetés végeztével. Ilku Pál volt. Ő néptanítóként kezdte, most művelődésügyi miniszter. Magának is el kellett volna mennie egy kis faluba tanítani, hogy megszolgálja, amit az állam a taníttatására költött.” Fejvesztve menekültünk a szobájából, én még hónapokig rettegtem, még a végén engem is kirúgnak az állásomból, és elzavarnak falusi tanítónak.

Sokszor töprengtem, vajon miért rendezte Szirmai ezt a színjátékot? Egy régi ismerőse állhatatosan nyafogó kisfiára emlékezett, azt volt hajlandó fogadni, és feldühödött, hogy bejelentetlenül belép hozzá egy idegen? A pártközpont szobáit is lehallgatták, és a rejtett mikrofonoknak produkálta magát? Vagy tényleg azt gondolta, amit mondott? Nem tudom, és nem is fogom megtudni soha.

Fenyegetés

Néhány nap múlva Ágit felhívta egy ismeretlen férfi, állambiztonsági századosként mutatkozott be, és találkozóra hívta egy presszóba. Lezajlott a szokásos párbeszéd. – De hogyan fogom megismerni? – Azzal ne törődjön, mi ismerjük magát. A presszóban a százados nem kertelt. Hagyja abba a hőbörgést, mondta. Tudjuk, hogy az izraeli követségen találkoztak két fiatalemberrel. Róluk meg tudjuk, hogy az izraeli titkosszolgálatnak dolgoznak. Ha nem marad nyugton, kémkedésért indítunk eljárást maga ellen. Néhány hét múlva a százados újabb találkozót kért (helyesebben: rendelt el), ekkor a megértő rendőr szerepében mutatkozott be. Arról beszélt, hogy a szovjet politika, miközben szembeszáll az izraeli agreszszióval, féken tartja az arab szélsőségeseket. Ilyesfajta szövegeket nyomtak a lapokban meg a televízióban a hivatásos Közel-Kelet-szakértők is, például Chrudinák Alajos. Aztán a százados nem jelentkezett többé, Ági elhelyezkedett. Minthogy azonban nem csinált titkot a három-négy rákényszerített találkozásból, ismerőseink körében terjedni kezdett a szóbeszéd, hogy beszervezték. Hozzám ez csak három évvel később jutott el, akkor már különváltan éltünk. Meg voltam győződve róla, hogy az állítás – rágalom. Azt akkoriban is lehetett sejteni, hogy a “cég” maga kelti besúgó hírét azoknak, akiket nem sikerült beszerveznie. Akik a beszervezést tényként állították, éppen úgy nem rendelkezhettek hiteles információkkal, ahogy én sem. Hogy azóta vizsgálta-e bárki a valóságot, nem tudom. Én nem tettem. Ellene szól azonban, hogy amikor Ági sokéves küzdelem után elérte a célját, felvették aspiránsnak, végre főállású kutatóként foglalkozhatott a magyarországi középkor kultúrájával, és egy párizsi ösztöndíjat is elnyert, ismét felbukkant a százados, de az útlevélkérelme benyújtásán kívül semmit sem tudott róla. Még azt sem, hogy két éve nem élünk együtt. Ez azt sugallta, hogy kikerült az érdeklődési körükből.

1974-ben Ági megbetegedett, kandidátusi disszertációját, amely később Lovagi kultúra Magyarországon a XIII-XIV. században címmel jelent meg, az Uzsoki úti kórházban védte meg, pár hónappal a halála előtt. Kutatónak is kitűnő volt, műfordítónak azonban, úgy vélem, és így tartják számon sokan mások is, szinte zseniális. Fordított Horatiust, Sallustiust, Senecát, de főleg magyarországi latin szövegeket, Janus Pannoniust és a két szent király, István és László személyéhez kötődő műveket. 2001-ben, amikor a csapból is az Intelmek szövege csobogott, az idézők úgy tettek, mintha István király mai magyar nyelven osztotta volna tanácsait fiának. “Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” A szöveg után mondhatni sosem szerepelt, hogy ezt Kurcz Ágnes fordította, akinek a felmenői között számos jövevény volt: Szent István nyelvén hospes, mai magyar nyelven galiciáner.

Nem volt tehát országos méretű antiszemita kampány, de amennyi volt, az is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megkeserítse néhány ember életét. S mégis azt mondom, volt kára is annak, hogy a magyar zsidóság megúszta a szocialista antiszemitizmust.

Vajon okosabbak lennénk?

Ha egy moszkvai zsidó meghívólevelet akart küldeni külföldi rokonának, csöppet sem volt szokatlan, hogy a KGB-s személyzetis kifaggatta, vajon a meghívandó személy zsidó-e. Ha ugyanez a moszkvai zsidó maga akarta meglátogatni hozzátartozóját valamelyik testvéri szocialista országban, szinte természetes volt, hogy a személyzetis megjegyezte, csak a zsidók akarnak folyton külföldre utazni, az orosz embernek jó a Krím is. Ennek a moszkvai zsidónak egy pillanatra nem jutott eszébe, hogy a személyzetis bratyizik vele, hogy netán “mifajtánk” módra kérdezi. A cionista per fenyegetése elmúlt, de a brezsnyevi Szovjetunióban jószerével elképzelhetetlen volt, hogy egy KGB-s vagy egy a KGB irányítása alatt álló személyzetis zsidó legyen. A többmilliós nagyságrendű szovjet zsidóság a második világháború után nem képzelte, hogy a szovjethatalom vagy éppen a KGB fogja megvédeni őket az oroszok, ukránok antiszemitizmusától.

Az állambiztonsági antiszemitizmus Magyarországon is létezett. 1982 nyarán, amikor egy csoport állambiztonság heteken át követte és zaklatta a demokratikus ellenzék néhány tagját, a nyomunkban lépegetők hangos megjegyzéseket tettek Kis Jánosra meg rám, hogy a sabeszdeklinket hol hagytuk. B. István főhadnagy, aki 1990 januárjában otthagyta az állambiztonsági szervezetet, elmondta, az ő alosztályukon minden munkanap zsidózással kezdődött: sorra lezsidózták a demokratikus ellenzék tagjait. Minthogy Solt Ottilia esetében ez nem működött, őt csak lekurvázták. Ennek ellenére a kommunista antiszemitizmus nem érte el a társadalom szélesebb rétegeinek a tudatküszöbét. Ahogy milliók vallották, addig jó, amíg Kádár él, és ehhez a bölcsességhez akkor is ragaszkodtak, amikor már egyáltalán nem is volt jó, zsidók tízezrei mondták el magukban és egymás között: amíg az oroszok itt vannak, nem lesz nyilasuralom Magyarországon. Ma sokan vannak, akik úgy érzik, a történelem őket igazolta.

A zsidó félelmek a rendszerváltást nem befolyásolták, a rendszer menthetetlen volt, mindenképpen meg kellett buknia. Abban azonban volt szerepük, valószínűleg nem perdöntő, de nem is elhanyagolható, hogy 1992-ben, a szélsőjobboldal első látványos jelentkezésekor, volt munkásőrök és volt szamizdatkészítők a Demokratikus Charta táblái alatt együtt indultak meg Horn Gyula védelmező anusa felé. Pedig ezek a korai szélsőjobboldali jelenségek úgy viszonyultak a mai szélsőjobbhoz, mint Istóczy Győző antiszemita pártja 1880 táján a nyilasokhoz. Ha mi, magyar zsidók is átéltünk volna egy Moczar-korszakot, ha közvetlenül éreztük volna a nyakunkon a brezsnyevi, andropovi KGB szorítását, talán nem bíztunk volna olyan odaadóan az államszocialista hagyományban. Amely most a szemünk láttára omlik semmivé.

Egy írásnak, amely emlékezésként indult, de publicisztikaként ér véget, valamilyen kiutat illenék mutatnia. Ilyet azonban semerre sem látok. E helyütt csak a mélységes elragadtatásomat tudom kifejezni az iránt a tucatnyi lány és fiú iránt, akik március 29-én ki mertek menni a Hősök terére, hogy eltakarítsák a koszt a Magyar Gárda után. Jó volt látni a videón, ahogy a gárdisták magukból kifordulva mocskos zsidóznak, miközben a vezetőik arról szavalnak, hogy a magyar érdekeket védik, de álmukban nem jut eszükbe, hogy rasszisták vagy antiszemiták lennének.