„Csak másban moshatod meg arcodat…”

„Csak másban moshatod meg arcodat…”Beszélgetés Lányi Eszterrel és Fritz Zsuzsával a Haver Zsidó Informális Oktatási Közhasznú Alapítvány munkatársaival

A Haver Alapítvány Lányi Eszter és barátai kezdeményezésére alakult, és a többi, ehhez hasonló zsidó szervezet­től eltérően a holokausztot a zsidóság történelmén belül óhajtja bemutatni. A tagok a fiatalabb zsidó generáció jól is­mert személyiségei: Fritz Zsuzsa, Ve­rő Tamás rabbi, Verő Anikó, Schön Edina, Doffeck Tamás és Kovács Le­vente. De besegít még nekik a jogi ügyekben járatos dr. Mandl Judit és llly Luca is.

Az alapítvány története két évre nyú­lik vissza. Ekkor szerveztek a Frankel Leó utcai zsinagógában egy olyan talál­kozót, ahol holokauszt-túlélőket „hoz­tak össze” különféle budai gimnáziu­mok diákjaival. „Minden budai iskolába levelet írtunk, ám mélyebb kapcsolat a Szent Imre Gimnázium diákjaival ala­kult ki” – mondja Lányi Eszter. „Mi en­nek az oka?” – kérdezem, hiszen az is­kola a ciszterciek irányítása alatt mű­ködő katolikus gimnázium. „Kezdetben csak le akarták tudni a holokauszt-napot, ám két osztállyal nagyon jóba lettünk, Nyitottabbak voltak, mint a töb­biek, fegyelmezettek, és tisztelik a val­lásosságot, sőt bibliai műveltségük is van.” Bár a Haver-csapat tagjai kezdet­ben visszariadtak az iskolában látható Nagy-Magyarország-tablók és a Trianon-térkép láttán, de a kapcsolat mégis ki­alakult a zsidó fiatalok és – Lányi Eszter szavajárásával – „a liberális keresz­ténydemokraták által vezetett diákok” között.

S hogy mivel foglalkozik az alapít­vány? Toleranciaórát tartanak, ahol állí­tásokat fogalmaznak meg a zsidóság­ról, és ezeket ütköztetik a diákok véle­ményével. „A gyerekek választanak, majd eljutnak odáig, hogy rádöbben­nek, mindenki saját maga definiálja a saját identitását” – mondja Eszter. Az óra elején megkérdezik, „mi az, hogy zsidó?”, és így pereg tovább a foglal­kozás. Eszter még hozzáteszi: „Felírjuk a táblára a következő állításokat: ’a zsi­dóság nép’, ’a zsidóság vallás’,’ a zsi­dóság kultúra’, ’a zsidóság érzés’, és átbeszéljük ezeket.”

Máskor, amikor a „milyen a zsidó arc?” kérdése merült fel, Szochnut-plakátot hoztak be, és ezen szemléltették a zsi­dók sokféleségét, az etnikai sztereotí­piák tarthatatlanságát. „Az óra kereté­ben a tanulók meghívást kapnak egy zsi­dó istentiszteletre. A foglalkozás rövid tárlattal kezdődik, amelyben megismer­kedünk a zsidó élet legjellemzőbb tár­gyaival. Láthatunk tórát, imasálat, ima­szíjat – és megismerkedünk a zsinagó­gák felépítésével, szerkezetével is. Az is­tentisztelet után lehetőségük nyílik, hogy feltegyék kérdéseiket” – fogalmaz az alapítvány honlapja.

Holokausztórát is tartanak, amely a „…fiatalok által moderált beszélgetés a vészkorszak túlélőinek bevonásával. A foglalkozások alkalmával egy-egy em­beri sorson keresztül láttatjuk a holo­kauszt tragédiáját…”

„Nem értem, hogyan történhetett?” címmel szintén foglalkozást tartanak, másrészt „Zsidó hagyományok, zsidó kul­túra” címmel „a zsidó hagyományok és vallás iránt egyre növekvő érdeklődés­re való tekintettel, választható témában és módszerrel” szemináriumokat.

„Nagyon vegyes tapasztalataink vol­tak – meséli Fritz Zsuzsa. – Előfordult, hogy a kezdetben érzett ellenszenv után sikerült ’megfogni’ egy nagy lét­számú fiúosztályt, s attól fogva tökéle­tes csendben hallgattak bennünket.

Máskor viszont legszívesebben kisza­ladtunk volna a teremből. Ez utóbbi esetben hosszadalmas vitába bonyo­lódtunk, és ezt – ma már tudjuk – nem szabad. Akinek előítéletei vannak, azt 45 perc alatt úgysem tudjuk meg­győzni. A mi ’célcsoportunk’ azok a fia­talok, akiknek még nincsenek megrög­zött sztereotípiáik – s remélhetőleg ez a többség. A középiskolások – néhány klisétől eltekintve – szinte semmit nem tudnak a zsidókról. Létszámukat gyak­ran elképesztő módon túlbecsülik. Vagy tizenöt iskolában jártunk, mintegy hatvan órát tartottunk már, és minden alkalommal akadt egy-két gyerek, aki kétmillióra taksálta a magyar zsidók számát. Amikor megkérdezzük tőlük, miért Budapesten él a zsidók túlnyomó része, gyakran azt mondják, az üzleti lehetőségek miatt. Az igazi okot nem is­merik. Ez jó alkalom, hogy beszéljünk nekik a holokausztról. Én ilyenkor meg szoktam mutatni a családi fényképalbumomat, az elpusztított hozzátarto­zók képeit. Ez persze érzelmileg rendkívül igénybe vesz – kívülállóként ezt nem lehet csinálni.

Soha nem előadást tartunk, hanem igyekszünk helyzetbe hozni őket, hogy elindulhasson a társalgás. Ez többnyire sikerül, de előfordult már, hogy úgy éreztem magam, mintha szexuális fel­világosítást tartanék – nem sikerült eloszlatnunk a kamaszok zavarát. Úris­ten – gondolhatták – mit kell ezekkel a zsidókkal csinálni, hogy kell velük vi­selkedni?

Az iskolák többsége örül, ha megje­lenünk a színen – nem tudnak a holokausztórákkal mit kezdeni, örül­nek, ha levesszük ezt a terhet a válluk­ról. Nekünk azonban nem az a célunk, hogy leadjunk egy 45 perces órát. Sze­retnénk a gyerekekhez többször vissza­menni, hogy élő kapcsolatunk legyen velük, bizalommal legyenek irántunk és merjenek kérdezni.”

A Haver munkáját már sokan láthat­ták, akik részt vettek a dobogókői talál­kozón, ahol szintén kiscsoportos foglal­kozást tartottak. Jelen voltak (a Chabaddal társbérletben) a Pepsi-szigeten is, ahol játszósátrat állítottak fel. Az Alapítvány jelenleg a Bálint-házban mű­ködik, Fritz Zsuzsa irodájában, s a Mazsihisz, valamint egy holland alapítvány is támogatja őket. Bár, ahogy Fányi Esz­ter fogalmaz: „nem ebből élünk, a pénzt a projektekre adják.”

G.J. – N.A.