Csak a bűnbánat szabadíthat fel

EGYIK FŐ CÉLUNK AZ, hogy előmozdítsuk a lelkiismereti és vallásszabadság maradéktalan érvényesülését hazánkban. E cél megvalósulása érdekében elengedhetetlennek tartottuk ama szerep és felelősség megállapítását, amelyet az egyházak a XX. század legkritikusabb időszakaiban játszottak. Meggyőződésünk ugyanis, hogy az egyházak csak akkor rendelkeznek majd szilárd erkölcsi alappal a hatalmat gyakorló államgépezet elleni fellépésre, ha a magyar néppel, a magyar társadalommal szembeni tartozásukat lerótták.

A szükséges vizsgálatot ma a kereszténység belső szellemi-erkölcsi normáihoz viszonyítva láttuk jónak elvégezni, úgy, hogy mindvégig szem előtt tartottunk egy fontos szempontot, nevezetesen azt, hogy az egyház elsősorban nem politikai intézményrendszer, hanem szellemi, erkölcsi világkép, illetve ennek megfelelő értékek hordozója és közvetítője. Több kritikusunk ugyanezt főleg politikai vonatkozásoknak rendelte alá. Ezzel is magyarázható, hogy az egyházak felelősségének ügye heves, érzelemkitörésektől és indulatoktól fűtött reagálásokat váltott ki.

Az egyházak zsidókérdésben tanúsított magatartásának minősítését mindenekelőtt a Szentírásban rögzített második fő parancsolat alapján fogalmaztuk meg, mely szerint „Szeresd felebarátodat, mint önmagádat!”. Személyes véleményünk az, hogy a magyar egyházak többsége – mindamellett, hogy számos esetben támogatta, segítette az üldözött zsidóságot – egészében véve nem tett eleget ennek az alapvető erkölcsi követelménynek. Például a két zsidótörvénynek az egyházak vezetői, illetve egyéb képviselői által történt megszavazása olyan súlyos etikai felelősséggel terhelte meg a keresztény tömegeket, amely alól nem a kimagyarázkodások, hanem csak a keresztény bűnbánat szabadíthatja fel az egyházakat.

Örvendetes, de megkésett fejleményként értékelhető, hogy 1965-ben a II. Vatikáni Zsinat egyik határozata felmentette a zsidóságot az istengyilkosság évszázados vádja alól, s ugyanakkor szorgalmazta a keresztények és zsidók közötti párbeszédet. Ez a határozat azonban nem tesz említést arról, hogy szükség volna a zsidóság nyilvános megkövetésére. Ezenkívül nyilvánvaló az is, hogy Szent Ágostonnak (Augustinusnak) az Izrael elvettetéséről szóló tanítása még ma is erős befolyást gyakorol jelentős keresztény tömegek gondolkozásmódjára. Az ágostoni teória ellenkezik Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levele 11. fejezetében kifejtett, Izraelre vonatkozó látásaival. Igaz, hogy Pál is beszél Izrael elvetéséről, de csak mint átmeneti, behatárolt időszakról. Ágostontól teljesen eltérően értékeli Pál apostol a diaszpóra szerepét is a nemzetek között. Pál Szerint a diaszpóra a világ felemelkedését, a népek meggazdagodását szolgálja (lásd a Rómaiakhoz írt levél 11. fejezetének 12. versét). Ágoston ezzel szemben a zsidóságnak a világ népei közé történt szétszóratását a keresztény igazság negatív bizonyítékaként fogja fel. Állítása szerint Izrael örökébe az egyház lépett. Ezzel szemben Pál – János apostollal együtt – szilárdan hisz Izrael eszkatológiai küldetésében, szerepében. Az ágostoni koncepció fenntartja a bizalmatlanságot a zsidók és keresztények közötti kapcsolatban. Reménységgel tölt el bennünket az, hogy egyre több egyházban mutatkoznak a megújulás jelei. A keresztényeknek azonban tudniuk kell, hogy ez az ígéretes folyamat csak akkor tud kiszélesedni, ha az igazság alapján szembenéznek saját téves döntéseikkel, magatartásukkal, s mindettől egyúttal el is fordulnak.

A kommunista hatalomnak nem állt érdekében (sőt, az elmúlt negyven év folyamán mindent el is követett annak megakadályozására), hogy a felekezetek saját szellemi-erkölcsi törvényeik szerint korrigálják magukat, s a pártállam politikai manipulációitól függetlenül rendezzék viszonyukat a magyar társadalommal. A hatalom birtokosai és propagandistái előszeretettel pellengérezték ki az egyházak mulasztásait, tévedéseit és bűneit – azzal a céllal, hogy így csökkentsék azok hitelét a társadalom széles tömegei előtt, is visszaszorítsák a felekezetek befolyását. Az egyházak gyarló, nemegyszer ellentmondásos működését tapasztaló polgárok jelentős részében ez a propaganda el is érte a kívánt hatást. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság témakörén belül kitérjünk a felekezeteknek a magyar társadalommal szembeni felelősségére – a zsidókérdésben is. Pál apostollal együtt valljuk ugyanis, hogy „…ha mi ítélnénk magunkat, nem ítéltetnénk el.” (1Kor. 11,31).

Az állam és az egyházak közötti viszonyban rá kell mutatnom arra, hogy az eddigi kommunista uralkodók nem csupán átmentették a főkegyúri jogot, hanem minden korábbi rendszert túlszárnyalóan avatkoztak be az egyházak életébe, kívülről sanyargatva és belülről bomlasztani próbálva azokat. A magyarországi sztálinista diktatúra vezetői az egyházakra erőszakolt úgynevezett megállapodásokban ígértették meg az egyházak felelős vezetőivel: meg fogják akadályozni azt, hogy az egyházi intézmények „reakciós szervezkedések” számára színteret nyújtsanak. Az Állami Egyházügyi Hivatal a politikai rendőrséggel és a belügyminisztérium klerikális-elhárítási osztályával karöltve folyamatos rendőri megfigyelés és ellenőrzés alatt tartotta az egyházaknak és azok vezetőinek tevékenységét. Különösen azokat a lelkészeket, papokat és laikusokat, akik az egyházi hitélet megújításán fáradoztak. Utóbbiak ellen rágalomhadjáratokat szerveztek: először saját egyházukon belül, majd – ha a szükség úgy kívánta – a tömegkommunikációs eszközöket is bevonva. Kímélet nélkül (gyakran az egyházak általuk kitartott vezetőit is felhasználva) elhallgattatták azokat a hívőket, akik az egyházakra erőszakolt, félig titkos alkukat figyelmen kívül hagyva tevékenykedtek. Ezeket a személyeket és csoportokat – a szocialista demagógia szinonima-szótárából merítve – hol állam-, hol meg szocializmus-, nemzet-, egyház- vagy családellenesnek minősítették, és véget nem érő nyomozások, rendőri intézkedések sorozatával gyűjtögették és fabrikálták ellenük az újabb és újabb vádpontokat. A zaklatások, zsarolások által megfélemlített hívők közül sokan visszaléptek az aktív közösségi hitélettől, mások kiábrándultan, megkeseredve hagyták el az országot.

A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az elmúlt hónapokban a hatalom nyájasabb arcát fordítja felénk: az egyházaknak többet ígér, mint az elmúlt negyvenkét évben bármikor. A pórázunk hosszabb lett és már nem annyira fémes a csörgése; a hívőkre nehezedő lelki nyomás enyhül, sőt szabadságról, jogról szóló tirádákban sem szűkölködünk. A gyanú démona azonban kísért, s jogosnak tűnik előttem Izsák ószövetségi dilemmája: a szó Jákob szava, de a kezek Ézsau kezei.