Cionizmus: hogyan tovább?

Rossz idők járnak a cio­nizmusra. Pedig Herzl Tivadar sokat táma­dott műremeke épp mostanában kezdett elfogadottá válni jobb nemzetközi körökben is: a hosszú évtizedeken át tartó ENSZ-rágalmak után ma már az arab államok vezetői is képesek köpködés nélkül kiej­teni e szót, s erre tessék: a cionizmus is­mét támadások kereszttüzébe került, ámbár ezúttal a legváratlanabb helyről: maguk az izraeliek támadják.

Az izraeliek egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, hogy vajon a cioniz­mus – az a mozgalom, mely értelmet s identitást adott a zsidó államnak – nem élte-e túl hasznosságát, napjainkban, amelyet némely történész „posztcionis­ta korszaknak” aposztrofál, az izraeli ér­telmiség a cionizmus központi alapelveit kérdőjelezi meg: az aliját, a zsidó nép egységét, illetve hogy a diaszpórá­nak támogatnia kell Izraelt.

Az izraeliek s nem a zsidók országa?

A béketárgyalások és az orosz zsidók nagyarányú bevándorlása olyan gazdasá­gi biztonságérzet és optimizmus kialaku­lásához vezettek, amely sokakat arra in­dít, hogy az országot, úgymond, „normá­lis” társadalommá – afféle mediterrán Amerikává – változtassák, amelyet nem kötnek gúzsba a judaizmus vagy cioniz­mus béklyói. E változás magvait már ko­rábban elhintették, hiszen az amerikai kultúrán felnőtt új nemzedék mind a jiddiskeitet, mind a cionista úttörő szellemi­séget a múlt kellékeinek tekinti. – Manap­ság Madonna többet mond az izraeli gye­rekeknek, mint Bialik – kesergett egy al­kalommal Weizman elnök.

Izrael amerikanizációja különösen szembeötlő volt azoknak a Kelet- és Nyugat-Európából, Ausztráliából és Ame­rikából érkezett küldötteknek, akik múlt év decemberében gyűltek össze Jeru­zsálemben, a B’nai B’rith Világközpont­ban. – Hazatérve el fogom mondani, hogy Izrael már nem az az ország, ami húsz évvel ezelőtt volt – jegyzi meg Allan Shapiro Cohn Dániából. – A béke, az alija, a gazdasági növekedés megváltoztat­ta az országot. Nincs már szüksége a mi pénzünkre.

Amikor a cionisták először léptek Pa­lesztina földjére, úgy képzelték, hogy „felépítik az országot, s közben maguk is épülnek”: le akarták vetni a diaszpóra „természetellenes” modorosságait, hogy olyan világi, földműves-harcosokká vál­hassanak, akik köré legendák és míto­szok szőhetők.

– Az izraelieknek gondot okoz a di­aszpórához való viszony, amely mindig is ambivalens volt- mondja Shalmi Barmore, a Jad Vasem egyik intézményé­nek igazgatója. – Ugyan mindannyian a diaszpórából érkeztünk, mégis megta­gadtuk azt, mert felsőbbrendűnek érez­tük magunkat. Úgy gondoltuk, hogy min­ket más fából faragtak.

Az 1967-es háború keserves kijózano­dásnak bizonyult: az izraeliek első ízben tapasztalták a nemzetközi szervezetek egyöntetű elítélését úgy, hogy csak a di­aszpóra zsidóságának támogatására szá­míthattak. – Az én nemzedékem 1967 után azt kérdezte a világtól: „miért bán­tok velünk úgy, mint a diaszpórazsidók­kal?” – magyarázza Barmore. Izraelben ismét felfedezték a holocaustot, a zsidó mártíromság jelképét, és létük, mond­hatni, szinte új értelmet nyert. Barmore szerint a soron következő nemzedék az­zal a tudattal harcolta végig az 1973-as háborút, hogy ezáltal egy újabb holo­caustot akadályozott meg.

Az izraeli nemzeti identitás egyik alap­pillére a „túlélés”; s a hadsereg lett az az olvasztótégely, amelyben a sokfelől érke­zett bevándorlók egységes nemzetté vál­tak. Ám a holocaust emléke egyre inkább elhalványul, az Óvilág hagyományai szin­tén eltűnőfélben vannak, s az izraeliek a korábbi identitás helyett csak egy űrt ta­pasztalnak. – Ma egyre inkább úgy tart­ják, hogy Izrael az izraeliek s nem a zsi­dók országa – mondja Yehiel Leket, a Szohnut ügyvezető igazgatója.*

A kérdés ezután már csupán az, hogy mi köti össze ma az izraelieket, s mi kap­csolja őket a diaszpóra zsidóságá­hoz? – Egyek vagyunk. Ez idáig rendben is volna. De egy mi vagyunk? – kérdi Jonny Ariel, a Szohnut egyik oktató­ja. – Egy nagy rakás zűrzavar vagyunk. Gyermekeinket leginkább Michael Jackson, a pizza és a Nike tornacipő köti össze.

A. B.Yehosua szerint az izraeliek túl­ságosan is engedtek a „parttalan kapita­lizmus csábításának”. S noha Yehosua közismerten ateista, meggyőződése, hogy az izraelieknek vissza kell térniük vallásos gyökereikhez. – Nem hiszek ugyan Isten létezésében, ám mégis azt gondolom: vissza kell térnünk vallási ha­gyományainkhoz, hogy modem identitá­sunk elemeit megleljük.

Ruth Calderon izraeli tanár, miután rájött saját zsidó identitásának hiányos­ságaira, afféle „világi jesivát” alapított, ahol a nem hívő zsidók is felfedezhetik.

illetve elmélyedhetnek a hagyományos zsidó szövegekben. Calderon tagja volt a kormány által létrehozott Senhár Bi­zottságnak, amely azt javasolta: növel­jék meg az állami iskolák tananyagának „zsidó tartalmát”.

Natan Saranszki az új típusú izraeli példaképe, aki mind Izrael, mind a di­aszpóra hagyományaiból merített, hogy a régi és az új zsidó identitás sa­játos ötvözetét megalkossa. Saranszki szerint az orosz zsidók arra buzdítot­ták gyermekeiket, hogy jó eredménye­ket érjenek el tanulmányaikban és je­leskedjenek a művészetek terén is, hogy ezáltal az ország értelmiségévé váljanak. Más szóval, „a klasszikus jid­dise kopf” eszméjét követték. Ám ami­kor megérkeztek Izraelbe, megrökö­nyödve tapasztalták, hogy az izraelie­ket ezek a foglalatosságok hidegen hagyják. – Izraelben mintha eltűnt vol­na a jiddise kopf – véli Saranszki. A hajdani Szovjetunióból érkező zsidók „megkísérlik egyesíteni a szabra-értékeket a gálut klasszikus jiddise kopfjá­val”. A legtöbb izraeli azonban nem be­csüli túl sokra e kísérletet, mivel sze­mükben az orosz bevándorló nem más, mint vetélytárs a munkaerőpia­con s a lakáshoz jutásban. A legkevés­bé sem érdekli őket, hogy az elmúlt öt évben érkezett mintegy ötszázezer új bevándorló nagyban hozzájárult a gaz­dasági fellendüléshez. Az izraeliek a legkülönfélébb bűnökkel vádolják „az oroszokat”. A. B. Yehosua szerint „az alija már korántsem az a szent érték. Az izraeliek ellenségesen tekintenek az oroszokra, s azt mondják: még ha jó alija is, nincs rá szükségünk.”

Korlátozzák a visszatérési törvényt?

Yehosua felszólította a kormányt, hogy korlátozza a visszatérési törvény hatá­lyát – amely Izrael Állam politikájának egyik alappillére -, ami lehetővé teszi, hogy bármely zsidó automatikusan meg­kapja az izraeli állampolgárságot, amint Izrael földjére lép. Miért is hozhatná egy orosz, ki csupán egyetlen zsidó nagyszü­lővel rendelkezik, egész pereputtyát Iz­raelbe, amikor egy leszerelt katona nehe­zen talál magának munkát vagy la­kást? – Számomra szent, hogy zsidó az, aki annak tartja magát – magyarázza Ye­hosua -, de a visszatérési törvény meg­határozása más lapra tartozik. – Yeho­sua szerint az új bevándorlóknak leg­alább három évig kellene az országban élniük, hogy bebizonyítsák: hajlandók sorsukat összekötni az országéval, mie­lőtt elnyerik az állampolgárságot.

Napjainkban Izrael is, a diaszpóra is saját gondjaival van elfoglalva. – Az iz­raelieket alig-alig foglalkoztatja az Izrael- diaszpóra kapcsolat – véli Eliezer Jaffe professzor -, sokkal inkább lekötik őket saját gondjaik és gyermekeik problémá­ja. – Jaffe szerint a diaszpórának sokkal inkább saját magával kellene törődnie, mert különben „néhány év múlva nem lesz Izrael-diaszpóra dialógus, mivel nem lesz kihez szólni”. Joszi Beilin, iz­raeli külügyminiszter-helyettes, a poszt­cionista mozgalom zászlóvivője, mély­ségesen egyetért ezzel. Beilin arra szólí­totta fel a diaszpóra zsidóságát, hogy szüntesse be az Izraelnek küldött pénz­adományokat, s a pénzből inkább saját országukban javítsák a zsidó oktatás színvonalát. Javasolta, hogy minden egyes gyerek 17 éves korában ingyenes izraeli utazáson vehessen részt. Az alijával, szerinte, nem kell foglalkoz­ni. – Akkor lesz majd alija az Egyesült Államokból, amikor az átlagjövedelem eléri az évi 36 000 dollárt – mond­ja. – Amíg csupán 14 000 dollár, addig csak Oroszországból jönnek.

Beilin emellett frontális támadást indí­tott a cionista mozgalom ellen azáltal, hogy javasolta a Szohnut és a World Zionist Organization (WZO) feloszlatá­sát. – A legnagyobb tisztelgés Herzl em­léke előtt 1997-ben, a WZO 100. évfor­dulóján az lenne, ha feloszlatnánk – ér­vel Beilin. S egy olyan új szervezet lét­rehozását kezdeményezte, amely de­mokratikusabb keretek között egyesíte­né az izraelieket s a diaszpóra zsidósá­gát. Beilin javaslatai nagy vihart kavar­tak, ám még Yehiel Leket is elismeri, hogy „a WZO anakronisztikus struktúrá­vá vált, amely marginalizálódott a zsidó életben, s ezért szükségesnek látszik megváltoztatása”.

Gideon Simoni, a Héber Egyetem pro­fesszora szerit Izrael túllépett a cioniz­mus korábbi meghatározásán, amely a bevándorlás és az anyagi segítség állan­dó fokozásán alapult. E „posztcionista” korban Izrael már korántsem küzd oly elszántan a zsidó bevándorlókért, és a United Jewish Appeal (ÚJA) által össze­gyűjtött összegek is eltörpülnek az iz­raeli gazdaság által kitermelt pénz mel­lett, míg a békefolyamat megszüntette a háborús fenyegetést. – A posztcionista korban nem arra kell buzdítani a zsidó­kat, hogy alijázzanak, hanem vonzóvá kell tenni az aliját. Már nem kell pénzért könyörögnünk a diaszpórától, hanem a pénzt arra használjuk fel, hogy Izrael se­gítse a diaszpórát.

Ősi eszmék és modern realitások

Ám mielőtt a zsidó identitás erősítésé­re összpontosíthatnának, az izraeli és a gáluti zsidóknak közös álláspontot kell kialakítaniuk egy olyan kérdésben, amely már-már azzal fenyeget, hogy ko­moly éket ver közéjük: az 1967-es, hat­napos háborúban elfoglalt területek sor­sa, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is.

A vitában mindkét fél szabadon merít a zsidó történelem jelképeinek és esz­ményeinek tárházából. – Ben-Gurion egyszer azt mondta, hogy a Biblia adja a mandátumunkat – érvel Ruth Matar, aki a megszállt területek megtartásáért küzd. – Ha feladjuk Jeruzsálemhez, Hebronhoz és (a Golán-fennsíkon lévő) Kao­linhoz való jogunkat, Tel-Avivra sem lesz jogunk, hiszen az a Filiszteus-síkságon fekszik. S egyáltalán: területet adunk a gyilkosnak, s elvárjuk, hogy megvédjen minket? Miféle gettómenta­litás ez?

Peszach Selnitz szintén a középkori gettóhasonlattal él. A nyugati Parton, vagy ha úgy tetszik: a bibliai Szamáriá­ban fekvő Ofra telepese szerint „gettó­nak hívták azt a helyet, ahol a zsidók él­hettek. Most az évszázad bűnének pró­bálják beállítani az új települések létesí­tését, pedig ez is csak egy újabb hely, ahol a zsidók megtelepedhetnek.” Dan Meridor, a Likud egyik vezetője, egye­tért ezzel az állítással. Szerinte Izrael lé­tének értelme a zsidó megtelepedés elő­segítése, és a cionizmusnak elsőbbsé­get kell élveznie a diplomácia felett. – A béke semmiképp sem lehet legfonto­sabb célkitűzésünk – véli. – Az alija és a biztonság fontosabb, mint a béke. Ha azt mondanák, szüntessük be az aliját, mert különben nincs béke, tényleg meg­szüntetnék az aliját?

Ezzel szemben Smuel Toledano rossz néven veszi, hogy a jobboldali pár­tok kisajátítják a hagyományos zsidó és cionista jelképeket, hogy alátámasszák érveiket. Toledano egy olyan szefárd családból származik, amely jóval a cio­nista mozgalom kialakulása előtt telepe­dett meg Palesztinában, egyúttal annak a – katonatisztekből álló – szervezetnek a vezetője, amely támogatja a területi engedményeket. – Az én családom tíz nemzedéke óta él itt. Éppenséggel azért mondom, hogy nem tarthatjuk meg a Golánt, Hebront vagy Betlehemet, mert nagyon is szeretem Izraelt.

Naomi Hassan, a Merec parlamenti képviselője szerint a kormány a zsidó-­cionista ideológiából kiindulva folytatja a béketárgyalásokat. – A zsidó hagyo­mányban nem találkozunk azzal a gon­dolattal, hogy egy másik nép felett kelle­ne uralkodnunk.

Ám mivel itt nem egyszerűen terület­ről van szó, a diaszpóra zsidóságát is be­levonták a vitába: az izraeli kormányhi­vatalnokok s ellenfeleik egyaránt lobbyznak az amerikai zsidóság vezetői­nél, hogy támogassák álláspontjukat.

Galia Golan, a Héber Egyetem pro­fesszora s a liberális békemozgalom egyik aktivistája szerint napjainkban bo­nyolultabb kérdésekről kell dönteni, mint régen. – Most először adódott egy reális lehetőség a békekötésre. A diasz­pórának joga és privilégiuma, hogy hal­lathassa véleményét, még akkor is, ha a hadseregben az én gyerekeim szolgál­nak majd s az én házam lesz az, amelyet esetleg rommá lőnek.

A telepesek kevésbé derűlátóak, ami­kor arról van szó, hogy esetleg el kell hagyniuk lakhelyüket. – Mi már itt va­gyunk, és itt is maradunk – mondja Peszach Selnitz Ofrából. – Értsék meg vég­re: háborús bűnnek számít, ha egy pol­gári lakosságot pusztán amiatt telepítenek ki, mert zsidók. Ha Izrael Állam há­borús bűnt akar elkövetni ellenünk, megtesszük a megfelelő ellenlépéseket.

Joel Senfeld és Yoav Cur azért hagy­ták el korábbi otthonukat s költöztek a Golán-fennsíkra, mert cionista meggyő­ződésükkel összhangban, hozzá akartak járulni Izrael növekedéséhez és bizton­ságához. – Izraelnek itt volt szüksége ránk, ezért ide jöttünk – magyarázza Senfeld, a Kfar Hamv kibuc egyik alapí­tó tagja. A két férfi azonban egészen másként képzeli el a Golán-fennsík jö­vőjét. Cur úgy véli, hogy ugyanannak a kötelességtudatnak engedelmeskedve, mely idehozta, most távoznia kell. – A legfontosabb szempont az, hogy mi az ország érdeke, s csak ezután következ­nek saját érdekeink. – Ezzel szemben Senfeld, aki a Golan Telepesek Bizottsá­gának szóvivője úgy véli: „Hajlandóak vagyunk kockáztatni a békéért, ha a má­sik fél is kockáztat. De Asszad alapvető­en Amerikával s nem Izraellel akar békét kötni. Ha Izraellel akarna békét kötni, csupán azt kellene mondania: Nem há­borúzunk többet.”

A Golán-fennsík, a Nyugati Part és Je­ruzsálem jövője ma a miniszterelnök, Rabin kezében van. Danny Ben Simon politológus szerint Rabin olyan ember, akit a biztonság s nem a szimbólumok foglalkoztatnak. Ha a zsidó identitást af­féle skálának képzeljük el, amelynek egyik végén a „zsidó” s másik végén az „izraeli” található, Rabin határozottan az „izraeli” végen helyezkedik el. – Az iz­raeli gondolkodásban a „zsidó” határo­zottan negatív érzelmeket vált ki – véli Ben Simon. – Egy bizonyos fizimiskát, egy bizonyos akcentust s egy bizonyos viselkedésmódot jelent. Rabin és Weizman izraeliek. Peresz zsidó. Rabin gyűlö­li ezt a fajta „zsidós” viselkedést. Én bi­zony nem szívesen lennék a telepesek bőrében, ha Rabint újraválasztják 1996-ban. Rabin gyűlöli őket. Szerinte a tele­pesek jelentik a legnagyobb katasztrófát a zsidó állam számára.

Jelen pillanatban a Munkapárt kissé lassítaná a békefolyamatot, hogy javítsa választási esélyeit. Ben Simon szerint a Munkapárt hajlik arra, hogy a paleszti­nok valamiféle képviselethez jussanak Kelet-Jeruzsálemben az 1996-os választások után, még ha erről nem is beszél­nek nyíltan, hiszen ha egy politikus ezzel állna elő, saját (politikai) halálos ítéletét írná alá.

S miközben közeleg az az idő, amikor dönteni kell Jeruzsálem, a Golán-fenn­sík és a Nyugati Part jövőjéről, egyre szenvedélyesebb vita várható Izrael és a diaszpóra viszonyáról s annak jellegéről. Aviezer Ravitzky,a Héber Egyetem pro­fesszora szerint akár megtartják, akár ki­vonulnak a megszállt területekről, az iz­raeliek fele-harmada csalódottan fogja tudomásul venni a döntést A. B. Yehosua szerint a diaszpórazsidók számára a palesztinokkal való megegyezés folya­mata egy érzéstelenítés nélkül végrehaj­tott életmentő műtéthez hasonlítható. E műtét sikeres végrehajtása után az iz­raeli nemzeti karakter jelentős átalaku­láson megy majd át és megváltozik az Izrael-diaszpóra kapcsolat jellege is. Yehosua szerint a vallási pártok a politikai centrum irányába mozdulnak majd el, míg a szekuláris zsidók az állam és a val­lás nagyobb mértékű szétválasztásáért fognak küzdeni. A nagyszámú palesztin turista miatt Izrael afféle „keleti” ország­gá válik, míg az arab országokban élő zsidók élő kapocsként fűzik Izraelt az arab világhoz. Az Izrael és a diaszpóra között tátongó szakadék egyre széleseb­bé válik, s Izrael egyre kevésbé függ majd a külföldi zsidók pénzétől és poli­tikai támogatásától.

Ám ha beköszönt is a béke, Izrael sa­játságos, különös nemzet marad: to­vábbra is az ősi eszmék és a modem realitások között ingadozik, s továbbra is habozni fog, hogy függetlenedjék-e a diaszpórától vagy éppenséggel fenntart­sa a kölcsönös egymásra utaltságot. – Iz­rael sohasem lesz „normális” ál­lam – véli Natan Saranszki. – Kötve hi­szem, hogy a zsidók valaha is normáli­sok lesznek.

Seleanu Magdaléna fordítása

*Mint előző számunkban írtuk, Leket helyett Avraham Burg áll a februári választás eredményeképp a Szohnut élén. E váltás mögött is a cikk tárgyához kapcsolódó szemléletmódosu­lás húzódik meg.