„Cionisták, kommunisták, „imperialisták”…

(George Garai: The Policy towards the Jews, Zionism and Israel of the Hungarian Communist Party 1945-1953 (PhD 1979 London School of Economics and Political Science) Boston-Spa-Wetherby 1979. 250 p.)

George Garai (Garai György) többszáz oldalas disszertációja 1979-ben íródott s csak az utóbbi években jutott el Magyarországra egy-két xerox példány. Ismereteim szerint mindössze két helyen olvasható: az Országos Széchényi Könyvtárban és a Hebraisztikai Tanszék könyvtárában.

A szerző munkája minden szempontból egyedülálló. Témája miatt akár kényes is lehetne, de Garai gondoskodik arról, hogy ne legyen az: a magas szakmai színvonal garantálja a demitologizációt és azt, hogy az események megfelelő összefüggésbe kerüljenek. Bár Garai nem kutat(hat)ott itthon, mégis majdnem mindenhol járt, ahol az 1945 utáni időszak magyar cionista anyagait őrzik, így a londoni Institute of Jewish Affaire, a jeruzsálemi Central Zionist Archives, a Jad Vashem Archives és a Central Zionist Archives for the History of the Jewish People (Hebrew University) vonatkozó írásanyagát gondosan áttanulmányozta.

Ezen kívül interjúkat is készített (pl. Smuél Bencúrral, Izrael Állam magyarországi ex-konzuljával, vagy A. Kendivel, az 1953 tavaszán letartóztatott cionistával stb.), de ezek nem hatalmasodnak el, nem válnak egy mítosz építőköveivé, vagy egy jól eladható kurrens story részeivé, hanem arra szolgálnak, hogy beépüljenek a Garai által felépített „történelem”-be.

A harmadik forrás a hazai és a külföldi sajtó. Garai nem csak a magyar napilapokat és a hozzáférhető cionista kiadványokat olvasta el, hanem a külföldi vonatkozású zsidó orgánumok (pl. a Jewish Chronicle stb.) magyar vonatkozású híreit is, megbízhatóan kezeli. S ebből a széles körű információhalmazból építi fel művét, amely amellett, hogy szimpatizál a cionizmussal, nem hallgatja el a kritikai észrevételeket sem, nem válik apologetikussá.

De melyek a disszertáció főbb tézisei s milyen keretbe helyezi őket a szerző?

Garai szerint a Magyar Kommunista Párt a kezdettől fogva elvi alapon ellenezte a cionizmust, s az 1945-46-ban mutatott „mosolygós arc” csak a Szovjetunió politikájának és az MKP taktikai húzásainak volt köszönhető.

A cionisták és a kommunisták közötti kapcsolatok az illegalitás éveiben épültek ki (hamispapír-gyártás) s a felszabadulás után gazdasági térre tevődtek át. A kommunista vezetésnek (de az ország akkori koalíciós „urainak” is) szüksége volt a jelentős anyagi és politikai befolyással bíró zsidó szervezetek (pl. a JOINT) segítségére, hiszen ezek jelentős tőkét hoztak be az országba, és a nemzetközi fórumokon is támogatni tudták Magyarország „beilleszkedési” törekvéseit. A cionizmus a háború utáni magyar zsidóság egyik legdinamikusabban fejlődő mozgalma volt, s majdnem mindegyik nyugati zsidó szervezet már csak ilyen alapon is aktívan támogatta.

A kommunista-cionista közeledést a Palesztinái cionista pártok is támogatták, mivel az MKP és az akkori uralmon lévő brit Munkáspárt között nem volt éppen rózsás a viszony. A „mézes-hónapok” édeskés jellegén az sem változtatott, hogy a kommunista orgánumok (Szabad Nép, Társadalmi Szemle) időről időre ideológiai kioktatásban részesítették a cionistákat, hol burzsoának, hol imperialistának, hol mindkettőnek nevezvén őket. A párt politikája

1947-ben és 1948 első felében Garai kifejezésével élve „Janus-arcúvá” változott. Színleg támogatták a megalakuló zsidó államot (itt tetten érhető a szovjet befolyás), de a hazai cionista tevékenységet bizalmatlanul figyelték, hiszen szellemiségük eltért a kommunista ideológiai monolitizmustól. Az MKP egyébként is megpróbálta magát távol tartani a zsidó ügyektől, hiszen ez csak vezetőik származására hívta volna fel a figyelmet.

Az egyre balra tolódó magyar belpolitikai élet hatására a Magyar Cionista Szövetség is egyre radikalizálódott, amely egyrészt lojalitást és alkalmazkodást, másrészt tényleg a valóban meglévő baloldali szimpátia felerősödését jelezte. Mindenesetre a MCSZ vezetőségét (az elnök kivételével) 1947-ben hozzáigazították a magyar politikai élet változásaihoz.

1948 második felére a kommunisták hangja kifejezetten ellenségessé vált. Az 1949. januári izraeli választások után mely jelezte, hogy Izrael nem lesz szovjet szatelit-állam a Magyar Cionista Szövetség feloszlatása nem váratott sokáig magára. Márciusban a Szövetség „önként” felbomlott, májusban a Rajk-pert előkészítendő letartóztatták a főbb cionista pártvezetőket. A cionistákat nem csak az döbbentette meg, hogy baloldali vonzalmaik ellenére sem tűri őket az MKP-MDP, hanem az, hogy a támadásokat sok esetben hitközségi emberek (valójában a rendszer szolgálatában álló „elvtársak”) szervezték meg és bonyolították le.

1953-ban két alkalommal tartóztatnak le cionistákat, vagy azzal „vádolt” embereket. Januárban a moszkvai „orvos-összeesküvés” mintájára zsidó orvosokat, februárban pedig mintegy 70-80 cionista fiatal vettek őrizetbe, s hosszú börtönévekre ítélik őket.

Garai a zsidó kivándorlással is részletesen foglalkozik. A kezdeti, nem szabályozott aliját a kommunista hatalomátvétel lehetetlenné teszi. 1949 novemberében a magyar és az izraeli fél 3100 ember (családegyesítők, idősek, prominens cionista vezetők) kiengedéséről állapodott meg, de az első csoport csak hat hónappal az egyezmény megkötése után tudta elhagyni az országot. S természetesen nem ingyen.

Az izraeli nagykövetség melynek munkáját a magyar hatóságok megnehezítették az ötvenes évek elején jelentős erőfeszítéseket tett a zsidó kitelepítettek ügyeinek rendezésére, Smuél Bencúr többször próbált beavatkozni, de a külügyminisztérium nem volt hajlandó foglalkozni az üggyel.

Az, hogy a zsidók többsége lojális maradt a rendszerhez, Garai számára azt jelzi, hogy az új éra a magyar zsidóság számára lehetővé tette a beilleszkedést s egyfajta tudati asszimilációt is biztosított.

Itt fejeződik be a mű gondolatmenete, s ha lektori jelentés íródna, csak ezt kellene még a végén hozzátenni: fordítását és kiadását feltétlenül javaslom.

Novák Attila