Cigány vagyok

1996. március 29., 23 óra 41 perc. Magyarország. Kelet-Európa.

Néhány éve a Magyar Hírlapban arról írtam, hogy milyen is az, amikor valaki cigány. Amikor más, mint a társadalom magát többséginek tartó része. Éljük csak bele magunkat ebbe a helyzetbe.

„Most nézzük meg mindezt a másik oldalról. Hogy én cigány vagyok. Mond­juk Kanalasnak hívnak. Ettől még lehet­nék ’rendes magyar’. De aki csak rám néz, azt mondja, ajaj, sok benne a vo­nó! Jártam iskolába, nincsenek jó em­lékeim róla. Elsőben a tanító néni igye­kezett nagyon kedves lenni, de két hét után elültetett a leghátsó padba az And­rea mellől, akinek pedig olyan jó illata volt. Állítólag az anyukája bejött és kér­te a tanító nénit, hogy csináljon valamit. Az is lehet, hogy tetves vagyok, de ha mégsem, fél, hogy a lánya rosszat tanul tőlem. És aki már ült egyedül a leghátsó padban, az tudja, hogy onnan egészen másképp látszik a világ és én is egészen másképp látszom onnan. Ma olva­sásórán elakadtam, legyintettek, hogy hát persze. Ma nem írtam meg a leckét, csak sóhajtott a tanító néni, és nem adott még egy fekete pontot sem. Azt mondta: persze, nem volt szegénynek hol megcsinálnia. Amikor a Tibinek egy­szer eltűnt az új tolla, és óra elején je­lentkezett, hogy valaki biztosan ellopta, mindenki hátrafordult és rám nézett.

Jártam általánosba, nyolc évig. Mondták, nekem nagy szerencsém van, mert megtanulhatok tisztességesen magyarul Imi, olvasni, megtanulhatom a meséiket, elolvashatom a könyveiket. De soha nem mondták a többieknek, a nem cigányoknak, hogy tanuljanak meg egyszer legalább egy cigány dalt, de azt sem, hogy az a mese, amit az én nagymamám mondott esténként ne­kem, az is szép. Olvassák csak el. Mali­jának arról, hogy nekünk is van kultú­ránk. A mi életünk lehet, hogy más, de a miénk.

Csak később tudtam meg hogy az osztálynapló ’statisztikai adatok’ rova­tába be kellett írni, hogy hány állami gondozott, hány veszélyeztetett és hány cigánygyerek van. Akikre különö­sen figyelni kell.

Aztán a katonaság. A százados sze­rint ’nagyon gyenge emberanyag’ vol­tunk. Az aknaszedő századba csak mi kerültünk. És mi jártunk a legritkábban haza, az írnok szerint direkt jót akartak velünk tenni. A laktanyában legalább rendes ágyban aludhatunk, enni ka­punk és vigyáznak ránk.

Ma dolgoztam, sokszor hallottam, hogy a kollégák arról beszélnek, a cigá­nyok toposak, munkakerülők és tele van velük a börtön, és csak azért csinál­ják azt a sok gyereket, hogy felvegyék a segélyt. És amikor azt mondtam, hogy nono, itt vagyok például én, aki nem… akkor a legjobb esetben azt válaszolták, hogy na jó, te kivétel vagy, majdnem olyan, mint egy rendes magyar.”

A hosszú dolgozat végén arra lukad­tam ki, hogy a modem társadalmakban a többség kisebbségekből áll. Vagyis, ha úgy tetszik, cigányok vagyunk mind­annyian.

Most vegyék hozzá, hogy mindez egy liberális lapban jelent meg. Máig őrzöm annak a kedves olvasónak a levelét, aki nem tett mást, mint kivágta az írásomat és gyöngybetűivel csak annyit írt a leg­aljára: a te kurva anyád.

Egy másik kedves olvasó szarral hat­ágú csillagot mázolt az írás felett virító képemre, a küldeményt borítékolta, megcímezte, bélyeget ragasztott rá és úgy adta fel, gondosan, ajánlva.

Sokféle levelet kaptam már. Nehezen lepődöm meg. Igazán csak az rázott meg, amikor egy neves pályatárs, aki­nek sokat adok a véleményére, felhí­vott, megdicsért, majd annyit tett hozzá: nagyon jó kis dolgozat, kár, hogy egy zsidónak kellett megírnia.

Addig elhittem, hogy ez az írás tény­leg a cigányokról szól, de akkor be kel­lett látnom, hogy nem. Arról írtam, hogy én vagyok más. Én azért, mert zsi­dó vagyok. Ő azért, mert cigány. De vé­gül is ez tökmindegy.

Minél jobban bizonygatom, hogy nem vagyok más, annál világosabb, hogy mégsem vagyok ugyanolyan. Ami­nek persze örülök, mert általában nem szeretnék olyan lenni. Általában nem, de konkrétan igen. Mert képzeljék el, hogy én egy ősi magyar családból szár­mazom. És úgy írom meg, hogy ajvé, azok a szegény cigányok. És akkor sen­ki nem fogja azt gondolni, hogy azért írom mindezt, mert így a legegyszerűbb megfogalmaznom saját hülye helyzete­met. Meg hogy nem is a cigányokat fél­tem én, hanem saját magamat. Csak nagyon frappáns akarok lenni.

Hosszú ideig azt hittem, jó lehet a többséghez tartozni. Amíg egy szép na­pon rá nem jöttem, hogy ha, tegyük fel, többségi lennék, akkor – amilyen az én formám – biztosan erőteljes lábszagom lenne. És akkor én a fajmagyarok több­ségén belül a lábszagúak kisebbségé­hez tartoznék.

A méltatlanul elhíresült félhülye Sza­bó Albert perében az a kétes megtisz­teltetés ért, hogy tanú lehettem. Miután a vádlott volt olyan kedves és meggya­núsított vele a tárgyaláson, hogy bizo­nyára zsidó vagyok, az egyik ügyvéd azt kérdezte: miért érzik magukat a zsidók sértve, mikor senki nem mondta, hogy a Dunába kéne őket lőni.

A tárgyalót megtöltő szkinhedek fel­röhögtek, néhányan összesúgtak, hogy nem kellene-e a hebrencs tanúkat, de legalább a családtagjaikat azért orrba csapni, biztos, ami biztos alapon. És akkor én azt mondtam ennek a derék jogásznak, hogy nem az a kérdés, a zsi­dókat sérti-e, ami történt, hanem az, hogy a magyar alkotmányos rendbe be­lefér-e mindez. Mert én egy ilyen bátor és frappáns fiú vagyok.

1996. március 30., 0 óra 27 perc. Magyarország, Kelet-Európa.

Kedves Naplóm,

ma megmondtam a feleségemnek, hogy ne is álmodjon arról, hogy húsvétkor bárkit is meglocsolok. Miért? Mert ők sem tartják meg az én ünnepeimet – vágtam oda. Hülye vagy – válaszolt, – te sem tartod meg a mi ünnepeinket.

És ebben maradtunk.

Jövő héten pészah.