Európa meg „azok az emberek”

Írta: Charles Krauthammer - Rovat: Archívum

Charles Krauthammer

Újra támad az antiszemitizmus

Franciaország alig tudja visszafogni megvetését a buta, izomagyú amerikai szuperhatalom iránt, amely „gonoszte­vők” után kutatva csörtet végig a vilá­gon. A franciáknak fennakad a szemük e primitív moralizáláson, amely olyannyira híján van az árnyalatok közötti fi­nom gall különbségtételnek.

Igen kellemetlen ugyanakkor, hogy ugyanezek a franciák a legutóbbi elnökválasztáson nagy számban szavaztak Jean Marie Le Penre, az európai fasiz­mus e modern kori megtestesítőjére. Le Pen, maga mögé utasítva a szocialis­ta miniszterelnököt, a második helyre került, bejutva ezzel az elnökválasztás döntőjébe.

Nem tesz semmit. Ez nem gátolja a francia értelmiségieket abban, hogy együgyűségük miatt kioktassák az amerikaiakat, akik a moralitást elébe helyezik a reálpolitikának, katonai erejükben bíznak, a „gonoszság ten­gelyéről” fantáziáinak, és – ez a legfel- háborítóbb – elvi alapon támogatják Izraelt.

Izrael – „ez a sz… kis ország”, amint azt Franciaország angliai nagykövete mondotta nemrég egy londoni vacso­rán. „Ezek miatt az emberek miatt koc­káztassuk a harmadik világháborút?” A megvető Fintor, amit „ezeknek az em­bereknek” a címére intézett, kisebbfaj­ta botrány okozója lett. Nem – nem a nagykövet megjegyzése váltotta ki a botrányt, hanem a háziasszony indiszk­réciója, aki azt nyilvánosságra hozta – hozzátéve, hogy jobb londoni körök­ben az efféle érzelemnyilvánítások mindennaposak.

És nem csupán a koktélpartikon. A közelmúltban az európai „utca” is ki­nyilvánította véleményét a zsidókról. Franciaországban zsinagógákat gyújtot­tak föl és zsidó fiatalokat bántalmaztak súlyosan. Belgiumban gyújtóbombát dobtak két zsinagógára, egy harmadik­ra pedig sorozatot lőttek ki. Berlinben egy rendőrségi alkalmazott azt javasol­ta a zsidóknak, hogy biztonsági okok­ból ne viseljenek vallásukra utaló ruha­darabokat.

Európában ma nem nagyon bizton­ságos zsidónak lenni, hogyan lehetsé­ges ez?

Nem olyan nehéz meglelni a magya­rázatot. Európában ma az elfojtott anti­szemitizmus működik: Izrael mint ka­talizátor segíti elő egy évezredes szük­séglet kielégülését, amely áthatotta és alapvetően befolyásolta az európai tör­ténelmet. Nem is a mai antiszemitiz­mus a furcsa, hanem annak viszonyla­gos hiánya az elmúlt fél évszázadban. Ez utóbbi a történelmi anomália. A holocaust fölött érzett szégyen erre a fél­száz évre lefojtotta a démonokat. Ám az engesztelés ideje lejárt. A szellem is­mét kiszabadult a palackból.

Ezúttal azonban a jelenség bonyolul­tabb. Nem leplezetlen zsidógyűlöletről van szó. A zsidókat tolerálják, még el is fogadják, de tudniuk kell, hol a helyük. A zsidókkal minden rendben van mind­addig, amíg festőién erőtlen, passzív alakok. Az azonban tűrhetetlen, ha a zsidók magabiztosak, ha nem fogadják el az áldozati szerepet. És semmi nem testesíti ezt meg erősebben, mint a zsi­dó állam.

Ami Európát oly mélységesen sérti, az a felfegyverzett zsidó látványa, aki nem hajlandó a Pészach hét napja alatt hét bombamerényletet elviselni, és visszavág. Ez a zsidó öltött olyan démo­ni képet az európai sajtóban, amire még nem volt példa – legalábbis a har­mincas évek óta. A liberális olasz napi­lap, a La Stampa karikatúráján izraeli tankok veszik körül a kis Jézust, aki azt mondja: „Csak nem akarnak újra meg­ölni?”

Újra. És a „Krisztus-gyilkosok” most már tankokon jönnek. Most, amikor Eu­rópa végre megbékélt a passzív zsidó­val, a holokauszt-túlélővel, akit lehetett szánni, dicsőíteni, időnként irodalmi dí­jakkal kitüntetni – akkor most jön a nyers, életerős zsidó állam, és eszében sincs bocsánatot kérni azért, mert a vi­lágon van.

A franciák voltak e modern antisze­mitizmus élharcosai, amely áldozat­ként eltűri a zsidót, de történelmi szereplőként már nem. Harmincöt évvel ezelőtt, a hatnapos háború kitörésekor Charles de Gaulle leállította az Izrael­nek szállított francia utánpótlást, mivel rossz néven vette, hogy az – intelmei ellenére – nem átallott harcolni az éle­téért. Ám ez sem volt elég. Később hí­ressé vált kijelentésében elítélte a zsi­dókat mint „magabiztos és domináns elit népet”.

A pipogyaság elutasítása, a „magabiztosság” volt Izrael valódi bűne har­mincöt évvel ezelőtt. Ez Izrael bűne ma is. Az elmúlt három hét során vég­rehajtott „Védőpajzs hadművelet” – a legmerészebb és legjogosabb izraeli katonai lépés a hatnapos háború óta – pontosan ugyanezt a reakciót váltotta ki, noha az utódok nem mindig vehet­ték föl a versenyt De Gaulle keresetlen stílusával.

Az Egyesült Nemzetek három embert jelölt ki, hogy ítéletet mondjanak Izrael dzsenini akciójáról. Közülük kettő Eu­rópa gyermeke, s közülük is az egyik Cornelio Sommaruga. Mint a Vöröske­reszt Nemzetközi Bizottságának elnö­ke, Sommaruga az elmúlt tizenkét év­ben mindent elkövetett, hogy Izraelt – a Föld egyetlen országaként – ne vegyék föl a szervezetbe. A gond – mondta – a jelképpel van: „Ha a Dávid-csillagot el­fogadjuk, akkor a horogkeresztet miért nem?”

Ez az ember ítélkezik majd a zsidók­ról. Marx tévedett, amikor azt mondta, hogy a történelem megismétlődik, elő­ször mint tragédia, utána pedig mint komédia. Az ismétlés ezúttal ugyanolyan tragédia.

New York Times, 2002. április 26.

Gadó János fordítása

Címkék:2003-06

[popup][/popup]