Az antiszemitizmus globalizálódik

CHARLES KRAUTHAMMER

Az antiszemitizmus globalizálódik

Az antiszemitizmus, amely egykor európai betegség volt, globalizálódik. Malajzia leköszönő miniszterelnökét felállva, tapsorkánnal köszönti 57 iszlám ország vezetője, ami­kor felkelésre szólítja őket a világ irányí­tására szőtt zsidó összeesküvés ellen. A londoni francia nagykövet a vacsoraven­dégeinek azt mondja, hogy „Izrael egy sz… kis ország… Miért legyen a világ ki­téve a III. világháború veszélyének ezek miatt az emberek miatt?”

Ó, azok az emberek! Kofi Annán személyes képviselője Irakban most ép­pen a világ egyetlen zsidó államának – és a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának – politikáját jelöli meg mint „a térség veszélyes mérgét”.

Ez az a légkör, amelyben Izrael felajánl­ja az egyoldalú visszavonulást Gázából – kilakoltatva 7000 zsidót, átadva 21 telepü­lést a palesztinoknak a kiterjedt, érintetlen infrastruktúrájukkal, megalkotva a törté­nelem első független palesztin területét -, és mindenhonnan támadás éri érte.

Mi több, amit gyakran figyelmen kívül hagynak: Izrael ki fog üríteni négy kis nyu­gati parti települést, amellyel kiterjedt, földrajzilag összefüggő palesztin területet hoz létre végig a nyugati part északi részén.

Az arabok a legkülönfélébb módon bé­lyegezték ezt meg mint izraeli unilateralizmust, eltérést az „útitervtől”, cselfogást és összeesküvést. A nyúlszívű európaiak nem haboztak követni őket. És amikor Tony Blair a csőcselékkel szembeszállva támogatásáról biztosította a tervet, jutal­ma 52 arabpárti volt diplomata elítélő le­vele volt.

Ez a nürnbergi légkör már eljutott arra a pontra, hogy ha Izrael ma bejelentené, hogy még legalább egy évig fenn szándé­kozik maradni, a Biztonsági Tanács elé Izrael arroganciáját és unilateralizmusát elítélő határozati javaslatot terjesztenének, és az Egyesült Államok vétóra kény­szerülne. Csak Nagy-Britanniában volna annyi tartás, hogy tartózkodjon.

Egyre rosszabb lesz. A Bush-kormányzatot nemcsak a Gáza-terv támogatásáért érte támadás, hanem azért is, mert két biz­tosítékkal Izrael mögé állt ebben a kocká­zatos vállalkozásban: először, hogy a pa­lesztin menekülteket nem Izraelbe repatri­álják. hanem Palesztinába; másodszor, hogy Izraelnek nem kell visszatérnie az 1967-es határai közé. Egy felvilágosult vezércikk ezt azzal utasította el, hogy Bush felforgatta az amerikai diplomácia harmincéves hagyományát.

Ez színtiszta ostobaság. Az úgynevezett visszatérési jog elutasítása csak annyit je­lent, hogy elleneznek minden olyan vég­leges megállapodást, amely Izraelt ellen­séges érzületű palesztinokkal árasztaná el, ezzel kiradírozva a bolygó egyetlen zsidó államát.

Ez szélsőséges álláspont? Ez olyasmi, amit Washingtonnak nem volna szabad kimondania?

Mi ebben az új? Négy éve, Camp Davidben ez volt a Clinton-terv központi ele­me. Mint ahogyan az a gondolat is, hogy Izrael megtarthatja a nyugati part csekély százalékát, ahol zsidók tízezrei élnek.

Mi több, az a gondolat, hogy Izraelt nem kényszerítik vissza az 1967-es tűzszüneti vonalra, 37 évvel ezelőttre vezet­hető vissza – magára 1967-re. A Johnson- kormányzatnak nagy része volt abban, hogy a közel-keleti rendezés legfőbb do­kumentuma – a 242. számú biztonsági ta­nácsi határozat – Izraelt „biztonságos és elismert” határok közé történő visszavo­nulásra szólítja fel, nem a „korábbi határok” közé. És „elfoglalt területekről”, és nem „az elfoglalt területekről” történő visszavonulásra szólít fel, ahogyan azt az arab országok követelték, és nem is „az összes elfoglalt területről”, ahogyan a Szovjetunió követelte.

Arthur Goldberg (az amerikai ENSZ- nagykövet), Lord Caradon (a brit ENSZ-nagykövet) és Eugene Rostow (amerikai külügyminiszter-helyettes) rendkívüli gondossággal tárgyalták meg ezt a nyel­vezetet. A következő évtizedeket annak elmagyarázásával töltötték, hogy a konfliktusról szóló központi jelentőségű ENSZ-határozat nem kötelezi Izraelt arra, hogy az 1967-es vonalra vonuljon vissza.

Ha ezekkel a tényekkel szembesülnek, a bírálók azt mondják: rendben, lehet, hogy így van, de Bushnak nem lett volna szabad bármiféle tárgyalás híján ezt mon­dania. Jó ég! A palesztinoknak ezt aján­lották fel tárgyalásokon – 2000 júliusá­ban, Camp Davidben -, még nagyvona­lúbb izraeli engedményekkel együtt. Jasszer Arafat nemet mondott, majd olyan véres terrorhullámot indított el, amely kö­zel ezer zsidót megölt és ezreket megnyo­morított.

Tény, hogy nincsenek tárgyalások, mert az útiterv szerint – amelyet még az ENSZ is elfogadott – nem lehetnek tár­gyalások addig, amíg a palesztinok véget nem vetnek a terrornak, és le nem szerelik a terror szerveit.

Ha azzal érvelnek, hogy sem Izrael, sem az Egyesült Államok nem cseleked­het tárgyalások hiányában, valójában a terror folytatása révén vétójogot adnak a palesztinoknak az Egyesült Államok és Izrael minden konstruktív lépésével szemben, legyen az a gázai leválás, a települések megszüntetése, vagy egy végle­ges békeszerződés feltételeinek a megte­remtése, amely biztosíthatná a zsidó állam fennmaradását. Ez az érvelés egyedülál­lón abszurd. És receptet ad a szüntelen erőszakra és az állandósult patthelyzetre.

Townhall.com. 2004. május 3.

Seres László fordítása