Chanukka

„A világosság fiainak harca a sötétség fiaival”

Ha kiejtjük a szót: Chanukka – gyermekkori élményeink kelnek életre. Szemben a többi ünnepünk­kel, amelyeknél templom és családi otthon egybefonódnak, ezek az él­mények csaknem teljesen az otthon­hoz kapcsolódnak. Az izgalmas ké­szülődés a Chanukka-gyertya gyújtásra, majd a közös trendeli-játékra élő bizonyítéka annak, hogy családi életünk megszépítésében – nemze­dékeken keresztül – milyen nagy szerep jutott ennek az ünnepnek.

Igen érdekes, hogy az emlékek el­sősorban a Menórát asszociálják és nem a történelmi eseményeket, a szabadság diadalát jelentő heroikus harcot. Ezekre a küzdelmekre a dí­szesen, művészien kidolgozott, cizel­lált Menórákban felgyűlt kicsi lán­gok emlékeztetnek, amelyek a házak ablakaiban hirdették egykor – s hisszük, ma is – az ünnepet. A Menóra már a pusztai szentély óta szimbólum, ott volt a pusztai szen­télyben és előírás szerint a szélső lángok is középre néztek. Már a ko­rai irodalomban ez jelképezte a zsi­dó egységet, a zsidó egyetértést. Több évtizeddel ezelőtt, amikor a Holt-tenger partján felfedezték az első tekercset, amely a bibliai tudo­mánynak is új fejezetet nyitott, a barlangban egy különös színű köny­vet találtak, amelynek első monda­ta így hangzott: „A világosság fiai­nak harca a sötétség fiaival”. A könyvet, amely az Istenhez közelál­lókat nevezi a világosság fiainak, talán akkor rejtették a barlangba, mikor a Makkabeusok harcukat vív­ták szabadságukért.

A fény – mint tudjuk – hozzá­tartozott a zsidóság vallási életéhez ősidőktől kezdve. Az első fényt Mó­zes tanítómesterünk látta a csipke­bokor el nem hamvadó tüzében, pró­fétává avatása órájában, ö volt az első, akinek életútját egy különös láng világította meg: mely csak melegséget árasztott és nem pusztított. Ennek a lángnak élesztését adta át Áronnak, a főpapnak és ő tovább minden kor főpapjának és ez vilá­gított az ősi Szentély, Nér-tomid örökmécs-Menórájában is. A szom­batnak és az ünnepnek beköszönté­sét is fénnyel várjuk, amikor a zsi­dó édesanya keze áldóan borul a gyertyák fölé. Hisz milliók lelkében élt és él a legmeghatóbb emlékek egyike, amikor az édesanya péntek este meggyújtja a gyertyát, és övéi­ért imádkozva áldást mond, átérzi hivatását, hogy az otthonban neki kell életben tartani a hit tüzet. Vagy amikor az év legszentebb ün­nepén, Kol nidré este lelkünket vizsgáljuk meg, hogy mit végeztünk a múló évben, a rabbi Tórával ke­zében járja körül a templomot és zsoltárt recitál: „Osztályrésze a fény az igaznak és öröm az egyenes szívűnek”. És ugyanígy fényt árasztó mécsest gyújtunk halottaink emlé­kére. Jelkép ez is, mely mutatja, nem homályosul el a múlt emléke, hanem bevilágítja az utód életút­ját is.

A történelem során sokszor csak befüggönyözött szobák mélyén merte a zsidó ember a szabadságra emlékeztető lángokat meggyújtani, s titokban lehetett a szabadság ünne­pét megülni. Ezért tudja értékelni a szabad emberi élet nagyszerűségét, a fényt, a világosságot.

A második Szentély Menóráját ábrázolja Titus diadalíve is, ahogy azt Rómában viszik a legyőzött zsi­dók. Talán ez adott ösztönzést arra is, hogy a római korban eltemetke­zett zsidók ezt vésték rá a sírkövek­re, megmaradt hitük beszédes hir­detéséül. Később a Menóra mint jelkép Pannóniában is megtalálha­tó s ott látható a zsidó múzeumban az esztergomi kövön, vagy a Magyar Nemzeti Múzeumban az albertirsai sírkövön, aminek érdekessége, hogy egy gyerekkéz tartja, beszédes üze­netül: mi vigyük tovább a hagyo­mányt, szülő tanítsa gyermekét, egyik nemzedék adja át a másiknak a fényt, hogy a zsidóság örök lán­colata biztosítva legyen.

Deutsch Róbert

főrabbi