Chaim Potok: November a küszöbön – A Szlepak család krónikája
(részletek)
2007. október 25.
Az egykori Szovjetunió ellenzékének története a huszadik század egyik legdöbbenetesebb históriája. Némelyek – mint például Andrej Szaharov – már azelőtt is hősnek számítottak, hogy az ellenállás útját választották. Mások, így Vologya és Mása Szlepak is csak azután lettek naggyá, hogy előléptek a homályból. Az összes ellenálló nyilván nem szerepelhet e lapokon, könyvemet azonban mindnyájuknak ajánlom – írja Chaim Potok műve bevezetőjében, mely az Ulpius Ház Kiadó gondozásában jelenik meg várhatóan decemberben.
 |
||
| Refuznyikok a Szovjetunióban |
1926-ban ezernél is több zsinagóga volt a Szovjetunió területén, de 1966-ban már csak hatvankettő. Mindegyik külön működött és vívta saját harcát a fennmaradásért, mivel nem létezett központi zsidó szervezet, amely összefogta volna őket. E zsinagógák közül harminc a Szovjetunió ázsiai részén volt, de itt az ország zsidó lakosainak alig tíz százaléka élt. A keleti zsidók utolsó csepp vérükig küzdöttek volna a zsinagógáik bezárása ellen, így a hatóságok többnyire békén hagyták őket. Jóval lényegesebb azonban, hogy a keleti zsidókban nem volt meg a nyugati zsidókra jellemző nemzeti öntudat; a nyugatiak számára a vallási eszmék mindig felszították a nacionalizmus tüzét. A szovjet hatóságok tehát keményen küzdöttek a nyugati zsidók közötti vallási megnyilvánulások ellen. És ezek a zsidók − akik többnyire asszimilálódtak és eltűrték az állam zaklatását, az évek során végignézték a rendszer antiszemita propagandakampányait, a zsinagógák bezárását és azon intézmények megsemmisítését, amelyek lehetővé tették, hogy az emberek összegyűljenek és elvonuljanak − eddig némán nézték, amint lassan mindenhol összeomlik körülöttük a zsidó vallás: megszűntek a zsidó tanok akadémiái, ellehetetlenítették a gyerekek hitoktatását, fokozatosan emelkedett (ekkor már hetven felett volt) a rabbik, sakterek és körülmetélők átlagéletkora, valamint eltüntettek minden nyilvános nyomot, amely bizonyította volna, hogy a zsidók is hozzájárultak a szovjet élet múltjához és jelenéhez. A zsinagógák működését korlátozta az állam, a jiddis sajtó szinte megszűnt, csak mutatóba jelent meg egy-két mű. A kormánynak nyilvánvalóan az volt a célja, hogy addig fojtogassa a judaizmus élő szervezetét, amíg az ténylegesen ki nem múlik, így bizonyítva, hogy a kormány nem tévedett, amikor annak felbomlásáról beszélt.
Egyes fiatal világi zsidók meglepő módon éppen a zsidó nacionalizmus kegyetlen elnyomása miatt tettek szellemi kirándulásokat; új kifejezési formák után kutattak, a vallásgyakorlat eleddig ismeretlen tájaira kalandoztak – így fedezték fel a lármás és kirívóan nyilvános Szimchát Tórát. A zsidók e szertelenül vidám ünnepséggel jelzik az éves Tóra-olvasási időszak végét, illetve az új kezdetét. Az ünnep féktelen mulatozásainak csak lazán szabtak határt a zsidó törvények. Helyet kapott a szenvedély, közvetlenség, szilaj jókedv. Táncoltak, énekeltek, gitároztak.
Így hát 1966 őszén, néhány héttel Szlepakék és barátaik vitorlástúrája után, fiatalok százai gyűltek össze a moszkvai zsinagógában és az előtte lévő téren. A nyüzsgő tömeg énekelt, táncolt, felvonult a Tóra-tekercsekkel, szemtelenül ünnepelt a KGB és a katonaság jelenlétében. Az állambiztonságiak felállítottak két hatalmas reflektort, és lefotóztak mindenkit, aki bement a zsinagógába. Eli Wiesel és jó néhány turista is részt vett az eseményen, majd hazatérve elmesélték, mit láttak.
A KGB először általában megfigyelte és követte a célszemélyt, ezután jött a rajtaütés és a letartóztatás. A megfigyelés többnyire nyíltan zajlott; náluk az is a terror része volt, hogy tudatták az emberrel: a nyomában vannak. Szlepakék biztosak voltak benne, hogy kicsiny baráti körükben nincsenek besúgók, mert senki sem figyelte őket.
 |
||
| Chaim Potok, a szerző |
E baráti körhöz tartozott Viktor és Noja Drapkin is. A férj mérnökként dolgozott, a felesége biológusként. Volt egy Vika nevű lányuk. Viktor Drapkin, aki később Davidra változtatta a keresztnevét, magas, szürke szemű, jó negyvenes, kopaszodó férfi volt, hangja kissé rekedtes. Bicegett, mert gyermekkorában a villamos alá esett, amely félig levágta az egyik lábfejét, csak a sarka maradt meg. Hangoskodó, vitatkozó, ingerlékeny embernek ismerték, aki megveti az asszimiláns zsidókat – az ő szájából az „asszimiláns” szitokszónak hatott. Noja, vagyis Noemi Drapkin éppen férje ellentétje volt: a sötét hajú, sötét szemű, alacsony és visszafogott nő Rigában született, és jó zsidó nevelést kapott, mivel a balti államokat csak az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után csatolta magához a Szovjetunió, és ezekben az országokban nem került sor radikális vallási tisztogatásra, mert a szovjet birodalomban csak peremterületnek minősültek. Noja tudott héberül, ismerte a hagyományos zsidó életmódot, és évente meglátogatta rokonait és barátait Rigában, ahol élénk zsidó közösségi élet folyt. Meggyőzte férjét a cionizmus erényeiről, ők ketten tehát minden alkalmat megragadtak, hogy Izraelről beszéljenek barátaiknak a tábortűz körül.
E barátok képzett mérnökök és tudósok voltak, akik a Szovjetunió legkiválóbb egyetemein végeztek. Barátságuk első éveiben sokat társalogtak arról, hogy Hruscsov miért tartotta meg titkos beszédét, megosztották egymással szamizdatos olvasmányélményeiket, a későbbi években pedig Danyiel és Szinyavszkij letartóztatásáról és peréről beszéltek, meg a különféle híresztelésekről, amelyek szerint zsidók indultak el a Szovjetunió határvárosaiból, hogy csatlakozzanak a rokonaikhoz Izraelben. Először csak néhány orosz beszélgetett néhány másik oroszról, noha a társalgás témája egyértelműen illegálisnak számított. Egyedül azért érdeklődtek a kinti események iránt, mert kíváncsiak voltak. Nem kívántak belépni semmiféle mozgalomba, még kevésbé a pártpolitika veszélyes világába. Kezdetben nem voltak köztük aktivisták sem – csapatukat egy maroknyi érdeklődő ember alkotta, akik csupán beszélgetni akartak.
*
 |
||
| Kivándorló zsidó család |
A Hronyika nevezetű szamizdat folyóiratot 1968 áprilisában alapította a költő és szerkesztő, Natalja Gorbanyevszkaja. A lap közlönyként működött és csak információkat közölt, nem kommentálta őket. Egyetlen másolat legépeléséhez több indigót használtak, az így keletkezett példányokat aztán továbbadták másoknak, hogy sokszorosítsák őket; a hártyavékony lapokat összetűzték, így jártak kézről kézre. Senki sem tudja pontosan, hány emberhez juthatott el az újság. Vologya és Mása természetesen az olvasótáborhoz tartoztak. A közlemények titkos perekről szóltak, a litván és ukrán katolikusok, hetednapi adventisták, buddhisták és Jehova tanúi üldözéséről, de megjelentek történetek az elmegyógyintézetek rabjairól, éhségsztrájkokról, petíciókról, hirtelen elbocsátásokról, lakáskeresésről, letartóztatásokról, kiutazási engedély kérelmezéséről és börtöntáborokról is. A hivatalos sajtóból semmit sem lehetett megtudni a Szovjetunió háza tájának sötét és bűzös zugairól; ilyen történetek csak a Hronyiká-hoz hasonló kiadványokban jelentek meg, illetve később egyéb lapokban is, többek között a 70-es években induló titkos zsidó újságok hasábjain.
1969 elején, nem sokkal azután, hogy Mark Blum elindult Izraelbe a Szlepak család és barátaik adataival, Vologya áthívta magukhoz az apját látogatóba. Szolomon Szlepak ekkor már hetvenhat éves volt, ősz hajú, zömök, ámde férfias és erőteljes külsejű öregember, akinek rózsás arcszíne és tiszta tekintete igen hatásosan palástolta tulajdonosa szívproblémáit.
Mása, Vologya és Szolomon hármasban üldögéltek a lakás nagyszobájában. Szolomon láthatóan kényelmetlenül érezte magát, folyton a karórájára pillantott.
Vologya csendesen közölte vele, hogy úgy döntöttek, kiutazó vízumért folyamodnak, mert ki akarnak vándorolni Izraelbe.
Szolomon Szlepak a fiára bámult.
Vologya azt is elmondta, hogy már kértek hivatalos meghívót Izraelből, és amint megérkezik, benyújtják a kiutazási engedély kérelmét.
Szolomon felpattant a helyéről.
– Ti meg vagytok őrülve!
– Már döntöttünk – mondta Vologya.
– A nép ellenségei vagytok!
Mása némán ült, figyelte az apa és fia közt dúló vihart.
– Izrael! – szólt megvetően Szolomon Szlepak. – Azt még megérteném, ha a jobb élet reményében Amerikába vagy Kanadába akarnátok menni. Én voltam mindkettőben, tudom, hogy élnek ott az emberek. De Izraelbe menni, egy fasiszta országba…!
– Már döntöttünk – ismételte Vologya.
– Én éltem zsidók közt. Én tudom, milyen az.
– Nem fogjuk meggondolni magunkat.
– Figyelmeztetlek – dühöngött Szolomon –, a csatatér ellentétes oldalára kerülünk!
– Elmegyünk – mondta Vologya.
– Hát akkor jól vésd az eszedbe, minden erőmmel azon leszek, hogy megállítsalak! – ordította Szolomon, aztán kiviharzott a lakásból és becsapta maga mögött az ajtót.
Vologya jól emlékszik rá, hogy a hirtelen elcsendesedett szobában vibrált a levegő. Harag és félelem kavargott benne, miközben azt latolgatta, apjának mekkora befolyása lehet még a posztsztálinista Kommunista Pártban.
A hivatalos meghívó 1969 márciusában érkezett meg Izraelből. Két összetűzött papírlapból állt. Az egyik a szovjet hatóságoknak szólt, és attól a nőtől érkezett, aki Szlepakék „rokoná”-nak vallotta magát, miután a hivatalos nyomozás kiderítette, hogy Szlepakéknak nincsenek igazi rokonaik Izraelben. Felsorolta a „rokon”-nak tartott szovjet állampolgárok nevét, címét és születési adatait, valamint nyilatkozott, hogy ellátja őket. A másik lap az izraeli külügyminisztériumtól jött, hitelesítette a meghívó „rokon” aláírását, csatlakozott a kérelméhez, és garantálta, hogy a meghívott személyek érkezésük után állampolgárságot kapnak.
A meghívó képezte az előttük álló gyötrelmes engedélykérelmi folyamat alapját, ez volt a kulcs a Szovjetunió kijáratához és Izrael bejáratához. Ahogy Vologya közelebbről is megnézte, hamar észrevette, hogy a nevében nyüzsögnek az ordító és kijavíthatatlan helyesírási hibák, Mása nevében úgyszintén. Elkeseredett. Újabb meghívót kellett kérniük.
Vologya tudta, hogy a külföldről érkező leveleket kézbesítés előtt felbontja és elolvassa a hatóság. A KGB néhány nap múlva megüzenheti az intézetvezetőnek, hogy Szlepak mérnök emigrálni akar. És akkor rögtön kirúgják. Találnia kellett valaki mást, aki kivándorol Izraelbe. Több hónap, mire megérkezik az új meghívó. A kiutazási engedély kérelméhez szüksége lesz haraktyerisztyiká-ra, azaz munkahelyi ajánlásra. El kell mondania régi kollégáinak, hogy az ajánlást az OVIR-nak, a Vízum- és Engedélyhivatalnak fogja továbbítani, hogy kiutazóvízumot kaphasson. Elég megalázó lenne haraktyerisztyiká-t kérnie a munkahelyén, miután kirúgták a KGB jelentése miatt. Az intézet főnökei egy sor gyűlésen gúnyolnák őt, sértő kérdésekkel támadnák, földbe taposnák a vádaskodásukkal.
Úgy döntött tehát, hogy otthagyja az intézeti állást, és egyszerűbb munkahely után néz, onnan kér majd haraktyerisztyiká-t.
Talán egy nappal az izraeli meghívó érkezése után átadta az intézet igazgatóhelyettesének a nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy el kívánja hagyni a munkahelyét, és a törvény által biztosított jogai szerint két hét múlva már nem jönne dolgozni.
– Miért? – kérdezte a meglepett igazgatóhelyettes.
Vologya azt válaszolta, hogy új állást talált.
– Miféle állást? És hol? – kérdezte az igazgatóhelyettes.
Vologya erre azt felelte, hogy inkább nem mondaná meg.
– Maradna, ha kineveznénk részlegvezetőnek, és magasabb fizetést kapna? – kérdezte az igazgatóhelyettes. A részlegvezetők általában három-öt laboratórium működését felügyelték.
– Nem – mondta Vologya.
Két hét múlva otthagyta a munkahelyét.
Megkérte barátait, hogy segítsenek neki állást találni, így hamarosan felvették a Truszty Gyeofizika egyik irodájába. A vállalat olajkutatással és a földkéreg rétegeinek feltérképezésével foglalkozott a Szovjetunió bizonyos területein. Másfél-két méteres mélységben apró robbanótöltetet helyeztek el. A három-négy kilométerre lévő mérőegységek mágnesszalagra rögzítették a robbanás keltette lökéshullámot. E hullámok frekvenciájának összevetésével képet kaphattak a töltetek körüli terület földkérgéről. Az összehasonlítást csak számítógéppel lehetett végezni, de a mágnesszalag analóg formában rögzítette a jeleket, így a számítógép nem tudta feldolgozni azokat. Vologyának olyan elektromos berendezést kellett készítenie, amely az analóg jeleket digitálissá alakítja, hogy a számítógépnek is értelmezhetőek legyenek.
A Truszty Gyeofizika irodája a Moszkva–Leningrád vasútvonal Povarovka állomásától nem messze volt. A Lenyingradszkij pályaudvartól fél órát tartott az út. Ebben az állásban Vologya jóval kevesebbet keresett, mint az intézetben.
Úgy hat hónappal később, az utcán sétálva Vologya találkozott egy volt kollégájával az intézetből, aki elmondta neki, hogy egy hónappal a távozása után értekezletet hívtak össze minden párttagnak, részleg- és laborvezetőnek. Az értekezlet egyetlen napirendi pontja Vologya Szlepak volt, meg az emigrációs tervei. A párttitkár indulatos beszédében így támadta Vologyát: „Elvtársak, hogy lehettünk ennyire vakok?! Áruló, népellenség dolgozott közöttünk!”
Mása megmaradt radiológusi állásában, mert a főnöke nem kapott semmiféle utasítást az elbocsátására. Becsületes ember lévén magától nem rúgta ki Mását, bár tudta, hogy emigrálni szeretne. Moszkvában egyébként is nagy hiány volt radiológusokból.
David és Noja Drapkin beadta az OVIR-nak a szükséges iratokat. és kérvényezték, hogy emigrálhassanak. 1969 áprilisában, nagyjából amikor Vologya otthagyta az intézetet, az OVIR-ból felhívták David Drapkint és közölték vele, hogy a kérelmüket elutasították.
– Maguk zsidók túl sokan vannak – mondta az OVIR tisztviselője a telefonban. – Nem hagyjuk, hogy elmenjenek, itt intézzük el magukat.
Vologya júniusban kezdett a Truszty Gyeofizikánál. Mivel nem mehetett szabadságra, Másával és Szányával Moszkvában töltötték a nyarat. Forró idő volt, a levegő barna és poros. Szlepakék néhány hétvégén az erdőbe mentek a barátaikkal. És hallgatták a rádión érkező híreket. Ezen a nyáron két amerikai űrhajós a holdra lépett. Csehszlovákia előző nyári meglepetésszerű lerohanása és egyre fojtogatóbb elnyomása után egy évvel neosztálinista felhangoktól vibrált Moszkva politikai légköre. A tízéves Leonyid Szlepak úttörőtáborban töltötte a vakációt.
Augusztusban Szlepakék régi barátja, a leningrádi Szása Blank kivándorolt Izraelbe, és magával vitte a család adatait az új meghívóhoz. Ekkoriban sok kiutazási kérelmet utasítottak el azzal az indokkal, hogy a meghívó küldője nem „közeli” rokona a kérvényezőnek. Mása anyja tehát megkérte Szása Blankot, hogy keressen egy ötven körüli izraeli nőt, aki a meghívóban a lányának vallhatja magát. Az asszony még egy hosszú történetet is kitalált a kivándorlási hivatalnak: a polgárháború idején tífuszt kapott, elájult a vonaton, aztán egy vasútállomáson tért magához, de a lányát sehol sem találta. Végül az amulett vezetett el hozzá, melyet a lány azóta is a nyakában viselt.
Augusztusban tehát Szása Blank elindult Izraelbe, s magával vitte Vologya és Mása adatait, meg Mása anyjának „elveszett, majd megkerült lányáról” szóló történetét. Ugyanekkor tizennyolc grúziai zsidó család megdöbbentő lépésre szánta el magát: petíciót küldtek Golda Meirnek, Izrael miniszterelnökének, és azt kérték, továbbítsa U Thantnak. A petícióban arra kérték az ENSZ-főtitkárt, hogy támogassa folyton meghiúsított emigrálási tervüket, mert Izraelbe szeretnének menni. „Érthetetlen, hogy a XX. században még megszabhatják az embernek, hol élhet és hol nem – szólt a petíció. – Hónapokig, évekig várunk, sőt, ha kell, egész életünkben várni fogunk, de nem adjuk fel a hitünket és a reményeinket.”
A petíció egy tömegmozgalom elindulását jelezte. Felolvasták az izraeli knesszet előtt, majd Izrael kormánya hivatalos iratként átadta az ENSZ-nek. A petíció híre a Szovjetunió nagyobb városaiba is eljutott: Moszkvába, Leningrádba, Minszkbe, Rigába, Vilniusba, Odesszába és Kijevbe. Egyre több petíció és levél indult különféle csoportoktól és magánemberektől; kérvényüket az ENSZ-nek, Koszigin szovjet miniszterelnöknek, a szovjet külügyminisztériumnak vagy Zalman Sazar izraeli elnöknek címezték. „Évekig éltünk megalázottan – írták a levelekben és petíciókban –; jogunkban áll új hazát kérni az általunk választott országban.”
Vologya és Mása nemigen tudott ezekről a levelekről, tehát azt sem sejthették, hogy részéve válnak a zsarnoksággal szembeszegülők egyre népesebb táborának. Mivel azonban nem dolgozott már az intézetnél, Vologya tudta, hogy nem kell többé aggódnia titkosított állása miatt, így Szlepakék életükben először elsétáltak Gorkij utcai lakásukból az Arhipova utcában található moszkvai zsinagógához, ahol elvegyültek a Szimhát Tórát ünneplő zsidók sokaságában.
Magába a zsinagógába nem mentek be, és kerülték a találkozást a rabbival meg a zsidó közösség államhivatalnokaival, akikről azt hallották, egytől egyig a KGB irányítása alatt állnak. Egyik barátjuk, David Csavkin elhozta házi készítésű erősítőjét két nagy hangfallal, magnóval és kazettákkal együtt. Zsidó zenétől zengett az utca. Vologyát és Mását magával ragadta a vígan mulatozó, többezres tömeg. Katonák álltak a csődület szélén, és mindenki tudta, hogy civil ruhás KGB-ügynökök is vannak a tömegben – némelyik talán velük énekel és táncol –, de úgy tűnt, ez senkit sem zavar. A mulatság éjfélig tartott.
Szlepakék ettől fogva gyakran meglátogatták a zsinagógát, főleg sábeszkor és ünnepeken. Sosem léptek be az épületbe, csak az utcán álldogáltak a barátaikkal és más ellenzékiekkel. A tömeg évről évre gyarapodott.
1969 végén moszkvai, leningrádi és rigai ellenzékiek találkoztak egymással. Úgy határoztak, itt az ideje közös tiltakozó levelet írniuk a hatóságoknak, ráadásul nyilvánosan. Ez volt a rendszerrel való nyílt és szervezett szembeszegülés első egyértelmű lépése. 1970 elején rigai zsidó ellenzékiek kiadtak két zsidó szamizdat közlönyt, az Iton Alef („A újság”) és az Iton Bet („B újság”) című lapokat. Bár igen kevés példányt gyártottak belőlük – azt is rossz minőségű papírra és oroszul –, ezek voltak a kezdetleges mozgalom első, független és nyilvános szócsövei: közöltek egy Golda Meirrel készült interjút, megjelent egy cikk az izraeli hadseregről, egy részlet az 1943-as varsói gettólázadásról szóló könyvből, és néhány levél szövege, amelyet szovjet zsidók küldtek kormányhivatalnokoknak, hogy tudassák velük, igenis jogukban áll emigrálni, de helyet kapott Izrael függetlenségi nyilatkozatának szövege is.
Az új izraeli meghívó 1970 januárjában érkezett Szlepakék postaládájába – ezúttal egy másik „rokon”-tól. Ezen már helyesen szerepelt a nevük. Vologya és Mása elmentek az OVIR irodájába, hogy beszerezzék a szükséges formanyomtatványokat, és megtudják a faliújságra kifüggesztett tájékoztatókból, hogyan kell kitölteni őket és milyen egyéb iratok szükségesek a kiutazási engedély kérelméhez.
Majdnem három hónapba telt, mire minden szükséges iratot összegyűjtöttek. Már maga az igénylőlap is hatoldalas volt. A nevén, címén és születési idején kívül a pályázónak azt is le kellett írnia, hol dolgozott az elmúlt öt évben, tagja-e a Kommunista Pártnak vagy a Komszomolnak, elvesztette-e valaha a tagságát, és ha igen, miért; milyen nemzetiségű; kik a legközelebbi rokonai; járt-e már külföldön, és ha igen, akkor hol, mikor és miért; rokonai közül ki tartott vele külföldre; folyamodott-e már korábban is vízumengedélyért, és ha igen, mikor, illetve milyen okból utasították el a kérelmét; a családjában ki adott be most rajta kívül kiutazási kérelmet; melyik országba szándékozik távozni; van-e ott rokona, és ha igen, honnan és miért hagyta el a SZU-t, továbbá közölni kellett, hogy e rokonnal mikor érintkezett, mikor hallott felőle utoljára, hogyan tudta meg, hogy hol él; és a kérelmezőnek persze azt is meg kellett indokolnia, hogy miért akar kivándorolni a Szovjetunióból.
Az igénylőlappal együtt az OVIR-hoz be kellett nyújtani az önéletrajzát, az izraeli hozzátartozó meghívóját az izraeli külügyminisztérium hitelességi tanúsítványával együtt, a munkahelyi haraktyerisztyiká-t, amelynek mindenképpen egyértelműen tartalmaznia kellett, hogy kiutazási engedély kérelméhez készült az OVIR számára, és rajta kellett legyen a munkahely igazgatójának, a párttitkárnak meg a szakszervezeti bizottság elnökének aláírása. Szükség volt egy másik tanúsítványra is, amelyet szintén az OVIR-hoz kellett szövegezni, ebben pedig a kérvényező lakóhelye szerinti házkezelőség elismerte, hogy alulírott kérvényező valóban Moszkvában lakik, illetve leírást kellett adnia lakásának állapotáról is. A még életben lévő szülőktől is aláírt nyilatkozatot kértek, amelyben ki kellett fejteniük, mit gondolnak gyermekük emigrálási szándékáról; van-e anyagi vagy egyéb jellegű követelésük vele szemben; az ő aláírásukat is hitelesíteni kellett a munkahelyükön vagy a lakhelyükön; kellett továbbá születési anyakönyvi kivonat, és ha volt, akkor házassági anyakönyvi kivonat, válási okirat, elhunyt szülők halotti anyakönyvi kivonata, diplomák másolata, négy fénykép, két saját névre címzett, üres levelezőlap, pénzintézeti bizonylat a kiutazási kérelem költségének befizetéséről, belföldi útlevél, szakszervezeti tagsági kártya, munkakönyv, nyugdíjas igazolvány.
1970 márciusa környékén Vologya felhívta az apját és megkérdezte tőle, megírna és aláírna-e egy nyilatkozatot, amelyben kifejtené, mi a véleménye a fia kivándorlási szándékáról. Azt is elmagyarázta neki, hogy a nyilatkozatra a kiutazási engedély kérelméhez van szüksége.
– Soha nem írok ilyen nyilatkozatot, nem is írok alá semmit! – ordította az apja. – Ne hívjál többet! Semmi dolgom a nép ellenségével! – és lecsapta a telefont.
Többszöri sikertelen próbálkozás után Vologya úgy döntött, hogy közjegyző által hitelesített írásbeli nyilatkozatban közli a hatósággal, hogy apja nem óhajt részt venni a kiutazási engedélyhez szükséges kérvényezési folyamatban – ezt az iratot mellékelte a többi dokumentumhoz.
Ugyanebben a hónapban megkérte főnökeit a Truszty Gyeofizikában, hogy állítsák ki a haraktyerisztyiká-ját az OVIR-nak. Beleegyeztek, de csak azzal a feltétellel, hogy kilép a vállalattól. Csak három hónap múlva talált új munkát.
Mire Mása és Vologya sikeresen beszerezte az összes igazolást, Mása munkahelyén és a bérházban is mindenki tudta, hogy kiutazási kérelmet nyújtottak be, mert el akarják hagyni az országot.
1970. április 13-án lakásuktól egy háztömbnyire, az Alekszandr Puskin téren felszálltak egy sötétkék városi minibuszra, és a Pokrovszkije vorotára utaztak, onnan pedig másfél tömbnyit gyalogoltak a Kolpacsnij pereulokon található OVIR-irodáig, ahol leadták az izraeli kivándorláshoz szükséges vízumkérelmüket.
Egy belügyminisztériumi tisztviselő ellenőrizte az igénylőlaphoz mellékelt iratokat, megnézte rajtuk a pecsétet, az aláírást és a kérdésekre adott válaszokat. Megállt a nyilatkozatnál, amelyben Vologya leírta, hogy apja nem járul hozzá a kérelméhez. A tisztviselő közölte, hogy mindenképpen szükség van az apja nyilatkozatára.
Vologya erre azt mondta, ez lehetetlen. Az apja régi bolsevik, sosem írna ilyen nyilatkozatot, és alá se írná. Miért nem elegendő az ő saját nyilatkozata apja hozzáállásáról?
A tisztviselő a következő pillanatban megadta magát. Összeszedte az igénylőlapokat és a többi iratot, aztán kurtán így szólt:
– Majd értesítjük magukat.
Vologya és Mása elhagyták az OVIR-irodát és hazabuszoztak. Vologya negyvenhárom éves volt, Mása negyvennégy.
Az állambiztonságiak felállítottak két hatalmas reflektort, és lefotóztak mindenkit, aki bement a zsinagógába. Eli Wiesel és jó néhány turista is részt vett az eseményen, majd hazatérve elmesélték, mit láttak.
Loósz Vera fordítása
Címkék:2007-10