Chaim Potok: November a küszöbön

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

2007. december 19. / Az Ulpius-ház Könyvkiadó ajánlata

Forrás: Litera

A történelem egyazon vidékre sodorta az oroszokat és a zsidókat, és az lett a sorsuk, hogy ádázul harcoljanak egymással. A kiválasztott és A nevem Asher Lev világhírű szerzőjének páratlanul izgalmas, számos nyelven megjelenő új regénye apa és fia viharos életét mutatja be – ugyanakkor az orosz zsidó Szlepak család krónikája a Szovjetunió teljes történetét is felvázolja.

Szolomon Szlepak katonai vezetőből lett diplomatává. Hithű kommunistaként nevelt Vologya fia könnyedén beilleszkedik a moszkvai elit világába. Ám amikor felismeri a rendszer hazugságait, fokozatosan ellenzékivé válik, mígnem végül a Szovjetunió felbomlásában kitüntetett szerepet játszó zsidó ellenzék hőse lesz. Vologya bátran veti bele magát a mindennapi szovjet lét mocskába, dacol kegyetlenségével, farkasszemet néz a megsemmisüléssel.

Az egykori Szovjetunió ellenzékének története a 20. század egyik legdöbbenetesebb históriája, amit a magyar olvasóközönség által is rajongott szerző egyedülálló módon, torokszorító családregényként dolgoz fel. Chaim Potok legújabb regénye igazi irodalmi szenzáció.

Részlet a kötetből:

A Kreml vastag falai mögött örökösödési háború dúlt Sztálin versengő utódai, Malenkov, Berija, Molotov és Hruscsov között. Ázsiában még mindig tartott a koreai háború. A nyugati határok mentén a sztálini uralom megszűntével nyugtalankodni kezdtek a csatlós államok.

Először úgy látszott, hogy a Malenkov-, Berija- és Hruscsov-féle, meglehetősen idomtalan trojka együttesen uralkodik: Malenkov mint államfő, Berija mint az állambiztonsági szervezet feje és Hruscsov mint a párt nyilvánvaló vezetője. Aztán 1953 júniusának végén, a csehszlovákiai sztrájkok és tüntetések, valamint a meglepetésszerű kelet-berlini munkásfelkelés után Berija, akinek az volt a dolga, hogy előre lássa az ilyen eseményeket, mintha eltűnt volna. Nevét kitörölték a Pravdában felsorolt pártvezetők közül, akik megjelentek egy este a Bolsoj Színházban. Júliusban a koreai háború tárgyalásos úton véget ért. Szeptemberben Hruscsov elnyerte a pártfőtitkári posztot. 1953. karácsony napján pedig értesítés jelent meg a Pravdában arról, hogy Beriját legközelebbi munkatársai közül héttel együtt bíróság elé állították, és valamikor december folyamán főbe lőtték. Valamivel ezután a Nagy Szovjet Enciklopédia megkérte előfizetőit, hogy borotvával távolítsák el Berija fényképét és a róla szóló cikket, helyére pedig a Bering-tenger szócikke kerüljön.

Ekkor már Szolomon Szlepak és a fia vajmi ritkán beszéltek egymással politikáról. A családi krónikák azonban – Vologya hangján – hozzáteszik, hogy ha megkérték volna apját, magyarázza meg Berija vesztét, ilyen diadalittas választ kapnak: „Látjátok, milyen becsületes a párt, hogy megtisztítja a saját házát! Nem Sztálin, hanem Berija volt az oka az orvosok letartóztatásának. Berija, ez az imperialista ügynök, egész idő alatt félrevezette Sztálint.”

1954-ben az MGB-t, az Állambiztonsági Minisztériumot, amely 1946-ban az NKVD helyére lépett, átszervezték, és átnevezték KGB-vé, azaz Állambiztonsági Bizottsággá. Egy évvel később Malenkovot, akinek gazdaságpolitikája katasztrofálisnak bizonyult, egyik napról a másikra elmozdították, és Nyikolaj Bulganyin lépett a helyére. Ettől kezdve ő és Hruscsov kormányozta a Szovjetuniót.

A munkatáborokban csaknem tízmillió rab élt. Most lassanként elkezdték kiengedni őket, becsületüket és nyugdíjukat visszaadták. Sokak „bűneit” – akik elpusztultak – törölték a nyilvántartásból, családjuk visszatérhetett a száműzetésből.

Úgy tűnt, a szovjet zsidóság fizikai létét fenyegető veszély elmúlt. 1959-ben, a jiddis könyvek tizenegy esztendei elnémítása után, hirtelen megjelent három munka jiddisül, a cári időszak legnagyobb jiddis íróinak: Mendele Moser Szforimnak, I. L. Perecnek és Sólem Aléchemnek a válogatott írásai. A következő években is meg-megjelent még egy-egy könyv élő jiddis íróktól, de egyetlen zsidó intézményt vagy iskolát sem állítottak fel újra, egyetlen hivatásos színház sem kelt életre.

A Gorkij utcában a Szlepak család szemlátomást kényelmes és nyugodt szovjet életet élt.

A kis Szánya Szlepak a 31. számú Különleges Angol Iskolába járt a Sztanyiszlavszkij utcába, egysaroknyira a háztól, ahol laktak. Az iskola, amelyet 1963-ban jelöltek ki angol iskolának (más hasonló tanintézetek francia és spanyol nyelvre szakosodtak), a szovjet uralkodó osztály számos gyermekét és unokáját szolgálta. A skót költő, Robert Burns után nevezték el, és volt Glasgow-ban egy testvériskolája, amely Alekszandr Puskin nevét viselte. Kitűnő tanári karral rendelkezett, s az angoltanítás a második osztályban kezdődött, nem ötödikben, mint a hagyományos iskolákban. Több órában tanítottak angolt, mint a többi iskola, és a legmodernebb nyelvtanulási felszerelésekkel rendelkeztek. Az angol nyelvet kis csoportokban tanulták, öt vagy hat diák jutott egy tanárra, és bizonyos tárgyakat, például földrajzot és történelmet, kizárólag angolul tanítottak.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért törekedett az elit olyan buzgón az angol nyelv elsajátítására, és miért tanították nyíltan egy olyan időszakban, amikor a legmagasabb szintű hivatalos politika agresszívan küzdött az idegen kultúra hatása ellen. Az iskola valójában az elit gyermekeinek gyakorlótere volt. Itt kezdődött el felkészítésük a szülőföldön kívüli világgal való kapcsolatra, ahol az angol a nemzetközi nyelv. A tanulóknak körülbelül egyharmada a diplomáciai testület családjaiból jött, akik majd angol nyelvű intézetekbe kerülnek, vagy a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe. Mások mint tolmácsok és fordítók fognak dolgozni egy napon a szovjet rádióban és televízióban. Két-három ilyen kaliberű angol iskola volt csak Moszkvában, mindegyik a Kreml szomszédságában.

A 31. sz. Különleges Angol Iskolába jártak az idő tájt a Politbüró-tag, Anasztasz Mikojan unokái, Hruscsov unokája, Demicsev kulturális miniszter lánya, Berija lánya, valamint még számos magas rangú tisztviselő gyermekei és unokái. Egy átlagos orosz család számára majdhogynem lehetetlen volt, hogy a gyerekét felvegyék ebbe az iskolába. Amikor Szánya Szlepak iskolaköteles korba lépett, Szolomon Szlepak elment az iskolába, és beszélt az igazgatóval, Grigorij Szuvorovval, aki tisztességes, becsületes ember hírében állott, akinek emelkedett erkölcsi elvei vannak. Szolomon és Szuvorov beszélgetésének részletei nem ismeretesek, de Szánya Szlepak ezután engedélyt kapott arra, hogy felvételi vizsgát tegyen, amelyen átment.

Mása további öt év orvostudományi képzés után már radiológusként dolgozott a 30. számú Városi Kórházban, a Krestyanszkaja Zasztaván. Később a Feliksz Dzerzsinszkijről, Lenin titkosrendőrségének alapítójáról elnevezett poliklinikán dolgozott Moszkva központjában, a Kitajszkij projezgyen („Kínai út”).

1957-ben Vologyára hirtelen rámosolygott a szerencse. A Moszkvai TV Kutatási és Fejlesztési Intézetbe hívták főmérnöknek egy olyan laboratóriumba, ahol televízióadókhoz szükséges mérő- és vezérlőberendezésekkel folytattak kísérleteket.

Aztán 1959-ben az édesanyja meghalt rákban. Egy évvel később apja feleségül vett egy orosz nőt, és odaköltözött hozzá a Maskova utcai házba, mintegy öt kilométernyire a Gorkij utcai lakástól, amelyről Vologya és Mása javára lemondott. A fiataloknak most már két gyermekük volt. 1959 májusában még egy fiuk született, akit Leonyidnak neveztek el, különösképpen senki után, egyszerűen azért, mert Másának tetszett ez a név.

Megdöbbentő módon 1962-ben az intézet, amelyben Vologya dolgozott, felkérte őt egy laboratórium vezetésére, ahol egy különleges projekt főmérnöke lett. Új beosztását még jóvá kellett hagynia a Rádióipari Minisztériumnak, mert a projekt részét képezte egy szerződésnek a Rádióipari Minisztérium és a Honvédelmi Minisztérium között. Előbbit szemlátomást kevésbé érdekelte Vologya zsidó volta, mint az a képessége, hogy teljesítse az utóbbi minisztériummal kötött szerződés.

Vologya Szlepak a szovjet légvédelmi rendszer fejlesztésén dolgozott.

A Szovjetuniót radarállomások sűrű hálózata vette körül, melyek egy központi számítógéphez továbbították észleléseiket. Ez jeleket küldött a légelhárító és rakétaelhárító rendszereknek, valamint a repülőtereknek és a légvédelmi vezérkarnak. A tábornokok és vezérkaruk számára le kellett fordítani ezeket a jeleket hatalmas képernyőkre a műveleti helyiségekben, ahol védekező és támadó pozíciókat lehetett leolvasni a térképekről, amelyeken láthatók voltak a mozgó rakéták és repülőgépek. A képernyőn minden egyes repülőgép és rakéta mellett meg kellett jelennie a rá jellemző adatoknak: típus, sebesség, repülési magasság.

Vologya és a laboratóriuma volt felelős a legkorszerűbb radarképernyők tervezéséért. Ahhoz, hogy elnyerje ezt a beosztást, első osztályú megbízhatósági besorolást kellett kapnia, aminél már csak egyetlen magasabb fokozat volt, amely az államtitkokba is betekintést engedett.

Vologya Szlepak, Szolomon Szlepak fia, a politikán kívüli élet legmagasabb csúcsára emelkedett a Szovjetunióban, és most ott állt a szülőföld honvédelmének frontvonalában.

Talán egy évvel azelőtt, hogy megkapta ezt a kényes állást, Vologya az egyik moszkvai üzletben körülbelül nyolcvan rubelért vett egy Spidola típusú rádiót, egy fekete és sárga, hozzávetőleg tizenkétszer nyolcszor négy centiméteres műanyag dobozt. Elég nagy teljesítményű volt ahhoz, hogy bizonyos módosításokkal képes legyen fogni a BBC, a Deutsche Welle, az Amerika Hangja és az Izrael Hangja orosz nyelvű adásait. A külső ellenség hangját.

 

Chaim Potok: November a küszöbön
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007.
Fordította: Loósz Vera
348 oldal, 3.499Ft

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]