Centenárium Budapesten

A Magyarországi Cionista Szö­vetség az első bázeli cionista kongresszus 100. évforduló­jának alkalmából háromna­pos konferenciát szervezett szeptem­ber 2-4. között a Magyar Tudományos Akadémián.

Az első estén 100 év héber zenéje címmel nyitóhangversenyt rendeztek prof. Lux Erika, Moshe Stern főkán­tor, Keres Emil színművész és Fellegi Balázs operaénekes közreműködésé­vel.

A tudományos ülésszak, melyen az előadók Herzl életpályájának magyaror­szági vonatkozásait taglalták, a máso­dik nap délelőttjén kezdődött.

Elsőként Josef Gorny emelkedett szólásra. Herzl – múlt és jövő című elő­adásában kifejtette, hogy Herzl politikai és diplomáciai tevékenysége koránt­sem mondható sikeresnek, jelentősége mégis abban állt, hogy megteremtette a zsidó államiságot, ami nem azonos az állam fogalmával. Ezek után azt a kér­déskört boncolgatta ki, hogy miért és mennyiben releváns ma a modem zsi­dó közösség számára a herzli gondolat.

Modern Mózes gondolkodik Izrael megszabadításáról – idézte Zangwillt Ferenczi László. Herzl érdeme volt, hogy az angol zsidó köröket, a francia politikai, értelmiségi zsidókat és nem zsidókat egybegyűjti és megismerteti őket a cionizmussal. Megemlékezett az előadó Herzl kor- és munkatársairól, sok más között Max Nordauról és Israel Zangwillről, a következő nemzedék­ről: Martin Buberről s a politikai és kultúrcionizmus egyesítésén fáradozó Chaim Weitzmannról, valamint a politi­kai cionizmus nagy ellenfeléről, Achad Haámról. A továbbiakban kitért néhány korai cionista bibliográfia és enciklopé­dia ismertetésére.

Lichtmann Tamás elemzésének kö­zéppontjába olyan művet helyezett, amely nem mint szépirodalom hat, nem esztétikai normák alapján ítéljük meg, még ha műfaját tekintve az utópisztikus regények sok évszázados so­rába tartozik is. Az Ősújországról, mint pozitív utópisztikus regényről esett szó, ami nem előzmény nélküli a zsidó me­gújhodást szorgalmazó irodalmakban, de először fordult elő egy irodalmi alko­tással, hogy fikcióból empirikus való­sággá vált, hogy túllépett a nyelv köze­gében létező virtuális valóság keretein. Utópiát írt Herzl vagy fikcióba öltözte­tett programot? – tette fel a kérdést. Herzl országalapítási terveinek támogatottsága igen csekély volt a maga ide­jében, és semmi sem indokolta, hogy a helyzet megváltozzék. A II. világhábo­rú, a Holocaust és az világ államainak lelkiismeret-furdalása nélkül Herzl álma valószínűleg megmaradt volna a fikció szintjén, csak a történelmi szükségsze­rűség folytán valósulhatott meg az Ősújország – szögezte le a tudós.

Szörényi László Herzl és Jókai című előadásában, kiemelve Herzl magyar származásának fontosságát, lépésről lé­pésre összehasonlította e két nagyság pályaképét, amely egyes pontjain ha­sonlóságot mutat. Itt az utópisztikus Jókai-regényeket (Fekete gyémántok, A jövő század regénye), illetve az 1903-ban írt önéletrajzi ihletésű A mi lengye­lünk című regény vonatkozó részeit és figuráit említette az előadó. Másik talál­kozási pontként a gestor negociorum szerepének felvállalását emelte ki, e jo­gi kifejezés, azt az embert jelöli, aki magára veszi a veszendőbe menő érték megmentését, mert a tulajdonos az adott pillanatban nem képes valami­lyen oknál fogva annak megóvására.

Herzl egy európai típusú, mélyen asszimilált helyzetből lépett ki. Ez a vál­tozás, a panamai botrány és a Dreyfuss-per krízishelyzetet teremtett számára, amit valamilyen módon fel kellett dol­goznia. Felismerte, hogy az asszimilá­ció zsákutca, és a zsidóságnak ebből a liberális asszimilált világból ki kell lép­nie egy zsidó állam létrehozásával. Zse­nialitása a holisztikus problémamegragadási képességében állt – mutatott rá Bódog Gyula előadásában -, látta, hogy a pillanatnyi politikai érdekeket, a nagyhatalmak támogatását felhasznál­hatja törekvései megvalósításában. A továbbiakban az előadó néhány pont­ban Herzl és Mózes szerepének párhu­zamait taglalta.

A délutáni ülésszak a magyarországi cionista mozgalom történetét tárgyalta. Nevelés és cionizmus címmel Joe Wernick rabbi tartotta az első előadást. A jövő generáció oktatásának, nevelésé­nek fontosságát hangsúlyozta, a cionis­ta mozgalomban elfoglalt helyét, szere­pét vázolta, rámutatott arra, hogy a he­lyi intézményeknek milyen fontos sze­repe van a szervezetben. Majd kiemel­te, hogy az iskolában meg kell jelenjen a cionista szemléletű nevelés, valamint új tervek kidolgozására, megvalósítására lenne szükség.

Alexander Barzel A cionizmus ébre­désének társadalmi, kulturális és politi­kai alapjai című előadásában hossza­san fejtegette, hogy a mai világban vi­lágfaluról beszélünk és fogyasztói tár­sadalomról, az ideológiát felváltja az egoizmus, és a fiatalok a karriert vá­lasztják a küldetés helyett. „Most egy lázadó ifjúságra van szükség a fogyasz­tói társadalom rövidlélegzetű egoizmu­sa ellen, olyanra, amely őrizni akarja kulturális sajátosságát a technológiai civilizációban” – mondta.

Kovács Sándor A cionizmus a tradi­cionális Szküllája és a modernitás Kharübdisze között című előadása a maga­sabb szférákat is zavarba ejtő alapos­sággal, mesterségbeli tudással tárgyalta a két zsidó honfoglalást. Kimerítő mély­ségben beszélt az előtörténeti társadal­makról, a honalapítás feltételeiről, a nemzetközi viszonyokról. Párhuzamot vont a héber történelem kezdetei és közelmúltja között, a 3000 évvel ez­előtti és a XX. századi társadalmi világ- politikai és gazdasági viszonyok hason­lóságaira mutatott rá.

A századfordulós liberális eszménye­ket valló többségi magyar zsidóság ma­gát felekezetként definiálta. A magyarországi zsidóság már a XVIII-XIX. szá­zad óta hagyományosan patrióta érzel­mű. Mind az ortodoxia, mind a neoló­gja mély ellenérzéssel viseltetett a cio­nisták iránt, mert egyikük vallástalan­nak, a másik hazafiatlannak tartotta. Milyen problémákkal kellett szembe­néznie a szárnyait bontogató mozga­lomnak. A cionisták törekvéseit, küz­delmeit mutatta be Schweitzer Gábor a korabeli dokumentumok segítségével „…a magyar cionizmus elsősorban csak piros fehér zöld lehet” című elő­adása.

Novák Attila azt vizsgálta, hogyan reagált egy régi, megcsontosodott szer­vezet egy merőben új mozgalomra: a cionizmusra. A neológia – elsősorban Pest – elzárkózott a cionista szellemiségtől, míg vidéken akadtak a hitközsé­gekben cionisták. Az ortodox egyház reagálása egyértelműbb volt, kiközösí­téssel, kiátkozással sújtották tagjait, és az államhatalom is gyanakvással szemlélte őket. Az 1936-os és az 1947-es hitközségi képviselőválasztás segítségével tette szemléletesebbé a küz­delmeket az előadó. Ez utóbbi már egy megváltozott szituációban zajlott le, hi­szen a cionizmus ekkor dinamikusan fejlődő mozgalommá nőtte ki magát, de a törekvéseiket megakadályozni kí­vánó hitközség mindkét esetben állami erőket hívott segítségül.

Kiss József előadásában rövid átte­kintést adott azokról a katolikus ma­gyar – elsősorban politikai sajtóorgánu­mokról, amelyek az 1897 augusztusa és októbere között bármilyen kontex­tusban foglalkoztak a bázeli cionista kongresszussal. Szemlére kerültek bu­dapesti és vidéki, országos és helyi la­pok egyaránt, így az Alkotmány, a Ma­gyar Állam, a Tiszántúl és a Herskó Pá­ter. A korabeli cikkidézetek segítségé­vel kívánt az előadó képet adni arról, milyen fogadtatásban részesült az első cionista kongresszus. Összességében az üdvözlő vagy tartózkodó nyilatkozatokon keresztül a becsmérlő, olykor trágár, antiszemita megnyilvánulásokig igen széles volt a paletta.

Róbert Péter előadásával zárult a tu­dományos ülésszak előadássorozata. Ő az 1918-19-ben tevékenykedő cionista védelmi századok tevékenységéről szólt. A háborús propaganda magával ragadta a zsidókat is, de a harcok végé­re az Osztrák-Magyar Monarchia terüle­tén élő zsidók helyzete mindinkább romlott, és a rendőri hatalom gyengülé­sével párhuzamosan újabb pogromhul­lám vette kezdetét, ami az őszirózsás forradalom alatt is tovább folytatódott. 1918 novemberében Beregi Ármin vá­laszként megalapította a cionista karha­talmi századot, amely jelentékeny részt vállalt a vidéki zavargások megfékezé­sében, a közrend helyreállításában, és nemcsak a zsidó, de a keresztények és a nemzetiségek védelmét is feladatá­nak tekintette.

Az előadások befejeztével az érdek­lődők koncerten vehettek részt az est hátralévő részében a Bethlen téri Zsina­gógában. Az utolsó nap délelőttjén kerekasztal-beszélgetésekre invitálták a szervezők az érdeklődőket. A magyarországi zsidóság a XXI. században címmel két diskurzus került megren­dezésre.

Englander Tibor két kérdést boncol­gatott: Lesz-e zsidóság az elkövetkező időkben Magyarországon? A „zsidó kér­dés” problémája megoldottá válik-e Ma­gyarországon? Az elkövetkező húsz év­ben fejlődés lesz tapasztalható, a zsidó élet intenzívebbé válik. Azonban a zsi­dóság létszáma csökkenni fog Magyarországon a nagy asszimilációs hullám és a vegyes házasságok miatt – szögez­te le az elnök, nincsenek zsidó telepü­lések és Budapesten sincsenek zsidó centrumok. Az újonnan kialakuló intéz­ményrendszer, az iskolák biztosítani fogják az intenzitás növekedését, de az itteni zsidóság nem fogja elérni azt a kulturális szintet, amely megalapozná azt, hogy itt több nemzedéken keresz­tül a zsidó identitás biztos pilléreken nyugodjék. Az Izraellel kialakult szoros kapcsolatok lazulni fognak, amennyi­ben nem nő az aliják száma, s a zsidó­ság fokozatosan folklórrá, múzeumi tárggyá válik majd. A második kérdésre választ adva elmondta, hogy a „zsidó­kérdés” nem oldódik meg, mert ez egy eleve adott szituáció és nem kormány­zati munka kérdése, nem napi politikai, hanem alapproblémákról van szó.

Feldmájer Péter rámutatott, hogy bár a magyar hittestvérek ezer szállal kötődtek a zsidósághoz, de megvoltak a maga társadalmi törvényei és kialakí­tott egy sajátságosán magyarországi egyházat: a neológiát, illetve az ortodo­xok is zsidó felekezetű magyar állampolgárok voltak. Mindez a Holocaust után megszűnt. Magyar zsidók nem lesznek, mert őket már megölték, a kérdés az, hogy lesznek-e zsidók Ma­gyarországon. Önálló szellemi erejét elvesztette a magyarországi zsidóság, ezért valamilyen életformához fog kö­tődni (szatellit lét). Annak a meggyőző­désének adott hangot, miszerint a di­aszpórában az egyetlen választható életforma: a vallásos, mert ez lelki és fizikai támaszt ad, az eltávolodás – mondta – a harmadik-negyedik nemze­dék teljes asszimilációjához vezet. A neológia szellemi ereje elfogyott, egy vékonyabb rétege az ortodoxiához fog csatlakozni, míg a másik, döntő része a reform irányba fog elmozdulni. Végeze­tül elmondta, hogy növekvő zsidó létszám mellett nem feltétlenül nő az an­tiszemitizmus, ezek egymástól függet­len dolgok, éppen ezért nincs szükség külön törvényekre, az általános sza­bályzás elegendőnek bizonyul.

Lengyel László a következőket fej­tegette: civilizációs-kulturális értelem­ben a magyarok elzsidósodtak, a zsi­dók elmagyarosodtak. Egyik kultúra megtermékenyítette a másikat, nemcsak az építészet, a nyelvi hagyaték, de a civilizáció minden területén. Ez egy ci­vilizációsán kevert társa­dalom, és ez így van rendjén, mert példák sora bizonyítja, hogy a gazdaság kifejezetten jutalmazza a vegyes civilizációjú társadal­makat. Ha társadalmi értelemben nézzük a kérdést – mondta -, asszimilációk és disszimilációk mindig voltak és lesznek, de minden asszimiláció ellenére lesz egy külső- és egy ön-megkülön­böztetés, békeidőben mindenki annak gondolhatja magát, aminek akarja, de a háborúban nem, ezért kell vállalnia mindenkinek az identitását. Van esély zsidó közösség fennmaradá­sára Magyarországon, mert a diaszpóra­-társadalmaknak óriási előnye van a tiszta-társadalmakkal szemben – össze­gezte az előadó.

Alexander Barzel káosztársadalom­nak titulálta a századvég társadalmait, ahol a fogyasztói társadalom dezintegrálja az embereket, ennek eredménye­ként nőni fog az emberekben az összetartozás, a hovatartozás meghatározá­sának szükségessége. Kulturális szaka­dás van a nemzedékek között, és a fia­talok válaszút előtt állnak, hogy a kar­riert vagy a küldetést választják-e. Úgy vélte, hogy a magyarországi zsidóság 30-50 év múlva el fog tűnni, de ezt nem katasztrófaként kell értékelni, ép­pen ellenkezőleg.

A továbbiakban hozzászólások, kér­dések és válaszok hangzottak el.

Sajnálatos módon a kerekasztal-beszélgetés második része igen kurtára, zsugorodott, csupán egy óra maradt ar­ra, hogy a résztvevők A jövő nemzedék címmel az iskola és nevelés témakörében hozzászóljanak, vázolják elképze­léseiket.

Elsőként Schőner Alfréd szólalt fel, és az 1945-97 között eltelt időszakot három nagy egységre bontotta fel azt: 1945-48 között a periférián tengődő cionizmus a magyarországi zsidó köz­élet központi ideológiájává nőtte ki ma­gát, jelentős szerepet töltött be a peda­gógiában is. Az 1948-90 közti interval­lumban mind a hitélet, mind a zsidó pedagógia mély­pontra jutott, formális folyamatos okta­tás csak az Anna Frank Gimnáziunban volt. A rendszerváltás pedig egy új kor­szakot hozott a rabbiképző életében is, mert – mint mondta – az oktatás is ki­bővült, és immáron négy szakon tanul­hatnak a hallgatók az intézményben.

Orbán Ferenc, a Hitközség oktatási osztályának vezetője beszédében a zsi­dó oktatás fontosságát hangsúlyozta, megemlítette azt a 12 oktatási intéz­ményt, amelyek a vallási irányzatokat és a korosztályokat teljes mértékben lefedve a szülők és diákok rendelkezé­sére állnak, és így nemcsak két hétig, Szarvason lehetnek zsidók a gyerekek.

Szeszler Anna, a Lauder Javne isko­la főigazgatónője azt fejtette ki, hogy mennyire fontos az, hogy a tanulók, szülők és tanárok együttműködjenek és segítsék egymás munkáját, hiszen most nemcsak a diákok, de a tanárok is folyamatosan tanulnak, ismerked­nek a speciális tankönyvekkel és tudni­valókkal.

Josszi Croitoru, a Habonim Dror if­júsági szervezet saliachja Orbán Fe­rencnek válaszolva elmondta, hogy ő úgy tapasztalta, hogy a gyerekek nem­csak két hétig, Szarvason zsidók, ha­nem utána is rendszeres látogatói az ifjúsági szervezeteknek. Mindemellett úgy látja, hogy a hitközség a 30-50 év közöttiek és a fiatalok önszerveződését nem támogatja kellő mértékben.

Bíró Tamás, a UJS kiküldöttje kifej­tette, hogy a zsidó fiatalok nem hada­koznak a vegyes házasság ellen, ez a generáció nem egy ideológiáért lelke­sülni tudó nemzedék; csak egy helyet akarnak, ahol jól érzik magukat. A rendszerváltás utáni nemzedék rendkívül apolitikus, nemcsak a zsidó ifjúságnak, de általában a fi­ataloknak nincs küldetéstudatuk. A magyarországi zsidó tizen-huszonévesek Izraelhez fűződő vi­szonya szimpátia és semmi más, de elmondható, hogy generációváltás történt és egy „izraeli típu­sú” zsidóság található a szerveze­tekben, szemben a régi, „jiddis” ge­nerációval. Ami az oktatást illeti, ha azt szeretnék, hogy zsidó fiatalok járja­nak a zsidó gimnáziumokba, akkor az oktatás színvonalát is emelni kellene és problémát jelent az is, hogy nincsen zsidók számára készült tankönyvsoro­zat, amiből egy kevésbé tájékozott is megismerheti pl. a zsidó történelmet.

Utolsóként Rachel Korazim, a Szochnut munkatársa kapott szót. Ki kell találni, hogy az itteni igényeknek megfelelően mire van szükség – mond­ta. Ezt Jeruzsálemben lehetetlenség ki­találni. Mindenféleképpen közös mun­kára és rendszeres kommunikációra van szükség.

Ezt követően az elhangzottakra rea­gáltak a résztvevők: Orbán Ferenc el­mondta, hogy ami a nem anyagi termé­szetű segítséget illeti, mindent meg­tesznek a tömörülések támogatásában, az anyagi források megtalálása azon­ban sokkal nehezebb, de ne felülről várják a szervezetek a mannát.

Schőner Alfréd tájékoztatta a jelenlé­vőket, hogy a Rabbiképző keretein be­lül működik a Yahalom Zsidó Szabadegyetem, emellett tervezik a Zafír meg­alapítását is, amely a fővároson kívül teremt lehetőséget arra, hogy a 30-50-es korosztály művelje magát.

A rendezvénysorozat záró akkordjaként a délutáni órákban megemléke­zést tartottak a cionista ellenállók em­lékgúlájánál a Duna-parton.