Celan, a zsoltáros

Paul Celan (eredeti nevén Antschel) 1920-ban született Csernovicban, Bukovina fővárosában. A németajkú, bukovinai zsidó lakosság túlélőinek egyetlen hazája paradox módon a német nyelv. Az Izraeli Függetlenségi Háború idején Celan így ír ottani rokonainak: „nincs a világon semmi, amiért egy költő feladná az írást, még akkor sem, ha zsidó, és verseinek nyelve német”. A magányos és addig alig ismert költő hozzáteszi: „talán én vagyok az utolsó, akinek a végsőkig el kell kísérnie az európai zsidó szellem sorsát” *. E sors, a Soá túlélők sorsa. 

	Paul Celan (1920. november 23. – 1970. április 20.)

1942-ben Csernovic zsidó lakosságát, köztük Celan szüleit, a románok a Dnyeszter folyón túlra szállították és átadták őket a német hadseregnek. Celan csodával határos módon elkerülte a deportálást, és kényszermunkával és börtönnel „kihúzta” az oroszok bejöveteléig. 1947-ben Bécsben, és 1948-tól haláláig Párizsban élt. De a Soá rajta is beteljesedett: 49 évesen a Szajnába ölte magát.

A Zsoltárok Könyvében (héb.: Tehilim) a zsidók Istene mindig hallgat, a versekben csak a zsoltáros beszél, akinek panaszos vagy örömteli szava a csontig hatol. Így és ilyen erővel hangzik Celan, akit a Soá perzselt. A pusztulás krónikását a véletlen csak azért menti ki a bukovinai transzportból, hogy gondolatban visszarepülhessen a gyilkosságok színhelyére, és az ott történtekről mindent elmondjon. Celant egész élete során – elnapolt halála napjáig – a halálba menők kísértik. Korai versei közül sok az egyértelműen zsoltár-ihletett. Ilyen például a 130. zsoltár nyomán írt Aus der Tiefe (A mélységből), és a sajnálatosan Celan emblémává vált Halálfúga (Todesfuge).

A Föld volt bennük (Es war Erde in Ihnen **) című vers az egymást követő halálraítéltek, a saját sírjukat megásók „munkadala”. „Munka” közben a dal, a nyelv élő fonala megszakad. A kiürülő világ egyetlen ige, az „ásni”, többes szám harmadik személyű, múlt idejű formája. A jelen még itt van a múltban, de csak csupasz nyelvtan, halálosan száraz „ragozás”***:

„Föld volt bennük, és
ástak.
Ástak és ástak. Így telt
napjuk, éjjelük. Istenüket nem áldották,
aki, mint hallották, ezt akarta,
aki mint hallották, mindezt tudta.

Ástak és többé semmit nem hallottak;
nem lettek okosabbak, dal nem jött az ajkukra,
se nyelvet ki nem találtak.
Ástak.
Aztán csend lett, és vihar is jött,
jöttek mind az óceánok.
Én ások, te ásol, a féreg is ás,
és ott, aki énekel, azt mondja: ásnak.
ó valamelyik, ó semelyik, ó senki, ó te:
Hová ment, ha sehova nem ment?
Ó te ásol, és én ások, hozzád ásom magam,
és ujjunkon a gyűrű életre kel.

A parancs szava német. De Celan csak egyetlen anyanyelvet örökölt! Talán a jegyese is ott fekszik a Dnyeszteren túli gödörben. Legszívesebben mellé ásná magát. Az erdő csendes. Az utolsó „ásnak” az arra tévedt dúdoló parasztlány ténymegállapítása. Itt végződhetne a vers, de egy „gyűrű életre kel” – tudósít valaki a föld alól. Különös eljegyzés! Vagy nem? Talán egy hullarabló gyűrűt talál?

Az ennél korábbi Tenebrae-ben heves kitörést észlelünk. A helyszín ugyanaz, mint az előző versben. A vers tartalma sokszorosan rendhagyó, de formája a zsoltár hagyományos dramaturgiáját követi:

Közel vagyunk, Uram,
Közel és megfoghatón.
Már kapaszkodunk, Uram,
egymást megragadva, mintha
közülünk minden test
a tested volna, Uram.
Imádkozz Uram,
imádkozz értünk,
közel vagyunk.

Ezután elhangzik a szörnyű vád, hogy Isten nemcsak, hogy nem akadályozza meg a vérontást, sőt még a képmását is megmutatta a kiválasztottak vérében. De ki látta ezt? Isten a saját képét csak a halott előtt fedheti fel:

Széldöntve mentünk,
odamentünk, hogy a vályú és tócsa
fölé hajoljunk.

Inni mentünk, Uram.

Vér volt, amit
te ontottál, Uram.
Fénylett.
Nekünk a képedet tükrözte a szemünkbe, Uram.
Szemek és száj nyitott és üres,
Uram.
Ittunk Uram
A vért és képmásodat a vérben, Uram.

Imádkozz uram,
Közel vagyunk.

A Zsoltár c. vers a bibliai zsoltár negatívja. Celan édesanyját tarkón lőtték. Talán most újra kellene teremteni a világot, de a Gondviselés helyét betöltő Senki-re nem számíthatunk. A lét megmásíthatatlan törvénye: a megtörtént nem hozható helyre. Nem vagyunk újra teremthetők! Újrateremtésre csak a képzelet képes, mely a Semmiből a Senki-rózsáját teremti.

Minket többé senki nem gyúr össze földből és agyagból,
senki nem olvas rá porainkra
Senki.
Dicsértessél te Senki.
A kedvedért akarunk
virágozni.
A kedved ellenére.

Semmi
voltunk, vagyunk,
maradunk, virágzón:
a semmi-, a senki rózsája.

Bibénk lélekfehér,
menny-kopár a porzónk,
piros a pártánk
a bíborszavaktól,
melyeket énekeltünk,
felette,
ó  a tövis felett.

Celan, a lázadó zsoltáros, később egyre inkább „európai” költőnek akar látszani. Költészete a Trakl-i melankólia, a kurtított sorok és a válogatott szavak varázsa, komor nyelvi játékok felé fejlődik. Úgy tűnik, Csernovic zöld szigetét végleg eltemeti a Dnyeszteren túli erdő. A halállistáról megmenekült zsoltármondó a sérült Európával vigasztalódik, közben a bűnösök nyelvének új hitet (hitelt) ad. Mártír ajkán nyelvi varázs bontakozik ki.

Celan fél a magánytól, és sokat levelez. Partnerei közt szerepel Nelly Sachs, a Svédországban letelepedett halk szavú költőnő, Ilana Shmueli, a gyerekkori barátnő, aki a háború vége óta Izraelben él, és akivel Celan feleleveníti az együtt tanult héber idézeteket, és az ünnepelt, würzburgi születésű Jehuda Amichai, aki így szól verses levelében:

„Paul Celan, a szavaid száma egyre kevesebb, és testedben minden szó olyan súlyos, hogy Isten végül a földre tesz, mint egy nehéz terhet, de talán csak egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen és megtörölje a homlokát…” ****

Amichai nem véletlenül érzi Celannál a nehézkedést. A szavak súlya és ritkulása a késői versek tanulsága. Celan órája gyorsan ketyeg, körülötte sűrűsödik a levegő, de a versek filozófikus nyugalma csak látszat. Az emlékek súlya alól nincs feloldozás. Az „Olvashatatlan”(Unlesbarkeit)***** az újrateremtés abszurditásának ismételt panasza:

Olvashatatlan ez
a világ. Kettős minden

Az erős órák
a hasadó időnek igazat
adnak rekedten. 

Te, legmélyedbe szorulva,
kilépsz magadból
mindörökre.

A hatnapos háború után, egy évvel halála előtt, ellátogat Izraelbe. Visszatérve, Párizs Izrael után hideg és elviselhetetlen. Így ír Ilana Shmuelinak******: „Jeruzsálem magamhoz térített és megerősített. Párizs agyonnyom és kiéget.” Celan már nem él sokáig. Francia felesége, Gisele Lestrange képzőművész sem segíthet rajta.

Vajon megadatott Celannak „végigkísérni” az európai zsidó szellem sorsát? Talán. De egy biztos, hogy a zsoltáros vándor percre sem tette le a válláról a csernovici batyut.

(Az írás nyomtatásban a Szombat 2007. novemberi számában jelent meg.)

Jegyzetek

* John Felstiner, Paul Celan’s Jerusalem poems, Judaism, Fall, 1994.

**Paul Celan, Die Gedichte, Suhrkamp, 2003.

***Az idézetek (az „olvashatatlan”. c. vers kivételével) a szerző fordításai, (U.A.)

****John Felstiner : An exchange between two great poets, The New Republic, 2006.

*****Paul Celan: Halálfúga, Európa, Lator László fordítása. 1981.

******Briefwechsel von Ilana Shmueli und Paul Celan, Suhrkamp, hrsg. von Ilana Shmueli und Thomas Sparr, 2004.