Bűnös vagy bűnbak?

Írta: jég - Rovat: Archívum

Bűnös, vagy bűnbak?

Ez év október 21-én az ENSZ közgyű­lése határozatban szólította fel Izraelt a terroristákat távol tartani hivatott biz­tonsági kerítés, a „fal” lebontására. A javaslatot a palesztinok kezdeményez­ték, végül forma szerint az EU-országok nyújtották be, miután sikerült kiegyezni az arab országokkal abban, hogy a szö­vegbe belefoglalják az öngyilkos me­rényletek elítélését és elhagyják köve­telésüket a Hágai Nemzetközi Bíróság bevonásáról. Az ekképp „politikailag korrektté” varázsolt szöveget csupán négy ország utasította el: Az Egyesült Államok és két „csatolt része”, valamint Izrael.

Ha Európában valamikor ilyen ádáz gyűlölet állított szembe egymással két népcsoportot, a háborúság rendszerint etnikai tisztogatásba torkollott. Ilyen volt a görög-török „lakosságcsere” 1920-ban, mintegy tizenöt millió német kitelepítése Kelet-Közép-Európa orszá­gaiból 1945-ben, vagy félmillió szerb exodusa 1996-ban a horvát hadsereg által visszafoglalt Krajinából. Az euró­pai közvélemény e tisztogatások fölött hamar napirendre tért: szó sincs arról, hogy ma bármely mértékadó fórumon követelnék például a Horvátországból elmenekült szerbek „visszatérési jo­gát”.

Izrael nem elüldözéssel, hanem a viszálykodók fizikai szétválasztásával próbálja mérsékelni a konfrontációt, ám európai részről semmilyen megér­tésre nem számíthat. Európa gyakorla­tilag nem ismeri el Izrael jogát az önvé­delemre: a terrorista merényletek után az EU önmérsékletre szólítja fel Izraelt, a terrorszervezetek infrastruktúráját célzó támadásait az európai média „megtorlásnak” nevezi, a terroristák tá­vol tartását szolgáló falat az európai média úgy ábrázolja, mint amely egye­dül a palesztinok nyomorgatásának és megalázásának eszköze. Európai politi­kus szájából nem hangzik el olyan mondat, hogy Izraelnek joga van meg­védenie polgárait – amit Bush elnök már nemegyszer leszögezett. Európai politikusok a konfliktus megoldásának kizárólag békés eszközeit ajánlják: a katonaság visszavonását, a területek zárlatának feloldását – olyan eszközö­ket tehát, melyek nem a (gyakorlatilag nem létező) palesztin békepártot erősí­tik, hanem a zavartalan szervezkedési lehetőséghez jutó terroristáknak ked­veznek.

A fal nyomvonalának meghúzásakor valóban elkerülhetetlenek a konfliktu­sok, hiszen itt épp azt a feladatot kelle­ne megoldani, amelyen eddig minden béke-megállapodás elbukott: a két nép közötti határ kijelölését. A külvilág azt követeli, hogy – ha már eléggé el nem ítélhető módon egyáltalán van – a fal pontosan az 1967-es háború előtti ha­tárvonal mentén haladjon. Ez azonban, harminchat évvel később, lehetetlen, hisz az egykori határ túloldalán két­százezer zsidó él, akik azt követelik, hogy a fal őket is védje meg. Ha viszont őket is a védmű mögé vonják, óhatatla­nul a védett területre kerül sok ezer pa­lesztin – miként történik az Jeruzsálem­ben, ahol a 67-es határ mentén – a vá­ros kellős közepén – építeni a falat tel­jesen anakronisztikus lenne. Az izraeli kormány pedig – háborús viszonyok közepette – nyilván több megértést mu­tat saját lakosságának igényei, mint a palesztinok szenvedései iránt. Az euró­pai média azonban fordított módon üzemel: végtelenül sok empátiát tanú­sít a palesztinok viszontagságai iránt, az izraeli lakosság biztonsági igényeire viszont mindössze az a válasza, hogy a békekötés minden problémát automa­tikusan rendez. Vajon mi az oka e rop­pant felemás magatartásnak?

Ennek megértéséhez tegyünk egy ki­térőt: ez év október 17-én Malajziában ülésezett az Iszlám Országok Értekezle­te. Megnyitó beszédében Mohammad Mahatir, az ország miniszterelnöke egyebek közt a következőket mondta: „Az európaiak a tizenkét millió zsidóból hatmilliót megöltek, ma mégis a zsidók irányítják a világot helytartóikon ke­resztül… Ők találták ki és valósították meg a szocializmust, a kommunizmust, az emberi jogokat, a demokráciát, hogy másokkal együtt ők is élvezhessék e jo­gokat, és hogy üldözésük hamisnak tűnjön.”

A The New York Times kommentáto­ra később kontextusba helyezte Maha­tir szavait: ezeket a malajziai miniszterelnök részben házi használatra szánta, az otthoni feszültségek levezetésére, részben a Nemzetközi Valutaalap ke­mény megszorításokat követelő üzene­teire válaszolt ily módon, részint az isz­lám világ elmaradt reformjait számon kérő kemény szavait kellett egy kis anti­szemitizmussal ellensúlyoznia.

Annál rosszabb: mindebből az derül ki, hogy kül- és belpolitikai gondokra a zsidóellenesség univerzális gyógyszer. Egy olyan ország – Malajzia – miniszterelnöke tesz antiszemita kijelentéseket, melynek történelme során soha semmi köze nem volt a zsidókhoz. Ma tehát az iszlám világban az antiszemitizmus „kulturális kód”: széles körben elter­jedt, erős gyökerekkel rendelkező, ugyanakkor rugalmas vélekedés, közös nevező, amely a legkülönbözőbb helyzetekben, konfliktusokban – csekély átalakítással – behelyettesíthető. Vagy­is a zsidógyűlölet, illetve az ennek hangot adó diskurzus ma a legkülönbö­zőbb konfliktusok esetén, a világ bármely pontján eredményesen használ­ható. Egyszerűbben fogalmazva: a zsidók ma változatlanul bűnbakként funk­cionálnak. Az antiszemitizmus globali­zálódott.

Mahatir még csak arra sem töreke­dett, hogy „politikailag korrekt” anticionista nyelven adja elő mondanivalóját: ez csak Nyugat-Európában követel­mény, az iszlám világban a hagyományos (akár náci stílusú) antiszemitiz­mus is teljesen elfogadott. (Lásd a mártírjaik temetésén bosszút követelő palesztin tüntetők „Halál a zsidókra” kiáltásait.)

Vajon ha az iszlám világ legmaga­sabb politikai fórumán így beszél a ven­déglátó ország első embere, és ezt a résztvevők hangos tetszésnyilvánítása fogadja, milyen esélyei lehetnek annak, hogy az arab/iszlám világ elfogad­ja Izrael létezését? Vajon tényleg az iz­raeliek és palesztinok területi vitáiban kell keresni a konfliktus fő okát – mint teszi azt az európai sajtó?

Az európai média, közvélemény, vé­leményformáló értelmiség nem hajlan­dó tudomásul venni, hogy a háború va­lódi oka nem egy racionális eszközök­kel rendezhető nézeteltérés, hanem az irracionális gyűlölet. Az irracionális kö­zegben pedig minden dinamika ellen­kezőjére fordul: minél szelídebb, minél békésebb szándékú a bűnbak, annál több agressziót zúdít magára – hiszen az agressziót nem tényleges cselekede­tei váltják ki, hanem a más forrásból eredő, személyére átvitt, tudattalan in­dulatok. Nem az a baj tehát, hogy Izrael valamit rosszul csinál, hanem az, hogy egyáltalán van.

Mindaddig, amíg ennek felismerésé­től az európai politikusok és véle­ményformálók elzárkóznak, nem a konfliktus megoldását, hanem fenn­tartását segítik elő, hiszen a téves diagnózist helytelen kezelés követi. Önmérsékletet ajánlanak ott, ahol ezt a másik fél csupán gyengeségként ér­telmezi.

A fal elbontását követelő ENSZ-határozatra válaszul Ehud Olmert izraeli miniszterelnök-helyettes kijelentette: „A fal tovább épül. Számunkra Izrael biztonsága a fontos – nem követjük egy velünk szemben ellenséges, minden­kor automatikusan Izrael ellen fellépő többség utasításait.”

jég

Címkék:2003-11

[popup][/popup]