Bűnbánatból fakadó szeretet
Kilencszáznegyvenhat évvel ezelőtt, az 1046. esztendő nyarán így fogalmazott Gellért csanádi püspök, a Szent István halála óta tartó nyugtalanságokat tapasztalva:
„A legközelebbi napokban veszélyes idők fognak bekövetkezni, fanatizmustól feltüzelt tömegek lábbal tapodják majd az isteni törvényeket.”
Ő maga vértanúságra készült, és felidézte a három hős ifjúnak Dániel próféta harmadik könyvében leírt történetét. Három zsidó ifjú: Sidrák, Misák és Abednégó megtagadta, hogy a bálványoknak áldozzon, ezért Nabukodonozor tüzes kemencébe vetette őket, ahonnan azonban egy angyal mindhármukat kiszabadította. Feltűnő, hogy a keresztény magyar állam egyik első püspöke ótestamentumi eseményekre hivatkozik, már 946 évvel ezelőtt felidézvén Izrael fiainak tragikumát, a tüzes kemencét.
Noha a keresztény hit az ősi zsidó vallásból fejlődött ki, és arra épül, hiszen a zsidó Biblia olvasmányai a mai napig elhangzanak minden szentmisén, nem is szólva a világi büntetőjogban is érvényes tízparancsolatról, vagy arról a tényről, hogy a keresztény szertartások visszatérő szavai az ámen és az álleluja vagy a hozsanna mégis figyelmet érdemlő sajátosság, hogy a hagyományos magyar hitéletben és a vallásos köztudatban aránytalanul nagyobb a szerepe a zsidó Bibliának, mint más országokban. A XVI. század magyar nyelvű bibliai énekeinek kilencven százaléka ótestamentumi tárgyú. Különösen a török háborúk idején lelt vigaszt a magyar hívő az ószövetségben, olyannyira, hogy a magyar nép akkor lelki testvérének tekintette a zsidóságot. Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben „a jó, az igaz, a nagy Jehovának” tulajdonítja erkölcsi győzelmét, és a költők általában így fohászkodtak, mint például Gyarmati Imre 1595-ben:
Ábrahám atyánknak, fakónak Istene,
Könyörülj rajtunk, bűnösök reménye
Balassi Bálint az általa vezényelt lovasság zászlajára példaképének, a költő Dávid királynak képét hímeztette.
Hogy ez a zsidó-magyar közösségtudat mennyire élt a hajdani Magyaroszágban, arra bizonyosság Otrokocsi Fóris Ferenc lelkésznek 1712-ben kiadott munkája: Restitutio Israel Futura Izrael jövőbeni helyreállítása, melyben kifejti, hogy Mózes népét a sztyeppékről a Kárpátok alá vándorolt magyarság fogja az egyesítéshez segíteni és keblére ölelni. Ugyanő és mások még a zsidó-magyar nyelvrokonságot is bizonyítani vélték.
Sajnos azonban, mint ez a mai gyászünnepély is tanúsítja: a XX. század közepén mindennek az ellenkezője történt. Hogy miért: nem lehet e megemlékezés tárgya. Ezért inkább Füst Milánt idézem, aki a költő művészetével tömöríti verssorokká a magyarázatot:
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták,
szavak áradatával lepték el világodat,
áradás szennyével borították be kertjeid-
üszökké vált minden, aminek sudárrá kellene
szöknie.
Ő így érezte hát, Füst Milán, A magyarokhoz című, tudatosan Berzsenyit idéző versében: megbolygatták hitünket, megzavarták eszünket, szavak szennyes árjával lepték el világunkat. Így történhetett a szörnyűség, amire fél évszázad múltán is borzadva kell visszagondolnunk: tisztviselők légiója fogalmazta hónapokon át a zsidóüldöző törvényeket, az országgyűlés többsége elfogadta ezeket, és a törvényerőre emelt emberpusztítást további hivatalnokok ezrei iktatták, lajstromozták, elrendelték, hogy végül a fegyveres testületek is bűnrészessé váljanak: saját öltözékben, fegyvertelenül küldték a pusztulásba a zsidó férfiakat a harctérre, s hogy ez se legyen elég, az ország német megszállása után nők és gyermekek is osztoztak a férfiak tragikus sorsában, vonatszámra szállították őket ama tüzes kemencékbe, amelyekről Dániel próféta nyomán Gellért püspök is írt, de ahonnan már nem szabadított ki az Úr angyala az áldozatokat. De ne maradjunk az általánosításoknál. Vétkessé váltunk mindannyian, mert noha ezrekre tehető a menteni és segíteni kész magyar keresztények száma, mégiscsak egy ország nézte és tűrte ezeket a törvényeket, azok fokozódó szigorítását egészen a tömeggyilkosságig. Közöny? Fásultság? 1944-ben a bombázások réme, amikor a bombák nem nézték kire hullnak? Ne keressünk józan magyarázatot.
Az egyetlen lehetséges, erkölcsös és igaz magatartás a bűnbánat. Ezért volt annakidején gesztusértékénél is jelentősebb tett Willy Brandt térdre hullása akkor, ott, Varsóban, a német nép nevében, pedig éppen 6 igazán ártatlannak mondhatta magát, és ezért fontos minden bűnbánó megemlékezés, mert az őszinte bánatból, megbánásból fakadhat ki újra a megbocsátás és a kölcsönös szeretet virága.
Idéztem már a bölcs öreget, Füst Milánt, aki mint írta, a prófétáktól származik: most újra utalok rá. A Magyar könyörgésben így fohászkodik:
Emeld fel még egyszer a főnket
Gyűjtsd össze megtört kis erőnket
Könyörögni, hogy tudjunk előtted.
Most tehát könyörgünk az Úr színe előtt és emlékezünk is. Mi magyarok, mindnyájan, mert ez a gyászünnep az egész magyar nemzet gyásza is, hiszen a sok névtelen áldozat között ott pusztultak a magyar irodalom, művészet és tudomány jelesei; és igen, az egész magyarság gyásza, mert jelképesen az egész magyarság bűne is volt.
De remélem, úgy is mint katolikus, keresztény magyar, hogy ez a bűnbánó emlékezés békévé oldja a múlt vétkeit. Reméljük, hogy a szeretet győzni fog a gonoszságon. Reméljük, hogy visszatér Gellert püspöknek és Zrínyi Miklósnak és Balassi Bálintnak és Otrokocsi Fóris Ferencnek a világa, mert hiszen végül is, bár a magyarság közreműködése nélkül, bevált próféciája, a Restitutio Israel Futura… Reméljük, hiszen Szent János apostol és evangélista, a zsidó halászmester szerint:
„Isten: a szeretet”
Ámen, úgy legyen.
Elhangzott a budapesti Új Városháza dísztermében, a Jád Vásém kitüntettek részvételével rendezett Jom Hásoá emlékünnepségen, április 29-én.
Címkék:1992-06