Bűn? Bűnhődés!

Nagy várakozással tekintettem a BZSH-, illetve a MAZSIHISZ-választások elé, jóllehet a választáso­kat közvetlenül megelőző néhány nap, de minde­nekelőtt a választáson történtek már bizonytalanná tettek a választások komolyságát illetően.

AZ ELŐHANGULAT akkor tetőzött, amikor a Nagy­fuvaros utcai körzet levelét az új képviselő-testületi tagok kézhez vették. Ez a levél rendkívül szeren­csétlenül került összeállításra. Ugyanis addig, míg az alap­szabály-módosítási indítvány önmagában indokolt lehetne, hiszen az mind a BZSH, mind a MAZSIHISZ esetében szakmailag sok tekintetben bírálható, addig a kísérőlevél az 50-es évek centralizált modelljét ajánlja, mely miatt az egész levél majdnem egyhangúan elutasításra talált, és ennek hatá­sára azt átmenetileg visszavonták.

Én, amikor rászántam magam a hitközségi közéletben való részvételemre, rendkívül naivan azt hittem, hogy a hitközség által képviselt zsidóság (templomjáró, adófizető) képviselőtestülete örömmel fogadná olyan liberális zsidó értelmiség közeledését, akik, jóllehet sok kérdésben másként gondolk­odnak, de szándékuk tisztaságához, tenni akarás ükhöz nem fér kétség. Azt hittem örömmel veszik az ötvenes generáció megjelenését, hiszen nyelveket beszélő, diplomás zsidók je­lenléte a vezetésben csak a magyar zsidóság hasznára válhat és erősítheti a hitközség hírnevét belföldön és külföldön.

Amikor április 6-án délután beléptem a díszterembe, nem is sejtettem, mit tartogat a következő három óra, milyen benyomásokkal fogok onnan távozni. Mire is gondolok?

Választás, demokrácia

Először is azt hittem, hogy ha már senki nem tartotta szük­ségesnek a választást megelőzően az elnökjelölteknek meg­adni a bemutatkozás lehetőségét, elképzeléseik ismertetését, például a jelölés és a választás között megszervezendő talál­kozásokkal, például a jelöltek közös vitájával, akkor legalább a választás napján, a választást közvetlen megelőzően korlát­lan időtartalommal biztosítják ennek lehetőségét. A válasz­tást levezető jelölttársamban ennek szükségessége fel sem merült, bizonyára úgy gondolta, hogy akit kell ismerniük, azt úgyis ismerik a küldöttek. Egyik idősebb képviselőtársam­ban váratlanul mégis felmerült ennek igénye, és javaslatára – melyet persze nem lehetett elutasítani – sor került az el­nökjelöltek időben korlátozott bemutatkozására. A képvi­selők nagy része – és ezt tartom a legszomorúbbnak – ezt érzékelhetően puszta időpocsékolásnak tartotta, bizonyára egyéb irányú bokros teendőik miatt, mely számukra szem­látomást fontosabb volt, mint a magyar zsidóság képvise­letét a következő négy éven át ellátó és meghatározó sze­mélyek, testületek lelkiismeretes megválasztása. Mert ugye nem kell bizonygatnom, hogy a jelöltek alapos megismerése nélkül ez vagy véletlenszerű, vagy előre eldöntött eredményt hozhat csupán.

Jelölésem

Környezetemben mindenki tudta, hogy sohasem törekedtem hitközségi vezető posztra. Egyrészt, mert ügyvédi irodám és a Lauder Alapítvány elnöki teendői szinte teljesen kimerítik energiámat és időmet, másrészt mert reálisan gondolkodva kellő lobbizás és kampányfogások igénybevétele nélkül ez ab ovo esélytelen kísérlet lehetett csupán (lásd: a történ­teket). Mégis – mint minden zsidónak – jólesett maga a tény, hogy a jelölő bizottság felvett az elnökjelöltek közé, és leg­alábbis elméletileg felmerült a lehetősége annak, hogy tu­dásom és képességem legjavát adva képviselhessem a ma­gyar zsidóságot. Ez lebegett a szemem előtt, mikor mikrofon­hoz léptem és megpróbáltam elmondani, hogy milyen el­nököt kívánok a hitközségnek. Nem tűnt hálásnak a feladat már akkor sem, mikor a dobogó felé mentem, de hogy meny­nyire hálátlan azt csak onnan lejövet éreztem igazán.

Történt ugyanis, hogy kifejtettem azon meggyőződése­met, mely szerint a hitközségnek ki kellene lépni az el­szigeteltségből, melybe évtizedeken át a hivatalos politika kényszerítette és meg kell szabadulni a hitközség imázsát azóta is terhelő negatív attitűdtől, jóllehet az utolsó években e téren jelentős előrehaladás történt. Mégis az intellektuális erő jelenlétének hiányát abban látom, hogy a hitközség kb. 20.000 zsidót képvisel, akik, a ki tudja ki által meghúzott mérce szerint zsidók, és nem vesz tudomást arról a 80 000-ről, akikkel a párbeszédet meg sem kísérelte eddig ki­alakítani. Holott ebben a 80 000-ben hallatlan szellemi és potenciális erő lakozik, holott ha csak a jelenleg „temp­lomjáró” zsidó a zsidó, akkor kérdem én, mely más forrásból meríthetnek évek múlva a templomok, hány zsidót fog képviselni „kizárólagos joggal” a hitközség? Nem inkább kitárni, mint túlhaladott értékrend demagóg hirdetésével bezárni kell a kapukat? Minden porcikám tiltakozik a zsidó, zsidóbb, legzsidóbb elmélet ellen. Megengedheti-e azt a luxust a hitközség, hogy mesterséges határvonalat húzzon a Magyarországon élő zsidóság közé? Nem boldogsággal kel­lene viszonyulni az egyre szaporodó egyesületek, klubok felé? Nem minden zsidót egyformán kellene a hitközségnek megszólítani, rájuk bízva szuverén jogukat, hogy döntsenek zsidóságuk „mértéke” felől, rájuk hagyni zsidóságuk kibon­takozását és annak ütemét? Nem kellene-e végre széles tö­megek bevonásával megvitatni az olyan alapvető kérdéseket, mint zsidó vallás, zsidó identitás, a zsidó reprezentáció alter­natívái stb.

Miközben ezeket a gondolatokat próbáltam kifejteni, leg­nagyobb megdöbbenésemre Schweitzer József főrabbi úr, aki legközelebb ült a mikrofonomhoz, hangosan közbekiáltott, félbeszakítva beszédemet a következő mondattal: „Ez egy templomellenes agitáció, kikérjük magunknak! ” Hát itt tar­tunk ma, 1995 tavaszán. Az országos főrabbi az önkontroll teljes hiányában, a parlamentáris demokrácia íratlan alap­szabályait felrúgó, hangulatkeltő koreográfiával szándé­kosan félreértve az elhangzottakat, félbeszakít egy beszélőt, akit a sors iróniája folytán egyetemista korától ismer, még­pedig a pécsi zsinagógából; egy beszélőt, aki dr. Scheiber Sándor professzorhoz, a XX. század talán legkiemelkedőbb rabbijához, az utolsó polihisztorok egyikéhez fűződött sze­mélyes kapcsolata folytán 15 évvel régebben ül Jóm Kippur ünnepén a Rabbiszeminárium Tóra II. sor 2. ülésén, mint Schweitzer főrabbi úr dr. Scheiber Sándor professzor helyén.

Ez volt a bűnhődés, most lássuk a bűnöket. Két bűnömről tudok, mely kiválthatta Schweitzer József főrabbi úr ellenem irányuló leplezetlen ellenszenvét.

Egyik a 80-as évek végére tehető. Történt ugyanis, hogy elterjedt egy nagyünnepen Tóth Emil kántor távozásának híre. Miután a zsinagóga ilyen értékének elvesztése minden templomlátogatót szomorúsággal töltene el, a Tórához tör­tént felhívásom során akként snóderoltam, hogy az összeg felét a kántornak ajánlottam fel. Ez volt az egyik főbenjáró bűnöm, csupán érdekességként jegyzem meg, hogy tavaly már öt-hat követőm is volt.

A másik, ha lehet fokozni, még nagyobb bűnöm annyira távol esik a hitközségtől, a magyar zsidóságtól és a válsz- tásoktól, hogy személyes jellege miatt nem kívánom rész­letezni. Tény azonban, hogy dr. Schweitzer József úr szíve joga, hogy magánemberként okkal vagy ok nélkül nehez­teljen rám, mint magánemberre, hogy szülőként nehezteljem rám, mint munkáltatóra, de semmi esetre sem joga, hogy közéleti funkcióját felhasználja magánemberi vélt sérelmei­nek revanzsálására. Többek között azért sem, mert nem akarván szembesülni ezen ügyben a tényekkel, sosem kér­dezett meg a „hallgattassák meg a másik fél” elvének alap­ján.

Hát íme, ezek a bűnök, bűneim. Ezek a bűnök, melyek odáig juttatták dr. Schweitzer József főrabbi urat, hogy a szószékről hirdetett viselkedési formát, emberi magatartást és rabbihoz illő méltóságot, vallásunk alaptanait félredobja, és hangulatkeltéssel ellenkampányt folytasson nemcsak BZSH elnöki jelölésem, de még MAZSIHISZ elnöki tag­ságom ellen is, állítólag attól sem riadva vissza, hogy meg­választásom esetére lemondással fenyegesse meg a választók meghatározó személyiségeit. Úgy hiszem példátlan, hogy a rabbikar valamely tagja nem vallási kérdésben ilyen szinten exponálta volna valaha is magát.

Ő ezt megtette és győzött, elérve többek között azt, hogy családommal együtt 25 év után a jövőben másik zsinagó­gában imádkozzunk. Nem irigylem ezt a győzelmét. E győze­lem nemességét és a rabbi hivatással történő összevetését, továbbá, hogy ki az igazi vesztes, mindenki döntse el saját maga. Az én soha meg nem kezdett hitközségi karrierem pedig ezzel véget ért.

Kommentár dr. Bán György ügyvéd úr nyilatkozatához

Dr. Bán György ügyvéd úr a hitközségi választáso­kon elszenvedett kudarcaiért engem tesz meg bűn­baknak.

Sajnos ezt a szerepet nem vállalhatom.

Az ügyvéd úr nem volt egyedüli jelöltje a vá­lasztásoknak, tehát a szavazatok megoszlásával már előre számolnia kellett.

Arra pedig semmi biztosítéka sem lehetett, hogy vitán felül ő fogja megnyerni a választásokat a hit­községben, mint elnök, illetve az országos szervezet­ben, mint vezetőségi tag.

Mindezek azonban szerény nézetem szerint má­sodrendű kérdések. Az ügyvéd úr azért vesztette el lehetőségeit, mert önmaga személyének jelentőségét messzemenően túlbecsülte, míg a választók kritikai érzékét és döntési képességét messzemenően alábecsülte.

dr. Schweitzer József