Búcsúparancsra várva

Tűnődések Stomm Marcel emlékiratai fölött

Még a rendszerváltást követő kiadói dömpingben is feltűnést keltett ez a karcsú kötet, melyet Gallyas Ferenc rendezett sajtó alá. A Don-kanyarban megsem­misült második magyar hadsereg hadtestparancsnoká­nak a visszaemlékezései annyi év után is felkeltették az olvasók érdeklődését, hiszen Stomm Marcelnél kevés tragikusabb figurája van a XX. századi magyar törté­nelemnek. Ő volt az, aki 1943 február elsején, amikor a Vörös Hadsereg áttörése kilátástalan helyzetbe hozta seregteste maradványait, kiadta nevezetes Búcsúparan­csát, mely lényegében feloldotta katonáit a kitartásra és ellenállásra buzdító felsőbb parancsok teljesítése alól. Stomm Marcel ezzel az inkább formális, mint valóságos jelentőséggel bíró tettével szembehelyezkedett a második hadsereg vezetésével, személy szerint Jány Gusztávval, illetve a legfelső hadúrral, Horthy Miklóssal, s a magyar hadtörténelemben példa nélkül álló lépésre szánta rá ma­gát.

Néhány nappal a nevezetes parancs kiadása után a grófi címet viselő altábornagy maga is orosz fogságba esett, ahol az elszenvedett fagyások miatt mindkét lá­bát amputálni kellett. 1983 nyarán, amikor felvetődött a gondolat, hogy önálló magyar fegyveres erő is részt vehetne az antifasiszta harcban, vele, mint legmagasabb rangú fogoly magyar tiszttel tárgyaltak a magyar kommu­nista vezetők a magyar légió megalakításáról. S ami kevésbé volt közismert: amikor végre hazatért a hadi­fogságból, 1951 októberében a budapesti hadbíróság „folytatólagosan elkövetett háborús bűntett” címén ha­lálra ítélte, tehát a katonai törvényszék pontosan úgy bírálta el, mint Jány Gusztávot. Szerencsére Stomm Marcelnek az utolsó pillanatban megkegyelmeztek, s büntetését életfogytiglani börtönre változtatták át. 1959 augusztusában kiszabadult, s 1968 áprilisában, 78 eves korában halt meg. A legfelsőbb bíróság 1989-ben poszt­humusz rehabilitálta.

Számomra az életút konkrét, s többé-kevésbé ismert tényeinél érdekesebb volt Stomm Marcel egykori világ­felfogása, politikai és erkölcsi nézetei, úgy, ahogy e katonás őszinteségű, szűkszavú műből kirajzolódtak. Hogyan élte át a XX. századi magyar történelmet, ho­gyan igazolta önmaga számára a legfelsőbb vezetés so­rozatosan rossz döntéseit ez a kiemelkedő képességű katona? Gondolkodásmódjának felidézése azért volt kü­lönösen figyelemre méltó, mert Stomm Marcel a két vi­lágháború közötti politikusi és katonai elit egyik leg­kiválóbb alakja volt, akit grófi címe, angol rokonsága, nyelvtudása és külföldi attaséi beosztása miatt méltán állítható Bethlen István vagy Teleki Pál mellé, s aki, ha nem kerül ki az orosz frontra – feltehetőleg szoros kapcsolatokat épít ki azzal a tragikus véget ért kato­natiszti csoporttal, mely Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt hasztalan kísérletet tett a német szövetséggel való szembefordulásra.

Mégis, miben ragadható meg az „angolszász orien­tációjú” keresztény magyar politikusi és katonai cso­port végzete? Megpróbálok tömören felelni: e réteget a morális vakság vezette a tragédiához, melyet tagjai­nak minden egyéni kvalitása ellenére sem volt képes leküzdeni.

Vegyük csak Stomm Marcel példáját. Családja ír szár­mazású, s a XVII. században osztrák szolgálatba áll. Végérvényesen csak 1919-ben kötelezte el magát a ma­gyar nemzeti célok szolgálatára, amikor folytatta az első világháborúban dicsőséggel megkezdett honvéd­tiszti pályáját. Mindazonáltal még a húszas évek végén is „átigazolhatott” volna a brit hadseregbe, hiszen ami­kor Londonban, a magyar királyi követség katonai atta­séjaként teljesített szolgálatot, ottani rokonságára való tekintettel ezt felajánlották neki. Hősünk tehát önkén­tes választás alapján hű maradt Magyarországhoz, ugyan­akkor azonban Londonban szerzett benyomásai előbb németellenes, majd Hitler-ellenes meggyőződést alakí­tottak ki benne. Mindazonáltal, bármilyen károsnak tartotta is a náci Németország befolyását Magyarországra, még mindig abban reménykedett, „hátha si­kerülni fog a küszöbön álló nagy európai feszültséget úgy levezetni, hogy egy nagy háború esetleg fifty-fifty alapon fog végződni”.

Vagyis az „angolszász orientációjú”, tehát a legszé­lesebb látókörű magyar elit képviselői számára is leg­följebb egyfajta stratégiai realitásérzék, s nem erkölcsi meggyőződés diktálta az állásfoglalást a fasizmussal szemben. Jól érzékelteti e felfogást Stomm Marcelnek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja, amit a harmin­cas évek második felében épp egy Szálasi Ferenccel történt beszélgetés után vetett papírra: „Ami ugyan­csak aggasztott, az a hitleri rendszer működésében nagy szerepet játszó antiszemitizmus brutális megnyi­latkozása. Ezt Magyarországon semmi körülmények kö­zött nem szabad lekopírozni. Ennél a kérdésnél nem szabad elfeledkezni, hogy a zsidóság nagy hatalom.

Vagyis a harmincas évek végén Stomm Marcellnek is az volt a véleménye, hogy a korabeli magyar politika két alapkérdése: a zsidókhoz, illetve a náci Németor­szághoz való viszony a mindenkori nemzetközi helyzet függvényében ítélendő meg. S ha ezek az erőviszo­nyok változnak, logikusan módosul a nemzetiségek, illetve a zsidóság megítélése is. „A zsidóság nagy ha­talom”, ezért nem célszerű ujjat húzni vele, magyaráz­za az egyik vezérkari tiszt a másiknak a Belvárosi Ká­véházban – persze, Szálasi e fejtegetés hatására nyom­ban felismeri, hogy ellentétes beállítottságú katonával akadt össze. Ám a nyilas „beszervezést” elhárító érv mögött is nyitva marad a kérdés: mi a teendő a zsi­dókkal, ha megszűnnek „nagy hatalom” lenni?

A harmincas, negyvenes évek angolszász orientá­ciójú politikusainak kétségtelen realitásérzéke mellől hiányzott az erkölcsi elkötelezettség, pontosabban a „morális vörös vonal” mindenkinél másutt húzódott. Ez az alapvető elméleti tisztázatlanság vezetett oda, hogy amit egyesek még elfogadható kompromisszumnak ítéltek a nagy, közös cél, a területi revízió érdekében, az másoknak elfogadhatatlan volt. Jó példa erre a Ju­goszlávia elleni, 1941. április elejei magyar orvtámadás, ami elől Teleki Pál az öngyilkosságba menekült, de Stomm Marcel már nem látott semmi kivetnivalót a Délvidék megszállásában, csak arra ügyelt, hogy a parancs­noksága alatt álló honvéd csapatok kiskorú szerbeket ne lőjenek agyon azzal a váddal, hogy fegyvert fogtak a megszállókra.

Sajnos, ez a reálpolitikai színben tetszelgő erköl­csi relativizmus, mely még a legbecsületesebb keresz­tény és nemzeti politikusokat is jellemezte a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején, s aminek legjel­lemzőbb megtestesülései az ún. „zsidótörvények” vol­tak; nem múlt el nyomtalanul. Most, amikor a kormány- koalíció más, XX. századi példaképek híján Bethlen és Teleki Pál hagyományait próbálja folytatni, szomo­rúan döbbenünk rá, hogy az MDF vezetői számára ugyanúgy nem világos, hogy mi az, amit Magyarország erkölcsi téren megengedhet magának, s mi az, amit nem. (Általában érvényes a tétel: minél nagyobb egy hatalom, annál enyhébben bírálja el a történelem a tetteit, egy bizonyos határon belül. De egy kis ország, ha a politikusai nem feddhetetlenek, elveszett.)

A XX. századi magyar politikusokra, még a legbe­csületesebbekre is oly jellemző apró felelőtlenségek, erkölcsi kihagyások végül teljes csődhelyzethez vezet­nek, ezért olyan fontos, hogy politikai és katonai ve­zetőink egy tapodtat se tágítsanak a legszigorúbb, or­szág-világ előtt nyilvánossá tett alapelvektől. Mert ha nem ezt teszik, hanem a Tisza Kálmán óta oly jól is­mert, elvtelen kompromisszumokkal és makacssággal kikövezett utat folytatják, végül olyan kilátástalan kö­rülmények között találhatják magukat, mint amilyen­be Stomm Marcel került 1983 januárjában. Negyven fo­kos hideg, megújuló orosz támadások, a németek ál­tal elzárt menekülési útvonalak. Ebben az infernóban kerekedett felül Stomm Marcelban az erkölcsi meggyő­ződés, s adta ki Krasznoje Ohmban, 1983. február el­sején a nevezetes hadparancsot, mely valójában nem más, mint lemondás a vezető szerepről, beismerése an­nak, hogy a hadvezetés nem képes perspektívát nyúj­tani a legénység és a tisztikar számára.

„… kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”