Búcsú Thury Levente keramikusművésztől

Wehner Tibor / 2007. június Nagyszerű művésztől és nagyszerű embertől búcsúzunk, és csak szerény vigasz, hogy a művei fennmaradnak, itt maradnak közöttünk és túlélnek minket. Most hirtelen, kíméletlen visszapillantásra kényszerítve úgy tűnik, hogy legendákká oldódó jelenségek és történések övezik Thury Levente alakját és életútját: a családi indíttatást, az iskolákat, a művésszé válást, az önálló művészi munkásság fejezeteit.

	Thury Levente

A családi indíttatást, amelyről azt vallotta, hogy apai réven egy olyan kisnemesi família leszármazottja, amely attól a II. Rudolftól kapta a nemességét, aki akkor élt Prágában, amikor Löw rabbi elkészítette híres Gólemét. Az a Löw rabbi, akiről a családi legendárium azt is nyilvántartja, hogy anyai ágon az ősök között szerepel.

Az iskolákat, amelyek elvégzése során az apai felmenőket követve kezdetben református papnak készült, de amelytől a Toldy Gimnázium légköre, és különösképpen az osztályfőnök, az ofő, a karizmatikus pedagógusi munkásságát később nemzetivé és történelmi jelentőségűvé tágító Antall József fokozatosan a művészi hivatás felé térítette.

És különös fénytörésbe kerülnek a művésszé válás színterei is: az Andrássy úti Dybisewszky-műhely, a Bartók Béla úti szakkör, az aquincumi Porcelángyár szocialista nagyüzeme, majd a sztálinista múltjából kikecmergő Iparművészeti Főiskola, ahol Csekovszky Árpádban kitűnő, atyai mesterre lelt.

És aztán mágikus történéssé avatódik a párizsi, önkényesen meghosszabbított tanulmányút, a budapesti műhely-teremtés (állandó, feladhatatlan harcban az elektromos művekkel), az első vidéki, majd az 1976-os első budapesti kiállítás, az egy-egy, érdekes módon csaknem kivétel nélkül kórházakba és gyermekintézményekbe került, megbízásra készült munka, és a hetvenes-nyolcvanas évtizedforduló emlékezetes csoportos fellépései a korszak központivá avatott szimbolikus problémahalmazai, a Vonal és a Kettőspont ürügyén.

	Thury Levente: Szépség (1990)

Majd – miután „a dolgok szellemi tartalmai kezdték érdekelni” – 1984 körül megszületett az első Gólem-kollekció, amely már messze túlemelkedett a megszokott, szokványos keramikusi-mesterségbeli problémakörökön: a mítosz, a mágia, a tradíció mélységeit boncolgatta.

A Gólem-készítés, a másolat másolatának kreációja Thury Levente hitvallása szerint „Tiszta teremtés. A teremtés rítusát megismételni valami hódolat is az istennek, vagy szervező elvnek, meg lázadás is isten ellen. De ha az isten a maga képére csinált, akkor bennem van a lehetőség, hogy én is csináljak magamról egy másolatot.”  Szüntelenül valami rendszert, valamilyen rendezőelvet keresett, lételméleti és világ-magyarázatokat konstruált, jelentésköröket faggatott, cáfolt és megokolt, a kérdések és a válaszok mögötteseit kutatta. „Gondolom és olvasom, hogy a világ mindig elromlik. Aztán mindig a hangyák építik fel az új világokat.” – állapította meg bölcs rezignációval.

A XX. század harmadik harmada, az ezredforduló időszakának majdan megírandó magyar művészettörténete minden bizonnyal az ún. besorolhatatlan életművek kategóriájába fogja illeszteni Thury Levente munkásságát: a keramikusművészét, akit nem a dísz, nem a kellem, nem a dekoráció érdekelt, hanem akit a különösségek vezéreltek, s aki elementáris plasztikai indíttatással leleményes formarendeket alkotó, gondolati mélységeket feltáró, korában társtalan kerámiaszobrokat és térberendezéseket készített. Egyedi, kézműves, az alkotó kéz érintésével hitelesített, anyagi valójukban testet öltő, eleven szellemiséggel telített munkákat, amelyeket szerényen csak holmiknak nevezett. Az előttünk álló időkben hazai, európai és tengerentúli múzeumok látogatói, féltve őrzött magángyűjtemények szemlélői fogják csodálkozva boncolgatni ezeknek a holmiknak titokzatos, dús, el nem évülő jelentés- és jelenségvilágát.

	Thury Levente: Bölcsesség (1990)

Hosszan-hosszan idézhetnénk azokat a gondolatokat, amelyeket Thury Levente fogalmazott meg mestersége szépségeiről, s arról, hogy nem tehet mást: valami eredendő elrendeltetés szellemében sárból tárgyakat és figurákat kell csinálnia. A keramikus-szobrász valamelyik katalógusában megjelent egy portré-fotográfia – most már visszavonhatatlanul rideg dokumentummá vált –, amelyen a művész agyag-arccal néz a kamerába: az arcra rakódott kiszáradt, megrepedezett, törékeny sár-páncél, vagy sár-tömeg talán azt jelezte, hogy végérvényesen eggyé vált ősi matériájával.

Thury Levente, kedves, bölcsen meditatív, mindig kételkedő kerámia-ember, fájdalmasan búcsúzunk varázslatos lényedtől, és tisztelettel, féltve őrizzük meg hol a játékosságokban, hol a rútságok szépségeiben leledző, évezredeket átfogó létre szánt teremtményeidet.

Budapest-Farkasrét, 2007. június 5.