Búcsú Saul Bellow-tól

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Búcsú Saul Bellow-tól

89 éves korában, otthonában elhunyt Saul Bellow, Nobel-díjas amerikai-zsidó író. Az élet értelmét kutató regényhőseinek metsző, könyörtelen, fekete humorral átitatott ábrázolása új lendületet adott az amerikai regény XX. századi fejlődésének.

Saul Bellow (Fotó: Jeff Lowenthal / Wikimedia Commons)

Regényeinek színtere Chicago, ahol gyermekkorát és felnőtt élete nagy részét töltötte.

Művei – a hosszabb és a rövidebb írá­sok egyaránt – jól megkülönböztethető, azonnal felismerhető stílusban íródtak: elegyítik a magas irodalmi nyelvet és a köznapi beszédet, a szellemességet és az aforizmákat.

Amikor a multikulturalitásról faggat­ták, így válaszolt: Tudjuk, ki a zuluk Tolsztoja? A pápuaiak Proustja?” A megjegyzés felháborodást váltott ki, saját szavai szerint bizonyságul szol­gált, hogy „jó esetben is érzéketlen, rosszabb esetben elitista, soviniszta, reakciós és rasszista vagyok – egyszó­val: szörnyeteg”.

Sosem fogyott ki az ötletekből, és so­sem állt le az írással. Az 1976-ban kapott Nobel-díj pályájának fordulópontja volt. Sok más díjazottól eltérően, Bellow ter­mészetesen fogadta az elismerést. „A bennem lakozó gyermek boldog – mond­ta. -A bennem élő felnőtt kételkedik.”

A díj átvételekor azonban – mint mondta – tisztában volt azzal a „rejtett megaláztatással, amely a század né­hány nagyszerű íróját érte azzal, hogy nem kapta meg ”,

Montreal egyik, bevándorlók által la­kott szegénynegyedében született, Solomon Bellow néven. Szü­letési idejének bejegyzése 1915. június vagy július 10. (A zsidó bevándorlók akkoriban kevéssé foglal­koztak a keresztény nap­tárral, és a feljegyzések nem egyértelműek.)

Négy gyermek közül ő volt a legfiatalabb, de – és ezt sosem mulasztotta el megjegyezni – az első volt testvérei között, aki már az Újvilágban született. Szülei a születé­se előtt két évvel vándoroltak ki Orosz­országból, de Kanadában sem bizonyul­tak sokkal szerencsésebbnek. Apja, Áb­rám vállalkozásai egyre-másra kudarcot vallottak. Édesanyja, Liza, mélyen vallá­sos volt, és legkisebb, kedvenc gyerme­két rabbinak vagy hegedűművésznek szánta. 1924-ben a Bellow család Chica­góba költözött, ahol sorsuk valamivel jobbra fordult: Ábrám munkát kapott egy pékségben, szenet lapátolt, sőt még szeszcsempészetbe is keveredett.

Saul gyermekkorában mélyen megmerítkezett a zsidó tradícióban, de végül fellázadt az ellen, amit ő „fullasztó orto­doxiának” nevez. Chicagóban nem csak fizikailag, de lelkileg is otthonra lelt. A város azzá vált Bellow számára, amivé London Dickens, vagy Dublin Joyce számára – életének és munkájának köz­pontjává; nemcsak hely vagy háttér volt, hanem szinte sajátjogú szereplő.

Középiskolás éveiben kezdett írni. 1933-ban iratkozott be a University of Chicagóra, de két évvel később váltott: a Northwesternre ment, mert az olcsóbb volt. Irodalmat szeretett volna tanulni, de az angol tanszéken tapasztalt hétköz­napi antiszemitizmus miatt meggondol­ta magát, s végül 1937-ben, antropoló­gia és szociológiai szakokon szerzett diplomát. Ez a két tudományág mélyen beleivódik regényeibe. Addigra már a szépirodalom megszállottja volt.

Tanulmányai befejeztével, a chicagói „Szövetségi írók” program résztvevője lett (W.P.A. Federal Writers’ Project), amelynek során közép-nyugati regény­írók életrajzait készítette, majd az Encyclopaedia Britannica szerkesztőségi tagja lett, ahol Mortimer Adler Nagy könyv sorozatán dolgozott.

A harmincas évek vége felé költözött New Yorkba, „fejemben kuszaság volt, de vágytam rá, hogy tanulhassak”. Gre­enwich Village-i éveiben céltalanul, ele­inte kevés sikerrel írt, közben könyveket szemlézett. AII. világháború kitörésekor sérve miatt leszerelték, később a keres­kedelmi flottához csatlakozott. Éppen kiképzésen volt, amikor Hiroshimára le­dobták az atombombát.

Ekkor fejezte be a sorozásra váró ifjú chicagói elidegenedéséről szóló A le­vegőben lógó emberi. Ez a mű 1944-ben jelent meg, nemsokára követte az anti­szemitizmusról szóló Az áldozat című regény, melyet saját bevallása szerint Dosztojevszkij hatására írt. Bellow eze­ket a műveket diplomamunkájának és doktori disszertációjának tartotta. Úgy vélte, iparos munkák ezek, amelyek tisz­tességesen vannak megírva, de cselek­ményükben vérszegények és túlságosan is az európai regénymodellt mintázzák.

1948-ban Bellow, a Guggenheim Tár­saság támogatásával, Párizsba utazott, ahol az utcákat járva és saját jövőjén töp­rengve egyfajta megvilágosodásban volt része. Eszébe jutott egy gyermekkori ba­rát, Chucky, „nagyhangú, aki mindig örömmel jelentette ki, hogy nagyszabású tervei vannak”, és elkezdett azon gon­dolkodni, milyen is lenne egy Chucky hangján megírt regény. „A könyv magá­tól jött – mondta később. – Csak ki kel­lett nyújtanom a kezem, hogy elkapjam.”

Az így született Augie March kaland­jai 1953-ban jelent meg, áttörést hozva Bellow-nak. Ez volt első igazi könyvsi­kere, amely jelentős íróvá emelte. A re­gény legalább olyan meghökkentően és felejthetetlenül kezdődik, mint a Huckleberry Finn; vadonatúj hangot jelentett az amerikai szépprózában: élénk, nyers, túláradó, részben jiddis, részben whitmani felütésekkel.

A széppróza az önéletírás magasis­kolája” – mondta egyszer Bellow. To­vábbi regényeiben gyakran jelentek meg saját és környezete életének momentu­mai. Humboldt alakjában Delmore Schwartz költő fedezhető fel; Hendersonban Chandler Chapmanre, John Jay Chapman író fiára ismerhetünk; Gersbach, a csábító a Herzogban nem más, mint egy Jack Ludwig nevű professzor, aki akkortájt valóban elcsábította Bellow feleségét; és a művekben ilyen-olyan formában Bellow számtalan kedvesének szinte mindegyike feltűnik.

1959-ben megjelent a Henderson, az esőkirály, amely még az Angie Marchnál is nagyobb szabású látomás. Egy amerikai milliomosról szól, aki az újjá­születést kutatva Afrikába utazik. Bel­low, aki sosem járt Afrikában, forduló­pontnak tekintette ezt a művet.

Később úgy vélte, az Augie March kissé féktelen, irányíthatatlan mű. A Henderson volt az, amelyben Bellow al­kotóereje kiteljesedett.

Saul Bellow (Fotó:Reuters)

A Hendersont 1964-ben követte a Herzog, címszerepben egy zsidó Jedermann, akit felesége a legjobb barátjával csal meg. „ Íráskényszer lesz, úrrá rajta – mondta a szerző. – Elkeseredett, metsző, ironikus és zsörtölődő leveleket ír a ba­rátainak és ismerőseinek, valamint a nagy embereknek, a gondolat óriásai­nak, akik az értelmét alakították.”

A regény megírására visszatekintve azt mondta: „A Herzog csupán egy ötlet volt. Egy nap azon kaptam magam, hogy leveleket írok – mindenhová. Aztán eszembe jutott, hogy mindez remek ötlet az ország és az értelmiség szellemi áll­apotáról szóló könyvhöz.” A regény könyvdíjas lett.

Az egyensúly helyreállt, amikor ugyanabban az évben bemutatták Bel­low számos színpadi művének egyi­két, Az utolsó analízist, amely gyorsan megbukott.

Az 1969-es Mr. Sammler planétája egy New Yorkban élő és elmélkedő holokauszt-túlélőről szól. Ezzel a regénnyel nyerte el Bellow a harmadik Könyvdíjat.

Az 1975-ös Humboldt adománya egyik legsikeresebb művének bizonyult. A regényben Charlie Citrine-nek, a Pulitzer-díjas írónak meg kell békülnie mentora, Von Humboldt Fleischer költő halálával. Ebben az esetben az élet utá­nozta a művészetet, hiszen a Humboldt szépirodalmi Pulitzer-díjat nyert. Ezt kisvártatva követte az irodalmi Nobel-díj, melynek átadásakor a Svéd Királyi Akadémián felidézték Bellow ötletgaz­dagságát, sziporkázó iróniáját, remek humorát és izzó szenvedélyességét. Bel­low elfoglalhatta az őt megillető, méltó helyét amerikai elődei, Ernest Heming­way és William Faulkner között. „A Nobel-díj után közalkalmazotti sorba taszítottnak éreztem magam a kultúra világá­ban. Jóságosnak kellett lennem, jelenlé­temmel áldást és méltóságot osztanom, mint egy politikusnak, akár tetszett, akár nem. Ezt az árat kellett megfizetnem.”

A Nobel-díj után megjelent könyve, a Jeruzsálembe és vissza, izraeli útjáról szóló visszaemlékezés. Ezt követte A dé­kán decembere, amely egy amerikai vá­ros hanyatlásáról szól.

Ettől kezdve egyre rövidebb könyve­ket írt, saját megfogalmazásában „tömö­rebb jelzéseket” küldött. A 2000-ben megjelent Ravelstein című regénnyel tért újra vissza a terjedelmesebb prózához. A könyvet közeli barátja, Allan Bloom sor­sa ihlette: egy ünnepelt professzor AIDS-ben meghal. A The New York Ti­mes könyvkritikai rovatában megjelent kritikában Jonathan Wilson szerint „nagyszerű könyv egy sokat vitatott té­máról: a férfibarátságról Amerikában “,

1993-ban elhagyta választott városát. A távozásnak több oka volt. Chicagói barátai közül sokan, köztük Allan Bloom is, meghaltak, és Bellow úgy érezte, „nem bírja tovább, hogy halott barátai­nak háza előtt sétálgasson ”, Taszította a Chicagóban akkoriban tapasztalható, erősen rasszista hangulat is. Néhányan a radikális fekete közösség tagjai közül azt kezdték terjeszteni, hogy zsidó orvosok szándékosan HIV-vírussal fertőzik a fe­kete gyerekeket. Bellow a The Chicago Tribune-ban megjelent cikkében tiltako­zott is a rágalom ellen. Bostonba költö­zött, és John Silber rektor meghívására a Boston Universityn kezdett tanítani.

Saul Bellow egész életében úgy köze­lített a művészethez, mint egy idegen, aki épp most érkezett a Földre: „Sosem láttam még a világot. Most megláttam: gyönyörű, csodálatos ajándék Elbűvölő valóság! És amikor eljön a vég, az álta­lam ismert legbölcsebb emberek azt mondták, mindez el fog tűnni. Nem va­gyok teljesen bizonyos ebben. Ha meg­kérdeznének, hiszek-e a halál utáni élet­ben, azt felelném, agnosztikus vagyok. ’Több dolgok vannak földön és egen, Horatio…’”

A The New York Times cikke alapján: Szőnyi Andrea

Címkék:2005-09

[popup][/popup]