Búcsú Saul Bellow-tól
89 éves korában, otthonában elhunyt Saul Bellow, Nobel-díjas amerikai-zsidó író. Az élet értelmét kutató regényhőseinek metsző, könyörtelen, fekete humorral átitatott ábrázolása új lendületet adott az amerikai regény XX. századi fejlődésének.
Regényeinek színtere Chicago, ahol gyermekkorát és felnőtt élete nagy részét töltötte.
Művei – a hosszabb és a rövidebb írások egyaránt – jól megkülönböztethető, azonnal felismerhető stílusban íródtak: elegyítik a magas irodalmi nyelvet és a köznapi beszédet, a szellemességet és az aforizmákat.
Amikor a multikulturalitásról faggatták, így válaszolt: „Tudjuk, ki a zuluk Tolsztoja? A pápuaiak Proustja?” A megjegyzés felháborodást váltott ki, saját szavai szerint bizonyságul szolgált, hogy „jó esetben is érzéketlen, rosszabb esetben elitista, soviniszta, reakciós és rasszista vagyok – egyszóval: szörnyeteg”.
Sosem fogyott ki az ötletekből, és sosem állt le az írással. Az 1976-ban kapott Nobel-díj pályájának fordulópontja volt. Sok más díjazottól eltérően, Bellow természetesen fogadta az elismerést. „A bennem lakozó gyermek boldog – mondta. -A bennem élő felnőtt kételkedik.”
A díj átvételekor azonban – mint mondta – tisztában volt azzal a „rejtett megaláztatással, amely a század néhány nagyszerű íróját érte azzal, hogy nem kapta meg ”,
Montreal egyik, bevándorlók által lakott szegénynegyedében született, Solomon Bellow néven. Születési idejének bejegyzése 1915. június vagy július 10. (A zsidó bevándorlók akkoriban kevéssé foglalkoztak a keresztény naptárral, és a feljegyzések nem egyértelműek.)
Négy gyermek közül ő volt a legfiatalabb, de – és ezt sosem mulasztotta el megjegyezni – az első volt testvérei között, aki már az Újvilágban született. Szülei a születése előtt két évvel vándoroltak ki Oroszországból, de Kanadában sem bizonyultak sokkal szerencsésebbnek. Apja, Ábrám vállalkozásai egyre-másra kudarcot vallottak. Édesanyja, Liza, mélyen vallásos volt, és legkisebb, kedvenc gyermekét rabbinak vagy hegedűművésznek szánta. 1924-ben a Bellow család Chicagóba költözött, ahol sorsuk valamivel jobbra fordult: Ábrám munkát kapott egy pékségben, szenet lapátolt, sőt még szeszcsempészetbe is keveredett.
Saul gyermekkorában mélyen megmerítkezett a zsidó tradícióban, de végül fellázadt az ellen, amit ő „fullasztó ortodoxiának” nevez. Chicagóban nem csak fizikailag, de lelkileg is otthonra lelt. A város azzá vált Bellow számára, amivé London Dickens, vagy Dublin Joyce számára – életének és munkájának központjává; nemcsak hely vagy háttér volt, hanem szinte sajátjogú szereplő.
Középiskolás éveiben kezdett írni. 1933-ban iratkozott be a University of Chicagóra, de két évvel később váltott: a Northwesternre ment, mert az olcsóbb volt. Irodalmat szeretett volna tanulni, de az angol tanszéken tapasztalt hétköznapi antiszemitizmus miatt meggondolta magát, s végül 1937-ben, antropológia és szociológiai szakokon szerzett diplomát. Ez a két tudományág mélyen beleivódik regényeibe. Addigra már a szépirodalom megszállottja volt.
Tanulmányai befejeztével, a chicagói „Szövetségi írók” program résztvevője lett (W.P.A. Federal Writers’ Project), amelynek során közép-nyugati regényírók életrajzait készítette, majd az Encyclopaedia Britannica szerkesztőségi tagja lett, ahol Mortimer Adler Nagy könyv sorozatán dolgozott.
A harmincas évek vége felé költözött New Yorkba, „fejemben kuszaság volt, de vágytam rá, hogy tanulhassak”. Greenwich Village-i éveiben céltalanul, eleinte kevés sikerrel írt, közben könyveket szemlézett. AII. világháború kitörésekor sérve miatt leszerelték, később a kereskedelmi flottához csatlakozott. Éppen kiképzésen volt, amikor Hiroshimára ledobták az atombombát.
Ekkor fejezte be a sorozásra váró ifjú chicagói elidegenedéséről szóló A levegőben lógó emberi. Ez a mű 1944-ben jelent meg, nemsokára követte az antiszemitizmusról szóló Az áldozat című regény, melyet saját bevallása szerint Dosztojevszkij hatására írt. Bellow ezeket a műveket diplomamunkájának és doktori disszertációjának tartotta. Úgy vélte, iparos munkák ezek, amelyek tisztességesen vannak megírva, de cselekményükben vérszegények és túlságosan is az európai regénymodellt mintázzák.
1948-ban Bellow, a Guggenheim Társaság támogatásával, Párizsba utazott, ahol az utcákat járva és saját jövőjén töprengve egyfajta megvilágosodásban volt része. Eszébe jutott egy gyermekkori barát, Chucky, „nagyhangú, aki mindig örömmel jelentette ki, hogy nagyszabású tervei vannak”, és elkezdett azon gondolkodni, milyen is lenne egy Chucky hangján megírt regény. „A könyv magától jött – mondta később. – Csak ki kellett nyújtanom a kezem, hogy elkapjam.”
Az így született Augie March kalandjai 1953-ban jelent meg, áttörést hozva Bellow-nak. Ez volt első igazi könyvsikere, amely jelentős íróvá emelte. A regény legalább olyan meghökkentően és felejthetetlenül kezdődik, mint a Huckleberry Finn; vadonatúj hangot jelentett az amerikai szépprózában: élénk, nyers, túláradó, részben jiddis, részben whitmani felütésekkel.
„A széppróza az önéletírás magasiskolája” – mondta egyszer Bellow. További regényeiben gyakran jelentek meg saját és környezete életének momentumai. Humboldt alakjában Delmore Schwartz költő fedezhető fel; Hendersonban Chandler Chapmanre, John Jay Chapman író fiára ismerhetünk; Gersbach, a csábító a Herzogban nem más, mint egy Jack Ludwig nevű professzor, aki akkortájt valóban elcsábította Bellow feleségét; és a művekben ilyen-olyan formában Bellow számtalan kedvesének szinte mindegyike feltűnik.
1959-ben megjelent a Henderson, az esőkirály, amely még az Angie Marchnál is nagyobb szabású látomás. Egy amerikai milliomosról szól, aki az újjászületést kutatva Afrikába utazik. Bellow, aki sosem járt Afrikában, fordulópontnak tekintette ezt a művet.
Később úgy vélte, az Augie March kissé féktelen, irányíthatatlan mű. A Henderson volt az, amelyben Bellow alkotóereje kiteljesedett.
A Hendersont 1964-ben követte a Herzog, címszerepben egy zsidó Jedermann, akit felesége a legjobb barátjával csal meg. „ Íráskényszer lesz, úrrá rajta – mondta a szerző. – Elkeseredett, metsző, ironikus és zsörtölődő leveleket ír a barátainak és ismerőseinek, valamint a nagy embereknek, a gondolat óriásainak, akik az értelmét alakították.”
A regény megírására visszatekintve azt mondta: „A Herzog csupán egy ötlet volt. Egy nap azon kaptam magam, hogy leveleket írok – mindenhová. Aztán eszembe jutott, hogy mindez remek ötlet az ország és az értelmiség szellemi állapotáról szóló könyvhöz.” A regény könyvdíjas lett.
Az egyensúly helyreállt, amikor ugyanabban az évben bemutatták Bellow számos színpadi művének egyikét, Az utolsó analízist, amely gyorsan megbukott.
Az 1969-es Mr. Sammler planétája egy New Yorkban élő és elmélkedő holokauszt-túlélőről szól. Ezzel a regénnyel nyerte el Bellow a harmadik Könyvdíjat.
Az 1975-ös Humboldt adománya egyik legsikeresebb művének bizonyult. A regényben Charlie Citrine-nek, a Pulitzer-díjas írónak meg kell békülnie mentora, Von Humboldt Fleischer költő halálával. Ebben az esetben az élet utánozta a művészetet, hiszen a Humboldt szépirodalmi Pulitzer-díjat nyert. Ezt kisvártatva követte az irodalmi Nobel-díj, melynek átadásakor a Svéd Királyi Akadémián felidézték Bellow ötletgazdagságát, sziporkázó iróniáját, remek humorát és izzó szenvedélyességét. Bellow elfoglalhatta az őt megillető, méltó helyét amerikai elődei, Ernest Hemingway és William Faulkner között. „A Nobel-díj után közalkalmazotti sorba taszítottnak éreztem magam a kultúra világában. Jóságosnak kellett lennem, jelenlétemmel áldást és méltóságot osztanom, mint egy politikusnak, akár tetszett, akár nem. Ezt az árat kellett megfizetnem.”
A Nobel-díj után megjelent könyve, a Jeruzsálembe és vissza, izraeli útjáról szóló visszaemlékezés. Ezt követte A dékán decembere, amely egy amerikai város hanyatlásáról szól.
Ettől kezdve egyre rövidebb könyveket írt, saját megfogalmazásában „tömörebb jelzéseket” küldött. A 2000-ben megjelent Ravelstein című regénnyel tért újra vissza a terjedelmesebb prózához. A könyvet közeli barátja, Allan Bloom sorsa ihlette: egy ünnepelt professzor AIDS-ben meghal. A The New York Times könyvkritikai rovatában megjelent kritikában Jonathan Wilson szerint „nagyszerű könyv egy sokat vitatott témáról: a férfibarátságról Amerikában “,
1993-ban elhagyta választott városát. A távozásnak több oka volt. Chicagói barátai közül sokan, köztük Allan Bloom is, meghaltak, és Bellow úgy érezte, „nem bírja tovább, hogy halott barátainak háza előtt sétálgasson ”, Taszította a Chicagóban akkoriban tapasztalható, erősen rasszista hangulat is. Néhányan a radikális fekete közösség tagjai közül azt kezdték terjeszteni, hogy zsidó orvosok szándékosan HIV-vírussal fertőzik a fekete gyerekeket. Bellow a The Chicago Tribune-ban megjelent cikkében tiltakozott is a rágalom ellen. Bostonba költözött, és John Silber rektor meghívására a Boston Universityn kezdett tanítani.
Saul Bellow egész életében úgy közelített a művészethez, mint egy idegen, aki épp most érkezett a Földre: „Sosem láttam még a világot. Most megláttam: gyönyörű, csodálatos ajándék Elbűvölő valóság! És amikor eljön a vég, az általam ismert legbölcsebb emberek azt mondták, mindez el fog tűnni. Nem vagyok teljesen bizonyos ebben. Ha megkérdeznének, hiszek-e a halál utáni életben, azt felelném, agnosztikus vagyok. ’Több dolgok vannak földön és egen, Horatio…’”
A The New York Times cikke alapján
Szőnyi Andrea
Címkék:2005-09