Búcsú Rabintól

Rabin miniszterelnököt egy zsidó gyilkolta meg. Az előzményekre visszatekintve tulajdonképpen nem kellene meglepődnünk. Már ott volt az arab szélsőségesek mód­szerével gyilkoló Baruch Goldstein, az ő sírjához zarándokló szélsőségesek, a Rabint SS-egyenruhában ábrázoló tüntetők: már elég agresszió gyűlt fel az izraeli társada­lomban ahhoz, hogy „kitermelje” Rabin gyilkosát. Azok, akik a meggyilkolt miniszterelnökért sírtak, igazából saját magukat vagy országuk „ártatlanságát” siratták.

Akinek a diaszpórában (főként itt, Kelet-Európában) fontos volt a zsidóság, az úgy nézett Izraelre, mint esetleges végső mentsvárra, a zsidó önérzet forrására. Végleg odavan az egész világ által szorongatott, de acélkeményen összetartó kicsiny Izrael mítosza? A béketárgyalások súlyos tétje végleg szembefordítja egymással az embereket? Az ország erkölcsi és szellemi tőkéjét szép lassan átváltják a gazdasági gyarapodás aprópénzére? Izrael is olyan ország lesz, mint a többi veszekedő, rossz­kedvű, belső feszültségektől szaggatott demokrácia?

Amikor a gyilkosság másnapján Joszi Beilinnek (aki ma már a béketárgyalásokért felelős, tárca nélküli miniszter) a CNN televízió föltette ugyanezt a kérdést, Beilin nemmel válaszolt, és ezt alátámasztandó, a meggyilkolt miniszterelnök ravatala előtt elvonuló több mint egymillió emberre (az ország zsidó lakosságának majd egynegyede) és az országszerte égő gyertyák mellett virrasztók ezreire mutatott. Az a nép, amely ilyen elemi erővel tiltakozik egy gaztett ellen, mit sem veszít erkölcsi szilárdságából – mondotta. Lehetséges. Az illúzió, hogy Izrael mégis más. mint a többi, talán még nem halt meg.

Csak súlyos sebesülés érte.