Búcsú Mészöly Miklóstól

„Nem tudom, mi a szabadság, ha nem tudom, mi a Törvény.

Ha tudom, akkor a szabadság rabja vagyok.”

„És aki nem rabja a Törvénynek, minek a rabja?”

„Az a bűn. És az se nem szabad, se nem rab. Bűn. Azért van, hogy ne legyen.”

(Saulus)

Emlékszem rá, amint 1988. novem­ber 21-én, vasárnap délelőtt, háromne­gyed tíz után néhány perccel megpillan­tottam a Várban, az Akadémia díszter­mének ajtajánál. Ősz hajával keményen kontrasztáló fekete öltönyt és fe­kete garbót viselt. Zavaromban egy pil­lanatra papnak néztem. Volt a tartásá­ban, egész külsejében valami, amit mindenki megírt, aki róla írt, ám ami valóban megkülönböztette őt az embe­rek legtöbbjétől. Délceg volt, sugárzott belőle valami, ami azt sugallta, ennek a látszatnak valósága, az imponáló kül­sőnek erkölcsi fedezete van. Kissé me­rev volt, de mindenkivel szívélyes, aki hozzá lépett, és kezet fogott vele. Zavarban volt, de állta a sarat.

Mintha Magyarország jött volna el ve­le, Jancsó Miklóssal és más, nem-zsi­dókkal együtt a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alakuló ülésére, hogy fejet hajtson, s hogy erőt adjon. Főhajtásuk­ban volt az erejük. Tettük több mint politika: morális gesztus volt.

Hosszú idő telt el azóta, s az emléke­zet rövid, nem dereng, szólt-e ott, s ha igen, miről beszélt, csak azt tudom, je­len volt, s demonstráció volt a jelenlé­te. Egy nagy magyar író tartotta fontos­nak megkönnyíteni a születés pillana­tát, mely nem csupán a reménybeli zsi­dó újjászületés első jele, de a magyar demokrácia újjászületésének esemé­nye is volt. Jött, mintha csak a szülőszoba előtt tipródó apának fogta volna meg a kezét, akinek asszonya odabent vajúdik, s aki veszítette már el gyermekét. Mészöly eljött, nem bízta­tott könnyű szóval, de ottlétével ő is je­lezte, amennyit megtehet, a maga ré­széről megteszi. Keresztényként és ma­ gyárként, íróként és emberként mel­lénk állt, talán mert volt pillanat, ami­kor felekezete, nemzete, a magyar in­telligencia és a magyar társadalom je­lentős része elmulasztotta ezt.

A keresztény középosztályt testesítet­te meg a szememben, noha akkor még nem ismertem pontosan származását, életútját. A pannon táj, Szekszárd szü­lötte volt, katona a második világhábo­rúban, periférián az ötvenes években, mely pályakezdését harmincas éveinek derekán túlra késleltette. Azt a társadal­mi csoportot láttam alakjában, mely­nek lehetett volna, és lehetne pozitív szerepe; melytől mi, zsidók általában tartani szoktunk a vészkorszakot megelőző s azt is magába foglaló korszak­ban viselt szerepe miatt, ám amelynek benne megpillantott tartása – mely ta­lán inkább személyes, alkati, talán csa­ládi hagyomány – mindenképpen impo­náló volt a szememben. Irigyeltem ezt a tartást, melyből önbizalom, otthoniét, biztonságérzet sugárzott.

Mi tagadás, se köpni, se nyelni nem tudtam, amikor megpillantottam őt, ott, a lépcsőfordulóban. Megilletődtem, ahogy a legtöbben megilletődötten szóltak róla életében, s szólnak róla most, tőle búcsúzva. Volt benne vala­mi, ami alkalmassá tette, hogy minden­ki számára – korosztálytól, stílusirány­zattól, politikai beállítottságtól függetle­nül – vonatkoztatási pont legyen. Integratív személyiség, aki műveiben har­monizálni tudta természet és termé­szetfeletti, magyarság és európaiság, vagy ha tetszik: népiség és univerzalizmus, tradíció és modernitás tényeit és erényeit, és személyében is olyan von­zást tudott gyakorolni a magyar szelle­mi élet résztvevőire, hogy alakja sze­kértáborokon kívül (azok fölött) állóvá tette őt.

Kamaszként olvastam először a Saulust. Érteni minden rétegét nem értet­tem, előismereteim hiányosak voltak, de emlékszem, megcsapott belőle a si­vatag és a benne feszülő indulatok for­rósága, s az ember szándéka és sorsa közötti feszültséget is érteni véltem. Dereng, olyan embernek képzeltem az íróját, aki sokat tud, de szükségtelen­nek tartja, hogy tudása egészét meg­ossza olvasójával, inkább arra biztatja, hogy dolgozzon meg e tudásért. Keres­se a polcon – vagy önmagában.

Tudtam, kik tekintik a mesterüknek, s ez további tiszteletre késztetett.

A szellemi horizont és a tárgy, melyet kijelölt önmagának: a közép-európai Magyarországé, s az ember nem titkolt, ám az értelem által féken tartott ösztö­neinek világáé; a megváltásba vetett hit és a megváltatlanság tapasztalatával való viaskodás, olyan perspektíva, melyhez íróként és emberként Szekszárdon, Kisorosziban vagy Budapes­ten hozzátenni sokat nemigen lehet.

Nem ismertem személyes hitét, kéte­lyeit, vívódásait és indulatait, legfel­jebb sejtettem, mifélék lehetnek, nem voltam vele személyes kapcsolatban, de jó volt tudni, hogy van, s hogy oly­kor – egyre ritkábban – nyilvánosan is megszólal. Olyasfajta bizalmat éreztem iránta távolról, mely nélkül lehet ugyan élni, de vele és általa lényegesen könnyebb. Arca, higgadtsága, mely ki tudja milyen megszenvedett emberi tapasz­talatokat rejtett, hiányozni fog.

Nyugodjék békében.

Szántó T. Gábor