Búcsú Mándy Stefániától
Édes Stefka,
Te autonóm asszony, Te kicsi és erős, Te alkotó anya, Te testvér, Te család, Te három-barátnő, Te százhűségű hűség: édes Stefka, Tőled búcsúzunk.
Tőled, aki erős kontúrjaiddal mintha kirajzoltad volna az életed. A Sors csak a ceruzát adta hozzá a kezedbe.
Már a gyerekkori helyszín, Szentendre is e mindig táguló kör egyik cikkelye. Itt ismerted meg Vajda Lajost, akinek vonalrajzairól ezt írod: „Amikor megalkotja a maga síkvilágát, halk, érzékeny vonalakkal zárja körül ennek a választott világnak megörökítendő elemeit. Két alaptémája: az ember és a ház.”
Stefka, ez Rád is illik.
Szentendre a ház, a gyerekkor, a kert, amelynek virágai ott virulnak-virítanak a verseidben. És innen indultál a Teljesség felé, hogy rátalálj arra a művészi és szellemi mozgalomra, amely választott világod lett. Itt rajzolódik ki Vajda barátsága, és egy másik nagy barátság, Szabó Lajosé.
A lassan körré teljesülő vonal megszakad arra a hosszúra nyúlt pillanatra, amikor „megőrült a történelem”. Stefka! Auschwitz annyi szabadságot mégis hagyott Neked – az ott feltalált és hűen őrzött barátok miatt is -, hogy versedben tudd kisbetűvel írni a nevét, így: oszwiecim.
A horpadás a körvonalon persze horpadás marad. De megismered Tábor Bélát, aki a férjed lesz, s akiről később ezt írod: „nevem két vesszeje csak visszfény / neveden hordott ékezet’. Amikor Tábor Bélával találkozol, újra-találkozol mindennel és mindenkivel. A kör teljességgé zárul. Új életet támasztotok a régi házban, a Haris közben, megépítitek szellemi otthonotokat, amely véd és befogad. Véd az „ellopott történelem” kintről is behallatszó süketségétől. De befogad minden, régi és új – embert, akinek füle van a hallásra.
Az újjáépült házba születik Ádám és Eszter. Itt születik az Európai Iskola, itt születnek a kiadott vagy kiadatlan könyveid. A régi-új barátok gyerekeinek, nekünk tartasz művtört szemináriumokat, ezeken az órákon tanulunk meg látni.
„Az a szerkesztett hely – a ház -…, ahol az ember meggyökerezik. A ház megsokszorozva: a település, amely fölött ott magasodik a szentély vagy a templom” – írod. A ház a háború és Auschwitz után – hely lett, magas hely. Ahol áldoznak. Ahol áldozol. Béla halála után még a meghalást is.
Horváth Ágnes
„Mándy Stefánia meghalt” – szinte felfoghatatlan mondat ez annak, aki ismeri őt és ismeri költészetét, amely a legmélyebb szenvedést is áttörő szó erejét jeleníti meg. Mert csak az a szó igaz a számára, amelyik a legmélyebb szenvedést töri át. Auschwitz szenvedéseiben is a puszta szenvedésnél mélyebb szenvedést látott: „ha arcát földi fű növi / nem fénylik át csontján az ég / ha nem hordja mi rárogyott / ha nem sebez üt át a szó / nem vérzünk el és el bele / halálán ének nem ragyog.”
„A költészet az emberiség anyanyelve” – talán nem véletlen, hogy Hamann szavait éppen Mándy Stefánia fordította magyarra: versei mindig újra ezt a költészetet támasztják fel. Azt a költészetet, amely létünk legmélyebb ismeretlen-ismerős ősmisztériumát nevezi, kérdezi, szólítja. Egészen közelről – ettől áttetszőek sokszálú képsorai, a külső formát felbontó mondatszerkezetei is, s ettől tudja a legbonyolultabbat is letisztultan egyszerű sorokba összefoglalni: „a szerkezetben illőn izzani / rezegni gyötrő polifóniád / keskeny ösvényed törvényszigorát / minden napon fényekké oldani / és hozzá még saját nagy vétkeink”, majd ellenpontozni: „világaid nyugalmát hadd ¡hassam / hogy mindörökre nyugtalan / legyek.” Az ilyen sorai már régen felszívódtak eszmélésünk anyanyelvébe. Hogyan higgyük el, hogy ez a létünk legmélyét szólító hang elnémult, nem szól már hozzánk? Szóra bírható még némasága, ez a pár napos, de már fájdalmas, negatív örökkévalósággal fenyegető némaság? Talán igen: a végső titkot egészen közelről szólító szavai anyanyelvűnkké váltak, s így továbbra is szólnak hozzánk, szólítják bennünk is a szenvedés mélyén a „teremtő szomjúságot’. S talán segítenek „látni azt aki nincs itt / hallani azt aki nem szól / emlékezni rá ki felejtő / megérinteni azt aki elment / visszahívni azt ki soha.”
Kedves Stefka! Te elmentél. „Teremtő szomjad hadd maradjon velünk.”
Surányi László
Én nem kívántam szólani
a szó szólt
és hallgattak a fák a nagy kövek
páfrányos táj bámult az égi hegyre
arany mangófa ölnyi zöld tövek
e buja föld itt nem az én világom
a cédrust láttam most már
visszavágyom
áldott kopárság még adj még erőt
a vizek szélén van az én lakásom
ahová inni jár a szarvas és az őz
örök időn vontam keskeny
csapásom
s ha úgy van hogy a halál megelőz
most nem tudok már többé nem
születni
most mindig új életre eljövök
lágy talpaimba szegeket veretni
tehozzád szólni élteim levetni
új s új halállal sorsodhoz növök
Címkék:2001-09