Biztos lábakon

FÜLEMÜLE ÉTTEREM

Biztos lábakon

Autentikus közönség, autentikus ételek. Mi sem bizonyítja job­ban mindezt, hogy ma már asztalt kell foglalni, ha az em­ber biztosan helyet akar kapni a nyolcadik kerület mélyén, az eldugott, sötét Kőfaragó utcá­ban megbúvó Fülemüle ven­déglőben. Márpedig az ember akar. A tulajdonos Singer család tag­jai fáradhatatlan házigazdának bizo­nyulnak, minden vendéghez van egy­két kedves szavuk, de azért nem ad­juk olyan könnyen a bőrünket: kiváló konyha nélkül ez nem volna elég elis­merő kalapemelésünkre. Óriási sze­rencse, hogy az ételek minőségébe tényleg csak a legkellemetlenkedőbb vendégek és étteremkritikusok tudnak belekötni… Elöljáróban, higgadtan, elfogultság- és érzelemmentesen megállapíthatjuk, hogy a Fülemüle ét­teremben szolgálják fel Budapest leg­jobb sóletjét. Hosszas vizsgálódás, alapos és figyelmes körszemle után a verseny eldőlt, „mission completed”, nincs mérlegelés, nincs többé „top5”, ez a műfaj itt a legjobb és kész. Rá­adásul minden nap készítik, nem csu­pán a hét kitüntetett napjain, ami szin­tén nem elhanyagolható szempont. A magabiztosság nem hátrány: az étlap is kiemelt helyen kezeli a sóletkülön­legességeket (mert többféle van), és tényleg aligha érdemes mást rendelni főételként. A főtt marhaszegy feltét feszes és ízes, a sült libacomb méretes és ropogós; komoly elszántság kell, ha az egész adagot magunkévá akar­juk tenni, de nekiveselkedünk, és erőfeszítéseinket siker koronázza. A sólet megérdemelte azt a tiszteletkört, hogy a beszámolóban előreszalad­junk, pedig érdemes elidőzni az előételeknél is. Azt tekintsük magától értetődőnek, hogy a maceszgombócos libaleves csupán kiváló, a vegyes előételtál viszont egyenesen parádés. A tál roskadozik a libatepertőtől, lila­hagymától, savanyúságtól, körö­zöttől, zsidótojástól, töltött szőlőle­véltől, töltött libanyaktól és a főtt li­bamelltől. És külön is emeljük ki a sok helyütt már méltatlanul elfeledett, vajpuha, azonnal olvadó „inaszt”, vagyis a kenyérre kenhető ízes, papri­kás, fokhagymás libahájat. Ha a kriti­ka kritikának nem kellően szigorú, akkor biggyesszük ide, hogy a tejfö­lös uborkasaláta kicsit bágyadt volt… A sistergősen forró serpenyőben fel­szolgált mákos-almás-mézes nudli vi­szont már hétnyelven beszélt, csa­kúgy, mint a közeli asztalnál ülő ausztrál-magyar túlélő, aki hazánkba szakadt hazánkfiainak jiddis-angol-francia-német-magyar keveréknyel­ven a 40-es évekbeli cserkésztáboros élményeit meséli. Itthon vagyunk mindahányan.

– dibbuk –