Birobidzsáni anzix

„Zsidó bédekker” a címe a Hadasscih című amerikai magazin egyik állandó rovatának. Nemrégiben ri­portere, Walter Ruby Birobidzsánban járt. Útibeszámolóját rövidítve közöljük.

Négy óra hosszat kietlen tájon halad át a vonat, míg végre befut Birobidzsánba. Az állomáson cirill – és héberbetűs felirat. A szálloda nincs messze, a Solem Aléhem úton. Szobámban ott a helyi jiddis újság legfrissebb példánya. Az étteremben, amely egyúttal tánchelyiség is, a vacsoránál a zenekar rázendít a „Zsidó szemek” című ro­máncra. (Talán az „ocsi csornije” című dalt vélte jiddis folklórnak a messziről jött riporter? A szerk.)

Birobidzsán a világ második, közigazgatásilag is hivatalos zsidó közössége – nincs is több. Területe 19 ezer négyzetkilométer, kétszer nagyobb, mint Izrael.

Az Autonóm Terület 1934-ben létesült, Sztálin általa akarta megoldani a „zsidókérdést”. De az ötlet még az lenini nemzetiségi politikából fakad. A szovjet állam megalakulásakor az volt az elv, hogy minden etnikum saját földjén élhessen, saját nyelvét beszélje, fejlessze saját kultúráját. Birobidzsán szocialista alternatívát kínált a cio­nista kihívásra. Annak idején volt is egy grandiózus Biro­bidzsán terv, amelyből nem lett semmi. Mindössze 20 ezer zsidó jött ide, a Távol-Keletre, Oroszország európai részeiből és Ukrajnából, hogy életet teremtsen a mocsaras pusztaságban.

Annak idején nagyon lelkesek voltunk, addig csak álmo­doztunk a forradalomról, s íme, részt vehetünk megvalósításában – mondja Ilja Bliecherman, aki 1931-ben érkezett Birobidzsánba. Csatlakozott egy falusi kom­munához, lecsapolták a mocsarakat, művelhetővé tették a földet. A körülmények egészen brutálisak voltak – mondja – de mi szinte kívántuk, hogy ilyen óriási nehézségekkel birkóz­zunk meg.

Bliecherman és társai csak 1936 táján fogtak gyanút, amikor megkezdődtek a tisztogatások. Kommunánkból egymás után tűntek el az emberek. Először még elhittem, hogy a nép ellenségeit viszik el. De amikor már közvetlen barátaim és hozzátartozóim kerültek sorra, tudtam, hogy valami jóvátehetetlen rossz történik.

Csak néhány tucatnyian tértek vissza a táborokból. Bliecherman, akit egyik NKVD-s barátja mentett meg a letartóztatástól, a háború után a fővárosba, ugyan­csak Birobidzsánba költözött. Itt élte végig Sztálin kozmopolita-ellenes kampányát, amely véget vetett a ma­radék zsidó életformának is. A 40-es évek végén bezárták az Autonóm Terület valamennyi zsidó iskoláját és színházát, azokkal együtt, amelyek a Szovjetunió más részein működtek. A tervbe vett sztálini deportálás a diktátor 1953-as halálával elmaradt, kiszabadultak a még életben lévő zsidó orvosok is, de Birobidzsánban még 30 évig megállt az élet. Csak a Birobidzsáner Stern jelent meg, a Pravda jiddis vál­tozata, amely dühödten szidta „a fajgyűlölő cionista ál­lamot”.

Az újjászületés 1989-ben kezdődött. Megnyílt a zsidó kulturális központ, zsidó tánc- és zenetanfolyamok, jiddis nyelvtanfolyamok indultak. 1992-ben megnyílt egy zsidó napközi. Izraelből nyelvtanárok és „slijah”-ok érkeztek.

A Birobidzsáner Stern, amely ma is megjelenik oroszul és jiddisül, ma rendkívül melegen ír Izraelről. Az Autonóm Terület nyíltan udvarol Izraelnek, külön­leges gazdasági kapcsolatokat remélve az ottani és az itteni zsidók között. A baj csak az, hogy nincsenek „itteni” zsidók: a többség kivándorolt Izraelbe, az itt maradókból pedig szinte teljesen hiányzik a zsidó identitástudat.

Az Autonóm Területnek 220 ezer lakosa van, közülük mindössze 8900 zsidó – ez alig 4 százalék. Csaknem vala­mennyien a 100 ezres lakosú fővárosban élnek. Igaz, mos­tanában mintha megszaporodtak volna a „zsidó nemzetiségűek” – sokan vallják magukat zsidónak, hogy kivándorolhassanak.

Birobidzsánban egy zsinagógának alig nevezhető „shul” működik, amelynek még Tórája sincs, viszont otthont ad az ádventistáknak is. Ezzel szemben vagy tízféle zsidó szervezet tevékenykedik: betárok, héber tanárok szövetsége, nőszövet­ség, sportegyesület. 1948 óta megnyílt az első Nemzeti Zsidó Általános Iskola.

Birobidzsán mocsarakra épült, a városnak ma is van némi falusias jellege, sok utcája sáros, de a belváros aszfaltozott. Legnagyobb üzeme mezőgazdasági eszközöket gyárt. A belvárosban viszont ott az elmaradhatat­lan Filharmónia épülete.

A Történelmi Múzeum két állandó kiállításnak ad otthont: az egyik a terület ökológiáját mutatja be, a másik a Lenni vagy nem lenni – elnyomott zsidó kultúra a Zsidó Autonóm Területen címet viseli. Első képei a pionírokat mutatják, amint a mocsárban térdig gázolva építik az első kommunákat. Arcuk mosolygós, reménykedő, pontosan olyan, mint Deganya vagy Ein Herod kibbucnyikjaié. A második teremben láthatók a sztálinizmus dokumentumai: a letartóztatott tanárok, színészek fényképei, írók levelei a lágerekből. A harmadik terem hangulata bizakodóbb: az 1980-ban létesült zsidó színházi és zenei együttest mutatja be.

A Solem Aléhem utcán van Birobidzsán másik múzeuma, a Szovjetunióban páratlan a maga nemében, mert teljes egészében a Bibliának szen­telték. Mintegy 200 modem művész alkotását állították ki. Néhány kép mai politikai mondanivalót kever a biblikus témába, például a novoszibirszki Tolpekin festménye, ame­lyen az összeomló Bábel tornya a Brezsnyev korszakra utal. Van szürrealista akvarell az Édenből való kiűzetésről és látható Jákob farmerben, amint a lelkiismeretét jelképező angyallal viaskodik.

A Kultúra Palotája ad otthont a Zsidó Színháznak és az Éva táncegyüttesnek. A színház Solem Aléhem musicaleket és mai vígjátékokat mutat be. Egyik legújabb darabja egy oroszról szól, aki zsidónak adja ki magát, hogy kivándorol­hasson Haifába.

Birobidzsántól alig néhány kilométerre fekvő Valdheim falu kolhozának 2000 tagjából alig néhány a zsidó. De a 30-as években, alapításakor mindenki zsidó volt. A fasizmus elleni Honvédő Háború elesett hőseinek emlékművén szinte kizárólag zsidó nevek állnak.

Valdheim valósággal álomkórban szenved. Főutcáján te­henek kóborolnak, egyetlen boltjában ráérősen beszélgetnek az emberek, itt senkinek semmi sem sürgős.

Faiga Faiman, egy 70 éves özvegyasszony a főutca egyik tekintélyes házában lakik egyedül. Gyerekként jött ide szüleivel, Ukrajnából. Akkor az általános iskolában a jiddis volt az oktatás nyelve, az orosz idegen nyelvnek számított. Három fia ma Birobidzsánban él, lánya Izraelben. Faiga megszokta a falusi életet, most is nyugdíjasként az egyik burgonyatermesztő brigád vezetője. Mint Bliecherman, ő is hisz a szocialista eszmékben és nem örül annak, hogy a Szovjetunió összeomlott. Mi tiszteljük a szovjet értékeket – mondja.

Az Autonóm Terület délnyugati részén vad hegyek, gyors hegyi folyók, források találhatók. A természet csodálatos, itt turistaparadicsom lehetne, ha lennének utak. A kormány most kezdett építkezni, hogy megteremtse a turizmus előfeltételeit.

*

A cikk amerikai szerzője megjegyzi, hogy Birobidzsánnak egyetlen szállodája közelíti meg valamennyire a nyugati mér­cét. Jóllehet a város több étterme minősíti magát kósernek, disznóhúson kívül alig kínál mást.

A nyugatról érkező zsidókat – akik üzleti ügyben jön­nek, vagy gyökereiket akarják megismerni – nagy örömmel fogadják. Annyi évtized bezártsága után áhítoznak a külföldi kapcsolatok után. S jóllehet nagyon szegények, szívesen meghívják otthonaikba a látogatót. Lehájim, mondják és sűrűn koccintanak a vodkás poharakkal.

Romlatlan – talán ez a jelző illik a legjobban a mai Birobidzsánra – fejezi be útinaplóját a messzi Amerikából érkezett vándor.

Sz.É.