Bírálni szabad, tévedni lehet, sértegetni nem való

A Szombat 1990.2. számában tökéletes kudarcnak minősíti Kőbányai János a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület 1989 decemberében lezajlott közgyűlését, és elutasít minden „kártékony eufemizmust”, mely ezt a szerinte való tényt másképp minősíti, palástolja.

Eszem ágában sincs vitatni jogát e véleményéhez és ahhoz, hogy lapunkban publikálja. A közgyűlést magam sem tartottam sikeresnek, bíráltam is, és sajnáltam, hogy a Szombat főszerkesztője kritikámnak csak részben adott teret. Itt azonban nem a közgyűlés érdemi bírálatára kívánok visszatérni, hanem egy-két olyan mozzanatról szólnék, ami a közgyűléstől függetlenül az Egyesület működésének lényegével kapcsolatos. És nem hagyhatom válaszolatlanul Kőbányai János egyes túlzó, már-már becsületünket sértő megállapításait.

Kétségtelen: a közgyűlés résztvevői nem kaptak kellően részletes, tényekkel alátámasztott beszámolót az Egyesület működéséről. Furcsa logikai bakugrás azonban azt állítani, mint K. J. teszi, hogy üres üdvözlő beszédek helyettesítették „a nem létező tartalmat”. A „tartalom” létezett, még ha fogyatékosan számoltak is be róla az elnökségi referátumok. Aki végiglapozza egy esztendő egyesületi rendezvényeinek sokrétű és gazdag programjait, nem róhatja föl a „tartalom” hiányát.

K. J. azt ajánlja, vonjuk be munkánkba a magyar zsidóság nagy tekintélyű személyiségeit, művészeket, tudósokat, üzletembereket. Nos, egy év rendezvényeinek, előadóinak áttekintése bárkit meggyőzhet, hogy ez a gondolat nekünk is eszünkbe jutott, noha persze szép számban vannak olyan kiválóságok, akiket még be kellene kapcsolni munkánkba. Ennek sokféle módja lehet, de kétlem, hogy a leginkább célravezető az lenne, hogy az operatív vezetés tagjaiul nyerjünk meg erősen elfoglalt szakembereket, írókat, művészeket. Hogy másokról most ne beszéljek, Kőbányai János mint az elnökség megválasztott tagja háromszor tisztelte meg jelenlétével ezt a testületet, noha több mint ötvenszer megtehette volna. Ha elfoglaltságai (?) másfelé nem vonják el, ez a – mint K. J. állítja – zömében alkalmatlan elnökség bizonyára megszívlelhette volna elvi jelentőségű iránymutatásait és gyakorlati tanácsait, és nem tévedt volna erre a „vakvágányra, amely idegen a kitűzött céljától”…

Ámbár nem vagyok annyira bizonyos benne, hogy csakugyan vakvágányra és idegen terrénumra jutottunk-e. Szakköreinkben, szekcióinkban, előadásainkon foglalkozunk a héber nyelvvel és a zsidó néptánccal, a vallási ünnepekkel és az ókori zsidó filozófiával, a talmudi kor művelődés történetével és a jelenkornak a zsidóságot érintő társadalmi problémáival, a vészkorszak gyalázatával és az új államalapítás dicsőségével… – hadd ne soroljam tovább. Mindennek talán van némi köze ahhoz, amit vállaltunk, és amit az alapító közgyűlés, a tagság azóta is megnyilvánuló akarata előírt számunkra: a zsidó hagyományok élesztéséhez, kultúránk megmutatásához, azonosságtudatunk megszilárdításához. Ha lehetőséget kínálunk a képzőművészeti és zenei kultúra ápolására éppúgy, mint a természetjárásra és az önvédelemhez szükséges fizikai készségek kifejlesztésére, ha felkaroljuk a cserkészcsapatba tömörült fiatalok igényeit éppúgy, mint a nyugdíjasklub törekvéseit társas élet kifejlesztésére, akkor – merjük remélni – nem kerültünk valami messze idegenbe kanyargó vakvágányra.

De elég ebből, nem akarok az öndicséret hibájába esni, annál is kevésbé, mert jól tudom, hogy mindezen pozitív tevékenységünknek igen sok fogyatékossága volt és van. És elismerem, hogy lehetnek szigorúbb kritikusaink, akik jóval kevesebb érdemet, annál több mulasztást tartanak említésre méltónak.

*

Nem ismerem el viszont azt, hogy kulturális tevékenységünket el lehetne vonatkoztatni attól a társadalmi és politikai környezettől, amelyben élünk, és hogy szembe lehetne azt állítani a politikai önmeghatározásunkat célzó megnyilatkozásainkkal, a kiegyensúlyozott politikai kapcsolatokhoz, sőt a puszta politikai tájékozódáshoz szükséges lépéseinkkel és gesztusainkkal. És ha decemberi közgyűlésünkön a magyar kultúra nem zsidó kiválóságai helyett ezúttal a politikai pártok képviselői mondták el üdvözletüket, ezzel nem „csizma került az asztalra”, amint Kőbányai János véli, hanem a magyar zsidóság kapott Egyesületünk képében olyan politikai elismerést, aminek csak örülhetünk.

Meglehet, hogy az elnökségnek a hazai közélettel kapcsolatos állásfoglalásairól, ezek indokairól és szükséges voltáról az Egyesület tagsága nem kapott mindig elegendő információt. Kétségtelen azonban, hogy az elnökség semmiféle egyol­dalú politikai elkötelezettséget nem vállalt (hacsak a magyar demokrácia és a magyar nemzet iránti lojalitás kinyilvánítását annak nem tekintjük), és a legkevésbé sem bonyolódott pártpolitikába. Meggyőződésem szerint ugyanígy vitán felül áll, hogy a zsidóság önmeghatározása tekintetében sem „sodortuk” (mint K. J. mondja) a magyar zsidókat, de még az egyesületi tagságot sem valamiféle nem kívánt irányba. És furcsa, hogy K. J., aki pedig leszögezi, hogy örökségünk „népként tartott fönt bennünket évezredeken keresztül”, éppen ő azt veti a szemünkre, hogy „erőltetjük” a zsidók nemzeti kisebbségként való elismertetését és parlamenti képviseletét.

Újra világosan megmondjuk (és erről még külön cikkeket is közöl majd a Szombat): tudatában vagyunk a magyar zsidóság sokrétű és megosztott voltának. Nem akarunk semmilyen egységet vagy egyfajta minősítést ráerőltetni, ellenkezőleg: épp a különbözőségnek akarunk teret nyitni. És épp ezért tartjuk szükségesnek, hogy a nemzeti kisebbségi lét is állami elismerésben részesüljön, mint a magyar zsidóság egy részének létformája, igénye vagy akarata. Ez lehetőség, és nem kényszer senki számára. Lehetőségként azonban szükséges.

Van végül Kőbányai János cikkének néhány megállapítása, kitétele vagy felhangja, amit egyértelműleg vissza kell utasítani. És ez nem meglátás kérdése, nem a bírálat fogalmi körébe tartozik.

Az olyan inszinuatív megfogalmazásra gondolok, mint az, hogy – K. J. szerint – az egyesületi tagság „fölfogta: már megint játszanak vele, már megint csak a szentesítő jelenléte szükséges mások érvényesüléséhez vagy ambícióihoz”. Az elnökség kikéri magának ezeket a sanda célzásokat és alaptalan gyanúsítgatásokat. Valamennyi tagja elég sikeres szakember a maga területén és/vagy elég idős ahhoz, hogy ne az Egyesület által legyen kénytelen érvényesülni. És közülük senki sem hivalkodhat azzal, hogy a New York-i Waldorf Astoria szálló termeiben defilírozott a világsajtó képviselői előtt. Elszomorító, hogy egy magyar zsidó író előtt, a magyar zsidóság ügyének egy olyan elkötelezett megszólaltatója előtt, mint Kőbányai János, mi – ugyanennek az ügynek az elkötelezettjei – azt vagyunk kénytelenek fölemlíteni, hogy az Egyesülettől függetlenül módunkban áll külföldre utazni.

„Talán pislákol még remény” – írja K. J. -, hogy az Egyesület visszafordul a zsidó kultúrához, tradíciókhoz. Az Egyesület elnöksége nevében is mondhatom: nem kell visszafordulnunk, mert sohasem fordultunk el ezektől. De szeretnénk megőrizni magunkban azt a (legalább pislákoló) reményt, hogy mind Kőbányai barátunk, mind már, bírálóink mértéktartóak és tárgyilagosak tudnak lenni.

199