Beszéld el… — A MAZSIKE és a Szombat közös novellapályázata

Beszéld el…

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövidpróza-pályázatának értékelése

Első ízben írt ki szépirodalmi pályáza­tot a Mazsike, először tett kísérletet arra, hogy e sajátos eszközzel lendítsen egyet a magyar-zsidó irodalom gyarapodásán. A fogalom ugyan tisztázásra vár, máig vita­tott, hogy létezik-e egyáltalán kortárs ma­gyar-zsidó irodalom. A Szombat és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem 1996-os, A magyar-zsidó irodalom létformái című konferenciája és az annak előadás-anya­gát tartalmazó kötet (A határ és a határolt, szerk. Schweitzer Gábor és Török Petra) világosan vetette fel a kérdést, de a vála­szok – a jellegzetességek feltérképezésén túl – nem hoztak megnyugtató, mindenki számára elfogadható definíciót.

A pályázati kiírás a „mai magyar zsidó élet ihlette rövidprózai művek” jeligés be­küldésére szólt, maximum húsz gépelt ol­dalon, szépirodalmi megformálásban. A felhívásra egy híján ötven pályamű érke­zett be a Szombat szerkesztőségébe. Nagy szám, sokféle megközelítés, műfaj, téma, stílus. Bizonyos tanulságokat azon­ban eme igen széles spektrum nyomán is levonhatunk. Figyelemre méltónak tart­juk például, hogy a pályázatra alig néhány „hivatásos” irodalmár műve érkezett – bár a kiírás erre nézve nem tett semmifé­le megkötést. Vagyis nem feltétlenül ama­tőr novellisták munkáira számítottunk, a pályázat célja nem a tehetségkutatás volt e területen. A kiírók arra is kíváncsiak vol­tak, hogy a magyar szépprózában képes-e egy ilyen témafelvetés jelentős ered­ményt hozni. A pályamunkák legnagyobb része ezzel szemben személyes vagy a családban öröklődő élmények irodalmi feldolgozásának tűnt. Az írók távolmara­dása többfélét is jelenthet. Egyrészt ma­gyarázhatjuk azzal, hogy a legtöbben úgy vélik; kortárs magyar zsidó élet mint olyan nincs, ezáltal nem is lehet egy szépprózai mű tárgya. Továbbá felmerül az a gondolat is, hogy a pályázatot kiíró Mazsike társadalmi s a Szombat irodalmi presztízse nem elégséges egy jelentős kulturális esemény „védnökségéhez”, le­bonyolításához. Sőt még az is felvetőd­het, hogy az efféle „kisebbségi kulturális esemény” ma Magyarországon valójában gettóműsornak számít. Természetesen a pályázat célja éppen az volt, hogy felol­dódjék az a fajta szemlélet, ami a felso­rolt három okhoz vezethet.

Feltűnően sok írás érkezett a környező országok magyarlakta területeiről. Az öt díjazott közül három szerző is határokon túli. Talán azt jelzi e tény, hogy az ott is megjelent felhívás nagyobb jelentőségű volt a magyar ajkú tollforgatók számára. Meglepően gazdagnak mondható a beér­kezett anyag: az aforizmától a pszichologizáló elbeszélésig, a dialogikus novellától a drámáig vagy éppen a tudósításig a leg­szélesebb műfaji skálán mozognak az írások. Ezek egy része nem is tartja be a ki­írás szabta kereteket, de a zsűri ítéletében az ötletgazdagság a kifejezés eleven ere­je jóval többet nyomott a latban, mint az esetleges műfaji eltévelyedés. A széppró­zai értékkel bíró novellák jelentős része a klasszikus novellisztika hagyományaiból indult ki, anekdotikus vagy körkörös, visszaemlékező szerkesztésmóddal éltek, többen érezhetően egy bővebb terjedel­mű családtörténetet sűrítettek össze. A lég egyénibb hangvételű művek atmoszférájá­ban ragadták meg a magyar zsidóság éle­tének bizonyos szakaszait, sajátos hangu­latteremtő eszközökkel, érezhetően nem kiforrott stilisztikai fordulatokkal, de írói közhelyek nélkül, a „látomás” őszintesége szinte tapintható volt a sorok között.

Tartalmukat tekintve a pályaművek há­rom nagyobb csoportba sorolhatók. A szerzők többsége a holocausttrauma iro­dalmi feldolgozását választotta, ezek kö­zött vannak szikár modorban megírt, zárt struktúrájú történetek, de vannak való­sággal szürreális víziók vagy éppen groteszk etűdök is. Ide tartoznak azok az írá­sok is, amelyek a holocaust utáni máso­dik vagy harmadik generáció szorongása­it, pszichés torzulásait vagy emlékfeldol­gozó kísérleteit ábrázolják. A másik cso­portba tartozó írások a zsidóság égető hi­ányát, az elpusztultak helyén itt maradt vi­lágot elemzik egy-egy jellegzetes alak, hely vagy szituáció felidézésével. Ebben a kategóriában született a legtöbb sikeres mű, itt volt a legváltozatosabb az eszközhasználat, a hangnemek váltogatása ezekben a novellákban érte el a legigé­nyesebb irodalmi megformálást.

A harmadik – szám szerint legszűkebb – csoportba azok az elbeszélések tartoz­nak, amelyekben a műit semmilyen ver­bális formában nem jelenik meg. Ezek fe­lelnek meg szó szerint a kiírásnak, de egyszersmind ez a legproblematikusabb tematika. Hiszen a kortárs magyar zsidó élet maga sem egyértelműen meghatá­rozható, így a művekben szereplő zsidó témák, figurák vagy a rituálékra való uta­lások, a szituációk megsejtetett zsidó hát­tere vagy éppen a zsidó lét metaforaként való megjelenítése még önmagában nem jelenti azt, hogy a mű a mai magyar zsidó életről szól. Ennek ellenére a kiírók talán éppen ebben a tematikában vártak volna sokkal több jól fogalmazott, eredeti gon­dolatokat hordozó munkát.

Bár a nyertes pályaművek rövid bemu­tatásával nem jellemezhetjük átfogóan a lezajlott pályázatot, mégis némileg egzak­tabb képet kapnak az olvasók mind a be­érkezett munkák értékeitől, mind a zsűri döntésének okairól. Hosszas viták után döntöttünk úgy, hogy a rendelkezésre ál­ló három helyezést kettővel kibővítjük. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy nem szerettük volna az egyes műfajokat olyan hierarchiába rendezni, amely nem tükrö­zi a művek irodalmi értékeit így kapha­tott két pályamű második helyezést, illet­ve így született meg a Szombat különdíja is. Az öt díjazott munkát nehéz döntések, bizonyos megalkuvások árán választot­tuk ki, azzal a megjegyzéssel, hogy rajtuk kívül még tíz írást mindenképpen érde­mesnek tartunk a publikálásra. (A díjazott művek a Szombatban látnak napvilágot, a pályázat valamennyi közlésre méltó alkotását a Mazsike antológiában jelenteti meg, – A szerk.)

Az első díjat nyert mű, A tizedik (Balla D. Károly, Ungvár), rendkívül feszes szer­kezetű kisnovella. A témáját tekintve a harmadik csoportba sorolható mai törté­net finom utalásokkal és atmoszféra-áb­rázolással sejteti a szereplők zsidó csa­ládjainak múltját. Egyértelműen jelennek meg benne a hagyományos értékek, rea­lisztikus stílusát izgalmasan gazdagítják bizonyos vizionárius elemek. Kifejezés- módja egységes, érett, a cselekmény egyes pontjainak elhallgatása vagy kibeszélése pontos ritmus szerint történik. A zsűri egyöntetű véleménye szerint a mű elsőrendű szépirodalmi alkotás.

Második helyezést nyert a Piac, piac (Bornemissza Iván, Budapest). A párbe­szédes formájú írás a zsidósághoz tapadt verbális attribútumokat szervezi szinte zenei kompozícióvá. Reneszánsz nyelve­zete a jelen verbális kliséivel is nagyon jól működik, a dialógussorokban ritmikusan ismétlődő egységek refrénként tagolják a szöveget. Újszerű formája, a lazán kap­csolódó tartalmi egységek különleges ér­téket hoztak létre, a szerző látásmódja igen eredeti, tehetsége figyelemre méltó­an sokoldalú, formaérzéke és gondolati­sága kiváló művet hozott létre.

A harmadik helyezést megosztva nyer­te el a Figyeltek rám, Lili-Ármin? című fiktív levél (Szombati István, Nagyvárad), illetve A pohár (Vasagyi Mária, Zombor) című novella. Az első mű ihletett költőiséggel foglalta jól szervezett novellába egy elpusztult férfi szerelmének a halá­lon túli folytatását, valóság és irrealitás szüntelen egymásba csúsztatásával megkérdőjelezi, szinte a meg nem tör­tént álomvilágba helyezi az igenis meg­történt szörnyűségeket. A meghalt férfi levele feleségéhez és meg nem született gyermekeihez drámai módon ábrázolja a pusztulás és a túlélés viszonyát, az élők lelkiismereti terhét és a halottak „vádjait”. Ugyanakkor ragyogó tisztasá­ga, nyelvezetének tündéri szépsége egyedülálló a mai magyar irodalomban is. A pohár szerzője évszázados hagyo­mányt újított meg: egy tárgy történetén keresztül ábrázolja a történelem fordula­tait. Kidolgozása szellemes és pontos, szerkezete feszes, stílusa könnyed.

A Szombat különdíját A rokon (Magyar László András, Budapest) kapta. Kivéte­les értékeit abban látjuk, hogy a zsidó hu­mor jellegzetes fordulatait képes volt egy kifogástalan szerkezetű, hamisítatlanul mai témába belevinni. Merészsége ugyan­akkor szembetűnő, hiszen tabutémát dolgozott fel: azt, hogy egy zsidó fiú sze­relmi viszonyaiba milyen elvek alapján, miképpen avatkozik bele a család egyik képviselője. Humora, öniróniája megejtő, helyzetkomikuma a magyar novellisztika legjobb műveihez sorolja az írást. Igen eredeti módon oldja meg a zsidó és nem zsidó együttélés hétköznapi konfliktusai­nak finom ábrázolását.

A Mazsike a jövőben az egyszeri alka­lomból hagyományt kíván teremteni. Tervei szerint a közeljövőben hasonló témában vers-, illetve esszépályázatot hirdet.

A bírálóbizottság nevében:

Götz Eszter