Berlusconi zsidó kitüntetése

Ez év októberében az Anti Defamation League (ADL), az amerikai zsidóság legismertebb jogvédő szervezete a „Kiemelkedő államférfi” kitüntetést adományozta Silvio Berlusconi olasz miniszterelnöknek. A lépésen sokan megütköztek: hogyan díjazhat egy diszkrimináció ellen és az emberi jogok védelméért küzdő szervezet egy jobb­oldali populista politikust?

Silvio Berlusconi olasz médiacézár mintegy tíz évvel ezelőtt verekedte be magát a politikába, amikor egy minden korábbit felülmúló korrupciós botrány­sorozat nyomán összeomlott az addigi olasz politikai szisztéma. A parlamenti pártokat – a kommunistáktól a keresz­ténydemokratákig – elmosta az áradat, és a nyomukban fölemelkedő „tiszta, új erők” – valójában radikális jobbol­dali populista pártok – abszolút többsé­get szereztek a választásokon. A leg­több szavazatot Berlusconi Forza Italia (Hajrá Olaszország) mozgalma nyerte. A győzelemben meghatározó szerepet játszott Berlusconi médiabirodalma, ahonnan szünet nélkül áradt a pártve­zért támogató politikai propaganda. Mi­niszterelnökként Berlusconi az állami televízióra és rádióra is rátette a kezét, komolyan megrendítve ezzel az elekt­romos média pluralizmusát. Koalíciója hamar összeomlott, a megújult régi pártok némelyike új néven visszaverekedte magát a hatalomba, de Berlusconit nem sikerült kiebrudalni a politikai életből, s a médiacézár ma ismét mi­niszterelnök. Médiahatalma változat­lan, s az ellene folyó ügyészi vizsgálato­kat a kedve szerint meghozott új törvé­nyekkel állíttatja le. ,,Olaszország a te­kintélyelvű rendszer felé halad” – írta fél éve a német Die Zeit magazin.

Jobboldali populizmus

Berlusconi ama jobboldali populista hullámokon lovagolva jutott a hatalom­ba, amelyek a kilencvenes évek első fe­lében söpörtek végig Európán. A kom­munizmus bukása után Európa-szerte fölerősödött a radikális jobboldal, amely a háború előtti időszak hagyomá­nyaiból is táplálkozott. Kelet-Európa számos országában (ahol mérsékelt és szélsőséges jobboldal nem válik el éle­sen) a hatalom közvetlen közelébe ke­rültek, de Nyugat-Európa nem egy országában is megrendítették a hagyomá­nyos pártokat. Jörg Haider Ausztriá­ban, Le Pen Franciaországban, a Flamand Blokk Belgiumban (Szombat, 2003. szeptember, 16-17. oldal) ismert példái az új korhullámnak. A bevándor­ lás okozta problémák, a globalizációtól való félelem, a hagyományos pártok elszürkülése és reakcióképtelensége az új kihívásokra, az uralkodóvá vált balol­dali diskurzus alkalmatlansága a problé­mák megfogalmazására – ez a populista jobboldal sikereinek néhány oka.

„Mi kimondjuk, amit ön csak gon­dol!” – zengik e mozgalmak (Csurkának is ez a jelszava), és olyan problé­mákról beszélnek, olyan stílusban, ami­lyet a politikai illem a mérsékelt pártok számára nem enged meg. Az olasz mi­niszterelnök meghökkentő megnyilvá­nulásaival, jobboldali vagdalkozásaival látványosan szembefordul a baloldali értékekre hivatkozó európai politiká­val. Keresetlen hangon előadott, sértő megjegyzései az arab bevándorlókra, az iszlám civilizációra igen kínosak, ám sokan szívesen hallgatják, akiknek ele­gük van abból, hogy a bevándorlókkal kapcsolatos minden megjegyzésükért lerasszistázza őket a baloldali média.

Itt kezd érthetővé válni, milyen pozi­tívumot talált a tekintélyes amerikai zsi­dó szervezet Berlusconi politikájában. A mai nyugat-európai politikai korrekt­séghez, baloldali, emberjogi küzdelem­hez hozzátartozik – sőt: gyakran azzal egylényegű – a „palesztinok jogaiért” folytatott harc. Ez nagyon gyakran ke­mény Izrael-ellenességet takar, ami ma az antiszemitizmus „politikailag kor­rekt” formája. A baloldali európai kon­szenzust felrúgó Berlusconi viszont lát­ványos gesztusokat tesz Izrael felé, és nemegyszer intézett már kemény kriti­kát az arab/iszlám világ címére – amely ma Izrael kérlelhetetlen ellenfele. Ber­lusconi médiabirodalma korántsem üd­vös a vélemények pluralizmusa szem­pontjából, ám újságjai, tévé- és rádióál­lomásai tartózkodnak az élesen Izrael- ellenes hangütéstől.

A baloldali politika anticionizmusát látván izraeli politikusok az európai kö­zépjobb képviselőivel építettek ki kap­csolatokat. Benjamin Netenjahu volt miniszterelnök nemcsak Berlusconival ápol baráti viszonyt, hanem Aznar spa­nyol miniszterelnökkel is.

Baloldal és anticionizmus

1990-2000 – a reménység évtizede – után, a 2000 szeptemberében kirob­bant új intifáda ismét fellobbantotta az anticionista hisztériát, amelynek ezúttal nem a Szovjetunió, hanem a nyugat­- európai, „politikailag korrekt” baloldali közvélemény volt a fő motorja. Ekkor hirtelen a baloldali frazeológia teljes fegyvertárát Izrael ellen fordították – amint azt a hetvenes években a szovjet propaganda tette. A nyugat-európai bal­oldali közvélemény spontán anticionizmusától gyakran nem állt távol a kormá­nyok magatartása sem. Mindehhez tár­sul az arab-iszlám világban domináns, patologikusán zsidógyűlölő hangnem, amely – a baloldali frazeológia mellett – a legkevésbé sem tartózkodik a náci korszak nyelvezetének használatától.

Az anticionista politikai hangulatkel­tés 2001 nyarán a dél-afrikai Durban városában rendezett rasszizmus ellenes ENSZ-konferencián tetőzött, ahol az arab és iszlám országok küldöttei a lincshangulatig fokozták az Izrael-ellenes hisztériát. Itt nem csupán a „civil szervezetek” tanácskozásán hangzot­tak el féktelen anticionista kirohanások; a város utcáin is olyan légkör uralko­dott, hogy az izraeli küldöttek és a zsi­dó szervezetek képviselői számára nemegyszer kockázatos volt a szállodá­ból kilépni.

A durbani sokkot a zsidó szervezetek azóta sem tudták feldolgozni. Mindez ugyanis a baloldali nyelvezet teljes csődjét jelentette; ha a rasszizmus elle­ni harc ürügyén Izrael elpusztítására le­het felszólítani, akkor a szavak elvesz­tették eredeti értelmüket, esetleg épp az ellenkezőjét jelentik annak, amit hajdan, fia az ENSZ Emberjogi Bizottsá­gának elnöke lehet a terrorizmust aktí­van támogató Líbia, tagja az iszlám fun­damentalista Irán, viszont kiszorul on­nan a demokráciát védelmező Egyesült Államok, s e szervezet egyetlen alkal­mat sem mulaszt el Izrael elmarasztalá­sára, akkor az „emberi jogok” kifejezés – legalábbis az ENSZ-ben – elveszítette hitelét. Hajdan az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni küzdelem egy és ugyanaz volt. Ma ennek gyakran az el­lenkezője igaz: ahol a „rasszizmus elle­ni küzdelemről” esik szó, ott nagy valószínűséggel várható Izrael és a cioniz­mus rasszistaként való megbélyegzése.

Fordulat jobbra

A humanista baloldali nyelvezet elté­rítése azt eredményezte, hogy az ame­rikai zsidó szervezetek, köztük az ADL, nagyon tartózkodóvá váltak az ilyen né­ven futó programokkal, rendezvények­kel szemben. A baloldaliságból kiáb­rándult zsidó szervezetek jobbra for­dultak. Az ADL tavalyi kitüntetettje Ari­el Saron izraeli miniszterelnök volt, egyértelmű jeleként annak, hogy az amerikai zsidók többsége nem hisz már a „békefolyamatban”, és támogat­ja Izrael jogát az önvédelemre.

Mindez korántsem példátlan az ADL történetében, amely mindig megma­radt mérsékelten baloldali, amerikai patrióta mozgalomnak. Az antiszemitiz­mus elleni küzdelem céljával megala­kuló ADL az évtizedek során az ember­jogi mozgalmak nagy pártolójává nőtte ki magát. A negyvenes évek végén kampányt folytatott a Ku Klux Klan el­len, az ötvenes években szembefordult a McCarthy fémjelezte antikommunista hisztériával (miközben meggyőződéses demokrataként ellenfele volt a kommunizmusnak), a hatvanas évek­ben egyértelműen kiállt a polgárjogi mozgalmak mellett, a hetvenes évek­ben nyilvánosan elítélte a dél-afrikai apartheidrendszert, a kilencvenes években a nők, homoszexuálisok és más hátrányos helyzetű csoportok vé­delmében emelte föl a szavát. Mindez­zel világosan a baloldal értékei mellett foglalt állást. Ám amikor az általa támo­gatott mozgalmak – mint az gyakran megesik – radikális fordulatot vettek, az ADL nem követte őket. Szembefor­dult a polgárjogiból sovinisztává fajuló fekete mozgalmakkal, mindenekelőtt a Louis Farrakhan vezette fehérellenes, antiszemita Nation of Islam szervezet­tel. Nem támogatta az apartheid ellen küzdő legerősebb dél-afrikai szerveze­tet, az African National Congresst, ami­kor az egyértelműen a palesztinok mel­lett kötelezte el magát. Bírálta a „fordí­tott diszkriminációt” megvalósító affirmative action mozgalmát, amely a hát­rányos helyzetűnek tekintett csoportok tagjait (nőket, színes bőrűeket) prefe­rálta a „többségi” csoporttal szemben, ha állást kerestek. A hatvanas évek kö­zepéig az ADL számára a szélsőjobb je­lentette a fő veszélyt, ettől kezdve azonban a szovjet blokk által támoga­tott radikális baloldal mozgalmait tekin­tette nagyobb fenyegetésnek.

Az ADL két évvel ezelőtt ismét „aszinkronba” került a baloldali polgár­jogi aktivistákkal: szeptember 11-e után teljes erővel támogatta a magasra csapó amerikai patriotizmust, és szembefordult az „antiimperialista” mozgal­makkal. A második iraki háború újabb ütközőpont volt: a tömeggyilkos Szaddám-rezsimnek hadat üzenő Amerika ellen felhorgadt az európai közvéle­mény. A hetvenes évek óta nem látott Amerika-ellenes düh öntötte el Nyugat- Európát: százezreket megmozgató „an­tiimperialista béketüntetéseken” ítélték el az Egyesült Államokat, „amely az ola­jért háborúzik”, s e demonstrációkon gyakran lobogtak palesztin zászlók. Iz­rael és a zsidó közösségek, amelyek tiszta szívből kívánták Szaddám buká­sát, ismét szembekerültek az európai baloldallal.

*

Berlusconi kijelentése, mely szerint szívesen látná Izraelt az EU tagjainak sorában, indignálódott választ provo­kált Brüsszelben: ez majd a közel-keleti béke megkötése után lesz lehetséges. Azaz: majd ha fagy.

Az olasz miniszterelnök legutóbb Be­nito Mussolinit vette védelmébe, kije­lentvén egy interjú során, hogy – Szad­dám Huszeinnel ellentétben – a Duce nem gyilkoltatta meg, csupán belső száműzetésbe küldte ellenfeleit. Erre már az olasz zsidó közösség vezetői is megszólaltak, emlékeztetvén az 1938-tól bevezetett zsidótörvényekre, ame­lyek végül hétezer olasz zsidó deportá­lásához vezettek. Berlusconi erre bo­csánatot kért, méghozzá egy római zsi­nagógában.

A kritikákra Abraham Foxman, az ADL elnöke így válaszolt: „Igen, tisztá­ban vagyunk a Mr. Berlusconit övező el­lentmondásokkal, ezért neveztük őt “megbotlott barátunknak”. Ma azonban a világ – és a zsidóság – olyan súlyos ki­hívásokkal néz szembe, mint a globális antiszemitizmus, a nemzetközi terroriz­mus, és a szűnni nem akaró Izrael-el- lenes támadások. Egyetlen európai ve­zető sem válaszolt úgy ezekre a – nem csupán Izrael, de az egész nyugati civi­lizáció létét befolyásoló – kihívásokra, mint Berlusconi úr. Amikor szólni kel­lett az antiszemitizmus ellen Olaszor­szágban, Európában és a Közel-Keleten, Berlusconi úrra számíthattunk. Amikor Amerika támogatást keresett Szaddám Huszein elleni harcához, Berlusconi úr­ra számíthattunk. Amikor Izrael egyre jobban elszigetelődött Európában, Berlusconi úrra számíthattunk. S amikor valakinek fel kellett szólalnia, hogy Euró­pa miért támogatja a Hamasz terroristá­it, Berlusconi úrra számíthattunk.”

Gadó János