Berlinale, 1999

berlinale’99

Nálunk azon vitatkoznak a sajtóban és a televízió­ban, hogy a holocaust egyedülálló-e az emberi­ség történelmében, vagy pedig – lényegét tekintve – azonosítható- e a bárhol és bármikor végrehajtott tö­meggyilkosságokkal. A Berlini nemzet­közi Filmfesztiválon egyértelműbb a helyzet. Idén a Dokumentumok a felej­tés ellen című külön szekcióban bemu­tatott filmek túlnyomó többsége a holo­causttal foglalkozott. Ebben a szekció­ban és a fesztivál más programjaiban is – Verseny, Panorama, Forum – számos film foglalkozott a rasszizmus és a diszk­rimináció mai megjelenési formáival.

„…Egy olyan időszakban, amikor a közelmúlt eseményei újraértékelőd­nek, amikor egy központi emlékmű fel­állításának terve felkavarja a közvéle­ményt, az archívumokban még mindig, folyamatosan találnak új anyagokat, több mint ötven évvel a nácizmus bu­kása után. Mivel e történelmi fejezet szemtanúinak száma radikálisan csök­ken, a filmnek egyre jelentősebb szere­pe van abban, hogy dokumentálja és elemezze a múltat…” – olvashatjuk a fesztivál sajtóközleményében.

A fesztiválon bemutatott játék- és do­kumentumfilmek közül igen sokan vá­lasztották a múltat, a múltra való emlé­kezést, a közelmúlt felidézését és a tör­ténelmi események elemzését téma­ként.

Paul Celan, a német nyelven író, Czernowitzban (ma Csernovci) szüle­tett költő „elveszett világinak nevezte azt a várost, amelybe Zwilling úr és Zuckermann asszony című dokumen­tumfilm kalauzol bennünket. Czernowitz lakosságának fele zsidó volt, de csak néhányan élték túl a románok és a németek által irányított transznyisztriai deportálást 1941-ben. Zwilling úr és Zuckermann asszony, kettő a néhány túlélő közül abból a városból, amely a költő szerint már csak az irodalomban és az emberek emlékezetében él. Zwil­ling úr minden este meglátogatja a ki­lencven éves Zuckermann asszonyt, hogy az elveszett világról beszélgesse­nek, az egykori bukovinai soknemzeti­ségű központról, ahol ukránok, lengye­lek, románok, németek és zsidók éltek együtt. A hányatott sorsú város az első világháborúig az Osztrák-Magyar Monar­chiához tartozott, majd Románia részé­vé vált, a Molotov-Ribbentropp paktum után a Szovjetunió fennhatósága alá került, aztán a románok visszatértek a németekkel együtt, végül a második vi­lágháború után a terület ismét a Szov­jetunióhoz került. A két idős ember be­szélgetéseiben bontakozik ki az elmúlt száz év minden szörnyűsége, és archív felvételeken, fotókon elevenedik meg az egykori élénk, meghitt élet. Zuckermann asszony megjegyzi egy alkalom­mal, hogy ha valaki azt állította volna 1949-ben, hogy egyszer egy német film szereplője lesz, kizárt­nak tartotta volna. Pedig így történt: leült Volker Koepp német rendező kamerája elé.

A fesztivál verseny­programjában vetítették az Aimée és Jaguár cí­mű játékfilmet, amely valóságos eseményeken alapul. Egy titkos szerel­mi kapcsolatról szól, Makk Károly Egymásra nézve című szép filmjé­nek távoli rokona. A tör­ténet Berlinben játszódik 1943-44-ben. Két nő véletlenül összetalálkozik egy koncerten. Egyikük német háziasszony, Aimée (Lilly), férjes, több gyermekes édesanya; a másik nő pedig Jaguár (Felice), akinek élete állandó veszélyben van, részint mert zsidó, és részint mert tagja a földalatti ellenállási mozgalom­nak. Szenvedélyes szerelemre lobban­nak egymás iránt. Az állandó veszély, a titkolózás még intenzívebbé teszi kap­csolatukat. A német háziasszony rádöb­ben, hogy hazug életet élt, elválik férjé­től, és összeköltözik szerelmével. Kap­csolatuknak a Gestapo vet véget, egy napon elhurcolják Jaguárt. A történet a filmen túl is folytatódik. Lilly kitartó nyo­mozás után csak 1948-ban kap hivata­los értesítést Felice haláláról. 1949-ben sikertelen öngyilkosságot követ el, majd ismét férjhez ment, de Két év múl­va elválik. Fia áttér a zsidó vallásra és Iz­raelbe emigrál. Lilly 85 éves koráig Ber­linben élt, halála után a dokumentumo­kat tartalmazó bőröndöt elküldték fiá­nak Izraelbe, aki ezt az anyagot adta át a rendezőnek. Ebből készült a forgatókönyv. A fesztivál zsűrije Ezüst Medve díjjal tüntette ki kiváló alakításukért a két főszereplő színésznőt: Juliane Köh­lert és Maria Schradert.

Sokakat érintő, de csak nagyon kevesek által ismert történetet dolgoz fel Az utol­só menedék (Port of the Last Resort) című osztrák-ameri­kai dokumentumfilm (ren­dezte Joan Grossman és Paul Rosdy). 1938 és 1941 között húszezer zsidó me­nekült el a náci terror elől Sanghajba, és lelt menedék­re. négy túlélő beszéli el éle­te sorsfordulóját, archív fel­vételekkel, titkos dokumen­tumokkal, sosem látott amatőr felvéte­lekkel, propagandafilmekkel és újságkivágatokkal illusztrálva. Mind a négyen Berlinből menekültek. A második világ­háború kitörése után a japánok ellenőr­zése alá került Sanghaj és a zsidó mene­külteket gettóba kényszerítették. Éhség és betegség pusztított, de legtöbben túl­élték a gettót. A második világháború után, amikor a kommunisták vették át a hatalmat, a legtöbb zsidó menekült már elhagyta az országot. Az itteni emigráció­nak saját újsága volt, a The Yellow Post. A film gyártói (Pinball Films) 1999-ben az újság reprint kiadását tervezik.

A versenyprogramban láttunk olyan filmet is, amelynek témájával rögtön szembesülhettünk a fesztivál vendégei­ként Berlinben. Miközben az Európa Center előtt kurdok melletti tüntetésre felszólító röpcédulákat osztogattak a já­rókelőknek, a moziteremben a harmin­cöt éves török rendezőnő Yesim Ustauglu Utazás a napba (Journey to the Sun) című megrendítő filmjét vetítették nagy sikerrel. A törökországi kurdok el­len megnyilvánuló diszkriminációt, a tö­rök rendőrség brutalitását bemutató film két vidéki, Isztambulban szerencsét pró­báló fiatalember tragédiájáról szól, és egyikük halálával végződik. A rendező a sajtótájékoztatón utalt arra, hogy filmjét valószínűleg érteni fogják Németország­ban is, mivel a bevándorlók és vendég- munkások között igen sok a kurd és a török. A filmet az élet illusztrálta, a fesz­tiválpalota előtt páncélkocsik és roham­osztagok hiúsították meg a kurd tüntetést. Az Utazás a napba a Békedíjon kí­vül elnyerte a Kék Angyal díjat az „égető­en aktuális” témaválasztásért.

Steven Spielberg ismét hallatott magáról Berlinben. A fesztivál második napján, zsúfolt nézőtér előtt mutatták be Az Utolsó napok-at (The Last Days), a Soah Alapítvány harmadik filmjét. „…A film túlszárnyalta legszebb remé­nyeimet is, James Moll (rendező, vá­gó) és June Beallor (producer) tehet­ségének és elkötelezettségének kö­szönhető, hogy a film elkészült és hogy általa új tartalmat kapott a Soah Alapít­vány is… A film interjúalanyainak tragi­kus élményei azt sugallják, hogy ugyan­ez megtörténhetett volna velem, veled, a szomszédoddal, bárkivel” – nyilatkozta Steven Spielberg. A filmben öt magyar származású túlélő beszél múltjáról: Tom Lantos amerikai kongresszusi képvise­lő és Alice Lok Cahana festő­művész Budapesten, Renée Firestone tanár Ungvárott, Bill Basch üzletember egy kárpátal­jai kisvárosban és Irene Yisblatt, aki egy csehszlovákiai kisvárosban született. „Olyan filmekre van szükség, amelyek megmutatják, mi történik, ha a faji és kulturális gyűlöletnek szabad utat engedünk. Megtör­ténhet újra? Igen. Sőt meg is történik. Bármikor, ha kinyitjuk az újságot, emberek, népcso­portok elleni gyűlöletről, kulturális into­leranciáról olvashatunk. Tehát megtör­ténhet.” – nyilatkozott a film rendezője.

Steven Spielberg 1994-ben hozta lét­re a Soah Alapítványt. Az alapítvány cél­ja a túlélők és szemtanúk vallomásának megőrzése, videoszalagra rögzítése és a holocaust eseményeinek történelmi ar­chiválása. Az archívum a holocaustról szóló oktatás eszköze, célja a faji, vallá­si, etnikai és kulturális tolerancia terjesztése. A mostanáig mintegy ötvenezer videóra rögzített interjú 57 országban, 31 nyelven készült.

A filmet, mely lapzártánkkor a „legjobb egész estés dokumentumfilm” Oscar-díját is elnyerte, hamarosan itthon is be­mutatják, április 13-án a Holocaust Nap­ján vetíti az Örökmozgó Filmmúzeum.