Bennem látták az utolsó bástyát

Beszélgetés Katz Éliás volt pozsonyi főrabbival

Kérem, meséljen a családjáról!

A családom Német- és Morvaország­ból származik. A dédnagyapám szefárd volt, toscanino, viszont a család ortodox askenáz lett; nagyapám is, édesapám is a pozsonyi jesivában tanult. Úgyhogy, ha kérdezik, hogy mi vagyok, az ortodoxok­nak szefárd, a szefárdoknak ortodox – zsidó vagyok. A nagyapám, Katz Mózes harminchárom évig volt nyitrai főrabbi. Édesapám, Katz Áron is ugyanannyi évig működött rabbiként, ő volt a dájen, a rab­bikollégium elnöke. Talmudtórát és jesi­vát vezetett, nagyapám halála után pedig megválasztották főrabbinak. 1930-ban halt meg. Nyitra elég nagy hitközségnek számított, a háború előtt háromezer zsi­dó lakott a városban, volt ortodox és ne­ológ hitközség is. Én egyetemi tanár sze­rettem volna lenni. Nekem a kutatás a legüdvösebb; természetesen a zsidó ta­nokban való kutatás. Amikor kijöttem Iz­raelbe, kaptam Bar Ilanban egy tanári széket. Tanácskoztam Shazarral, nagyon jó ismerősöm volt, azt mondta, kevés olyan rabbi van, mint én, hagyjam a ta­nárságot másoknak, maradjak meg rabbi­nak. Van egy rovatom a legnagyobb itteni újságban a heti szidráról, és minden hé­ten megjelenik egy versem. Nincs hét, hogy ne írnék. Lipcsében kiadtak egy machzort, egyike a legszebb zsidó köny­veknek, ahhoz én írtam az előszót. Ami még nagyobb ritkaság, hogy a Szlovák Akadémia levelező tagja voltam, rendsze­resen írtam recenziókat. Rengeteg szlo­vák nyelvű cikkem jelent meg. Az egyet­len zsidó tárgyú könyv, amit az akadémia kiadott, az én könyvem volt. De ez már a múlt meséje. Most már öreg vagyok. Az agy még dolgozik, jobban, mint valaha, hajnalban akárkivel fölveszem a ver­senyt. Hanem a szív, a belek, a lábak, és amit csak akar… ezerféle bajom van.

Ön milyen anyanyelvű?

Édesapám németül beszélt, édes­anyám magyarul, az iskolában szlovákul tanultam, utána elkerültem Husztra, ott meg a jiddis nyelvet sajátítottam el. Ráv Duschinszky, a huszti rabbi nagyon jó ba­rátja volt a megboldogult édesapámnak. Mikor árva lettem, elmentem hozzá tanul­ni. Huszt egészen más volt, mint Nyitra, de ez engem nem zavart tanulni men­tem. Ültem és tanultam. Ott tanultam meg szorgalmasnak lenni. Duschinszky rabbit később megválasztották Jeruzsálembe, én visszakerültem Nyitrára, aztán Sárvá­ron tanultam, a sógoromnál. Később, ami­kor még bóher voltam, de már felnőttnek számítottam, Pozsonyba mentem. A po­zsonyi jesiva valamikor menedéket nyúj­tott a zsidó fiúknak, mert aki ott tanult, an­nak nem kellett katonáskodni, mindenki oda húzódott, mint a méhek a virágra.

Meddig tanult?

Én még mindig tanulok.

Meddig járt jesivába?

A háborúig. Amikor megalakult 1938-ban a Szlovák Köztársasági munka­táborba kerültem, Nyitra mellé. Ismétel­ten megszöktem, pénzért átcsempésztek a határon, és Pestre kerültem. Lenyiratkoztam, mikor édesanyám meglátott sza­káll és pajesz nélkül, elsírta magát. Keres­tem ismerősöket, egyszer itt aludtam, egy­szer ott. Nem tudtam rendesen magyarul, egy barátom adott kölcsön iratokat.

Nem próbált a hitközségnél segítsé­get kérni?

A Király utcai Sasz Cherva elnöke a boldogult nagyapámnál tanult, így beke­rülhettem oda. A rabbijuk bevonult, meg üresedett a helye. Minden este tanítot­tam. Pesten volt az első nyilvános műkö­désem, az első in floribus. 1944-ben nem vettem föl csillagot, mindenkinek azt tanácsoltam, hogy bujdosson. Két he­lyen béreltem szobát, az egyik helyen azt mondtam, hogy éjjel dolgozom, a másik helyen azt, hogy nappal, és amennyire le­hetett, nem mozdultam ki, még a pincé­be se mentem le, amikor bombáztak. Szakértője voltam a hamis iratoknak. Rá­jöttem, hogy milyen kulcs szerint írják be az igazolványba a születési dátumot, aszerint hamisítottam. Szálasiék alatt ah­hoz, hogy kenyérjegyet kapjunk, föl kel­lett mutatni az iratokat, engem megdi­csértek, „fiam, nálad minden rendben van”. Amikor bejöttek az oroszok, min­den férfit elvittek a házból. Hiába mond­tam, hogy jevrej vagyok, az még rosszabb volt: a jevrej spekuláns. Bevittek egy pincébe, félméteres vízben álltunk egész éjszaka. Volt egy vacak papírom, hogy a vasútnál dolgozok, azt mutogattam a ka­pitánynak. Letoltam a nadrágomat: „Zsidó vagyok, mit akartok tőlem?!” Akkor azt mondta románul, hogy menjek az ördög­be. Elszaladtam. Reggel visszamentem, addigra a többieket mind elvitték.

Mit csinált a háború után?

A Domonkos utcai árvaházban kezd­tem dolgozni, negyvenöt május elsején minden lakost kivezényeltek, hogy menni kell a fölvonulásra. Betettek az első sorba, a kezembe adtak egy zászlót Valakinek odaadtam és elszaladtam. Aznap alapítot­tam meg a Domonkos utcai jesivát. A he­lyiségek adva voltak, a kosztat a Jointtól kaptuk. Egy ismerősöm vezette a gazdasá­gi részt, én tartottam az előadásokat, a ho­norárium pedig az volt, hogy kaptam enni. Összeszedtünk egy pár fiút, akik nem tud­tak semmit a szüléikről; az első nap lehet­tek talán hárman-négyen, azután ez a szám egészen harmincig fölment Volt talmud-tóra és jesiva, de felnőttek is jártak oda imádkozni. Másfél év múlva a buda­pesti Agudath Israel, nagy erőfeszítéssel, létrehozott Békéscsabán egy jesivát, és föl­kértek a vezetésére. Békéscsaba nagyon termékeny vidék, ott már jobbak voltak az anyagi lehetőségek. Engem is jobban vonzott, akkor már nős voltam, kaptam lakást, rendes fizetést. Ez volt a „Jesivát Moriá”, annak a hegynek a nevéről, ahová Ábrahám vitte Izsákot föláldozni, de a szónak van egy másik jelentése is: „tanulás”.

Kik tanultak ott?

Azok, akiket az Aguda összeszedett az országba. Internátusbán laktak. Ami­kor egy év múlva elmentem Békéscsabá­ról, nem volt, aki a jesivát tovább vezes­se. De én már elhatároztam, hogy vissza­megyek Szlovákiába. Nagyon hívtak Nyitrára, erősködtek, hogy az édesapám hitközségében kell tovább folytatnom.

Mit talált Nyitrán?

Semmit. Romokat. Temetőt. Volt még talán száz zsidó család. Az ortodox templom hasznavehetetlen volt, a neológ templomot valahogy renoválták és „kikaserolták”, hogy az ortodoxok is használ­hassák. Rendbe hoztuk a mikvét. Másfél évig maradtam. Akkor Pozsonyból elment a főrabbi, ráv Lebovits, és engem vittek a helyére. Huszonkét évig éltem Pozsony­ban, a legnehezebb időkben. A kommu­nizmus nagyon nyomta a zsidóságot És azt kell mondanom, engem jobban üldöz­tek, mint akárkit Bennem látták az utolsó bástyát. Lépten-nyomon utánam jöttek, sokszor bevittek a rendőrségre, kínoztak. Én voltam az egyedüli mojhél, én gondos­kodtam a pészáhi borról, a pászkáról, és ők azt szerették volna, hogy mindez meg­szűnjön. Azt akarták, hogy mindenki beol­vadjon. Én a németek alatt sokat szenved­tem, de mondhatom, az oroszok alatt sem kevesebbet Azok testileg gyötörtek, ezek lelkileg. Szaglásztak mindenütt. Elvit­tek, és kikérdeztek mindenről. Amikor el­őször foglak el, nem tudta a családom, hol vagyok, és én se tudtam; három napig tartottak fogva valami erdőben. És amikor elment a feleségem jelenteni, hogy eltűn­tem, azt mondták, ne féljen, majd vissza­megyek. Akármikor elvihettek az utcáról. Egyszer nagyszombatból jöttem haza, a pályaudvaron vártak rám, és ahogy leszáll­tam a vonatról, odajöttek, mutatták a legi­timációt, hogy titkosrendőrök, és elvittek, nem tudtam, hogy miért. Mindenről tud­tak, még arról is, hogy negyvenöt május elsején Pesten vittem a zászlót a kommu­nistáknak. Amikor mentem haza a temp­lomból, mindig azt néztem, hogy na, mi­kor lépnek elém. És amikor autót láttam az úton, mindig attól féltem, hogy elüt.

Nem tudott segítséget kérni valakitől?

Nem lehetett. Akkor még rosszabb lett volna. Figyeltek minden telefont, a postámat átvizsgálták. Az volt a szeren­csém, hogy sefteltek Amerikával, Vizovicéből exportáltak snapszot, és én adtam rá a pecsétet. Valamikor Lebovits főrabbi adta az engedélyt, de abban az időben már nem volt rajtam kívül más, akinek a hechserjét külföldön is elfogadták volna. Az országnak bevétele volt ebből. Ha ez nincs, már rég likvidáltak volna.

– Hány zsidó élt Szlovákiában az ötve­nes-hatvanas években?

Olyan öt-hatezer. Mások azt mond­ják, hogy nyolcezer. Pozsonyban lehettek két- vagy háromezren. Jó, nem éltek in­tenzív vallásos életet, de azért szép hit­község volt.

–Hány templom működött Pozsonyban?

Három. De a templom imádkozok nél­kül nem ér semmit Mikor Párizsban fölál­lítottak egy zsidó emlékművet, és a moszk­vai rabbit kiengedték pár napra az ünnep­ségre, egy ottani zsidó titokban megkér­dezte, hogy küldjön-e nekik imakönyve­ket. A rabbi azt mondta, imakönyv van elég, imádkozóból van kevés. A brisz volt a kommunisták szemében a legnagyobb tövis. Prágának és Brnónak volt rabbija, kántora is, de engem hívtak egész Csehsz­lovákiában, kelettől nyugatig utazgattam az országban. Prágának volt egy zsidó újságja, a Vesnik. Egyszer írtam egy cikket, a pozsonyi hitközségbe beépült besúgókat akartam leleplezni. A szerkesztők is cenzo­rok voltak, és őket is cenzúrázták, de sen­ki nem vette észre, miről írtam, és leközöl­ték. Mennyi bajom volt utána! Megtiltották, hogy a cikkeimet közöljék. Dr. Munaleshez, a prágai zsidó könyvtár vezetőjéhez fordultak, és azt kérték tőle, hogy ítéljen el. Azt válaszolta nekik – sajnos nincs meg a levél -, hogy mit akarnak, az egy gyönyö­rű cikk, úgy írok, mint Thomas Mann.

Mikor jött el Csehszlovákiából?

Huszonkilenc évvel ezelőtt. Már ha­marabb is akartam jönni, csak nem en­gedtek, mert kellett nekik a hechser. Vé­gül kaptam engedélyt, hogy egy évre ki­jöjjek Izraelbe. És amikor az év lejárt, a követség fölszólított, hogy lejárt a szabad­ságom, utazzak vissza. Visszaírtam nekik, hogy nem, a szabadság csak most kezdő­dik. Izraelben azt mondták, már öreg va­gyok, mit akarok rabbiskodni, menjek az aggok házába. Utána mégis fölvettek Beer Shevába, idejöttem, azóta itt élek. Volt egy kis jesivám, a fiam segített, de amió­ta elhagyott, nem bírom egyedül. Itthon imádkozom, az emeleten van egy kis templomom. Hajnalban fölkelek, és tanu­lok. Az egész nap nem ér nekem annyit, mint a hajnali órák; a legjobb idő. Olyan­kor vagyok a legfrissebb. Hajnalban min­den megoldódik. Sokszor órák hosszat töröm a fejem valamin, reggel fölkelek, és csodálkozom: „Hát ez milyen egysze­rű! Hol volt eddig az eszem?!” Nagy nehe­zen elvégzem a kötelességemet. Valami­kor tagja voltam a főrabbiságnak, jártam a gyűlésekre, hívtak előadásokat tartani, de ma már nem tudok utazni. Senki nem hiszi el nekem, milyen gyönge vagyok.