Bence György meghalt – nekrológ és interjú

2006. november / Novák Attila Régóta ismertem Bence Györgyöt, még a pesti egyetem filozófia szakán volt kedves tanárom. Nagy öröm és elégtétel volt mindannyiunk számára, amikor a pártállam bukásakor Bence betehette a lábát arra az egyetemre, ahol mindig is helye lett volna és ahonnan a diktatúra sokáig távoltartotta. Azért az évek nem múltak el felette haszontalanul, Amerikában gyarapította tovább addig is óriási tudományfilozófiai, politikaelméleti tudását. Olvashatta, figyelemmel követhette a politikai filozófia legújabb fejleményeit – a világ tetején, szimbolikus és valóságos középpontjában.

Visszatérése látszólag zökkenőmentes volt, a pesti egyetemi entrée váratlanul jól sikerült. Először kötelező marxista szemináriumot bíztak rá, amit rendhagyóan látott el, és teljesen átformálta ennek a jellegét; nagy kitekintéssel, rálátással, műveltséggel és a rá jellemző, az apró részletek finomságát kiemelő tudós iróniával tanította ezt az addig a számunkra intellektuálisan sivárnak, és a rendszer ideológiai alapjának tekintett világnézeti stúdiumot. Bence azonban nem hagyta magát, érdekessé tette azt a marxizmust, amin gondolkodói lénye egyébként már rég túllépett. Marx az akkori bölcsészkaron, az 1980-as évek végén az ő „kezében” alakult át bírálhatatlan „egyházatyából” az egyik, de csak az egyik fontos XIX. századi politikai gondolkodóvá. Emlékszem egy, a rendszerváltás hevében lezajlott nyilvános filozófia szakos összejövetelre, ahol valamelyik tanszék volt párttitkára (s egyben jeles tudós) azt mondta, hogy nem érti a kritikákat, hiszen eddig is „liberális szellemben” folyt az oktatás. Bence erre sajátos iróniájával megjegyezte, hogy akkor ezután „még liberálisabb” lesz ez a stúdium. A magyarországi rendszerváltással együtt érkezett lassú, akadémiai liberalizálódás az ő helyzetén is radikálisan javított, és akadémiai visszaplántálását is megkönnyítette: az MTA Filozófiai Intézete 1990-ben adta ki komoly tudományfilozófiai kandidátusi értekezését, amelyet 1972-ben írt meg – ám az ismert történelmi körülmények miatt – csak 1989-ben tudott megvédeni. Oktató, majd tanszékvezető lett, szolid tudósi-tanári nyugalommal és persze, az elmaradhatatlan szivarokkal. És a soha nem megtagadott zsidóságával, melyről szívesen és érdeklődve beszélt, és amelyről egyre többet is tudott. Bennünket, a Szombat és a www.antiszemitizmus.hu szerkesztőit is ellátott olykor tanácsaival, kapcsolatban állt e szellemi körrel. Ezen keresztül is kapcsolódott a zsidósághoz és egy, a magyar szellemi életben rokontalan gondolkodásmódhoz.

Mindannyian tudtuk, honnan jött, ismertük a demokratikus ellenzéki múltat, ám félszavakból is sejteni véltük az 1980-as évek elején bekövetkezett eltávolodását az ellenzék „kemény magjától”, amelynek logikus következménye volt, hogy a rendszerváltás után nem az SZDSZ-ben politizált tovább. Hátrébb húzódott, politikai tanácsadó és elemző lett. 1994-ig Orbán Viktort boldogította tanácsaival, majd tőle is eltávolodott, ám nem annyira, hogy még hosszú idő elmúltán is ne maradt volna benne valamennyi empátia az egykori politikai nebuló iránt. De ez a sajátos ragaszkodás nem pusztán érzelmeken nyugodott. Bár Bence nem volt jobboldali, de antikommunista volt, és az utódpárttól megvonta szimpátiáját. Örült a magyar jobboldal 1998-as választási sikerének, bár később azért kifejtette, hogy zsidóként nem érezné magát jól magát abban a politikai és világnézeti koalícióban, melynek a szélsőjobboldal is része, ám amely nélkül, középről nem lehet választási győzelmet aratni az utódpárton. Ezért a magyar jobboldaltól való distanciája soha nem volt annyira jelentős, hogy ne tekintsék őt mások – főleg a liberális táborból – olyannak, mint aki lepaktál „ezekkel”, ám „ezektől” éppen zsidó érzékenysége, történelmi tapasztalatai választották el, amin nem tudott és nem is akart túllépni. Tertium non datur – tanította az a magyar politika (ma már történelem), melynek Bence György – nem akart megfelelni. „Nem hiszed el, hogy itt milyen történések lesznek” – fejtegette egyszer nekem – „minden mozgásban van.” Tényleg.

Bence álláspontja ezért mindig is más maradt , mint azoké, akik politikai elemzőként (és ez Magyarországon bevett) valamelyik párt érdekeit képviselik. Tudatosan és óvatosan is a beazonosíthatatlanságot választotta, ám ezt mindig a józan ész alapján tette. Ez a kívülállós, „zsidós” attitűd mind a bal, mind a jobboldali tábor számára gyanússá tette. Magányos farkas lett, olyan, akire mindenféle homogén közeg furcsán és idegenkedve néz, ugyanakkor, akihez mindenkinek van valamilyen viszonya s éppen óvatos távolságtartása és analitikus elméje miatt vár tőle valamilyen választ korunk kérdéseire. A Nagy Válasz nem érkezett meg, utalások történtek, allúziók keletkeztek. S akinek füle volt, meghallotta.

Nem volt könnyű ember. Többévtizedes mellőzöttsége és a liberális ellenzéki szubkultúrából való kilépése sajátos bizalmatlanságot ébresztett benne az emberek iránt, ám ha valakit megkedvelt, nagyon megkedvelte és kitartott mellette.

És egy lokális bók, ami immár emlék. Aki mindennap az Újlipótvárosban bóklászott, gyakran láthatta őt a helyi élet szinterein, a Tátra utcai Firkász étteremben, „Ági” zöldségesnél, a Balzac Caféban vagy éppen a 15-ös autóbuszon, ahogyan a busz vele együtt szelte át a kis utcákat. Bence György e sajátos polgári miliőben is otthonra lelt.

Az idő tett pontot életére. S talán egy kicsit a mienkére is. Immár nélküle folyik tovább – tova. Nagy kár. Nagyon nagy kár.

Tavaly, 2005 júliusában készített a Szombat interjút Bence Györggyel. Nem tudtuk, hogy nem csak, hogy ez lesz élete utolsó, ilyen interjúja, de – tudtunkkal –, nem is készült vele ilyen személyes hangvételű beszélgetés. Az interjú újraközlésével és a rá való emlékezéssel búcsúzunk a nemrég elhunyt filozófustól.

– Kezdjük azzal, hogy milyen családból származik?

– Édesapám, Feledi Sándor jogi doktorátust szerzett, de a zsidótörvények miatt már nem vették föl a kamarába. A Don-kanyarban pusztult el munkaszolgálatosként. Anyai ágon kispolgári család a miénk. A nagypapa csilláros és bronzműves volt, iparrajz-iskolai végzettséggel. A nagymamával együtt túlélte a nyilas időket. A zsidó társadalmat kezdetben az ő szemükkel láttam. Lenéztük a Dob utcaiakat, a „pólisiakat”. Proccnak tartottuk az újlipótvárosiakat, a „lipóciaiakat”. A Rózsadombig el sem láttunk a Dessewffy (helyi kiejtés szerint „dezsefi”) utcából, ahol nagyszüleim laktak. Édesanyámat a zsidó gimnáziumba járatták egy ideig, de nem végezte el. A nagypapa üzletében dolgozott. Ot deportálták, szerencsére Ausztriába. A háború után férjhez ment egy szintén kispolgári hátterű emberhez, Bence Pálhoz, aki a Kereskedelmi Akadémián érettségizett. Tehát, ahogy eufemisztikusan szokták mondani: „első generációs értelmiségi” vagyok.

– Mekkora szerepe volt a zsidóságnak a szocializációjában?

– Nevelőapám a munkaszolgálatból hazatérve buzgó kommunista lett, az édesanyám nem. Emlékszem, milyen nagyot veszekedtek, amikor egy távoli rokonunkat, aki szegény zsidó fiú létére a Dreher sörgyár vezérigazgatói székébe küzdötte fől magát, 1950-ben kitelepítették. A veszekedésre az adott okot, hogy anyám némi hasonlóságot fedezett föl a deportálás és a kitelepítés között. A mi közegünkben soha nem volt kérdés, hogy zsidók vagyunk. Ennek eltagadása csak színtiszta kommunista környezetben fordulhatott elő, és ott is csak az ötvenes években született gyerekek esetében. Viszont, legalábbis a család megmaradt, általam ismert részében, senki sem volt vallásos, pláne nem kóser.

– Voltak zsidó iskolatársai? Hová járt gimnáziumba?

– A József Attila Gimnáziumba jártam. Az osztályban volt egy pár zsidó gyerek, de nem sokat foglalkoztunk ezzel, én biztosan nem. Amikor 1956-ban bevezették az iskolai hitoktatást, az osztályfőnök így kérdezte: Ki nem akar hittanra járni? (Magától értetődött, hogy keresztényre.) Ketten álltunk fel, a másik a padszomszédom volt. Akkor jöttem rá, hogy talán nem véletlenül ülünk egy padban.

– Hogyan találkozott a filozófiával?

– Egy könyvesboltban a kezembe került Lukács György A különösség című műve. Láttam, hogy irodalomról, művészetről szól, de ezen túl egy kukkot sem értettem belőle. Ezt kihívásnak éreztem, kezdtem utánajárni a dolognak, s ezzel megpecsételődött a sorsom. Már a gimnáziumban lukácsista lettem, s amikor az érettségi után egy évvel, nagy nehezen felvettek az egyetemre, pár diáktársammal hamarosan meg is látogattam az akkor már nyugdíjas, pontosabban kényszernyugdíjazott professzort.

– Milyen volt Lukács személyisége, hogyan tanított?

– Az egyetemen, mint mondtam, nem lehetett tanárom. De Lukács ajtaja mindenki előtt nyitva állt, bár igazából nem volt könnyen megközelíthető ember. Érdekes szokása volt, hogy délelőtt fogadta a vendégeit, és délután írt. Mindig úgy fordította a szót, hogy kipróbálhassa a látogatón, amiről épp írni készült. Persze az idősebb tanítványokkal személyesebb volt a kapcsolata.

– Akkor már kialakult a Lukács-óvodának nevezett társaság?

– Igen, de az összetétele még sokat változott.

– Mennyire volt jelen a zsidó szempont ebben a társaságban?

– Nem volt tabu, jelen volt. Csehszlovákiában és Lengyelországban a kommunisták 1968-tól fogva az antiszemitizmust is bevetették a reformmozgalmakkal szemben. Sokat vitatkoztunk azon, hogy történhet-e hasonló Magyarországon is. Én azt mondtam, hogy igen. De nem került sor anticionistának nevezett, valójában antiszemita kampányra. Hogy ebből kimaradtunk, véleményem szerint máig hatással van a magyar zsidóság politikai beállítottságára.

– Most olvastam Kenedi János visszaemlékezésében, hogy 1976-ban, amikor a Profil című népfrontos ellenzéki kiadványt készítették, Kunszabó Ferenc azt mondta, hogy „Csak az a baj… ami a magyar radikalizmus többi rákfenéje. A zsidók kirukkolnak, mint 1918-ban is, egy csomó jobbnál jobb ötlettel, s aztán a magyart viszik a jégre érte.” Majd Kenedi így folytatta: „Nem is kell komolyan venni – nyugtatott meg aztán Csoóri a Rózsadomb kávéház teraszán – ,csak hát, bár mi is lehetnénk annyian, mint ti.” Tisztában voltak ezzel a hozzáállással?

– Már a lukácsista időkben tisztában voltam vele, hogy a népiek nem szívlelnek bennünket. Nem szívtam mellre, részben politikai megfontolásból, de talán azért sem, mert még mindig élt bennem valami a régi marxista optimizmusból, hogy ezek a feszültségek úgyis maguktól feloldódnak. Miben is? Marxista koromban azt hittem, hogy „az ember nembeli lényegében”, később azt, hogy a demokráciában.

– A demokratikus ellenzék sajátos szubkultúrát alkotott. Közös házibulik, összejárások, egymás közötti partnerkapcsolatok voltak jellemzőek. Az 1968-as lázadás, a szexuális forradalom „begyűrűzése” volt ez? Vagy éppenséggel a Kádár-rendszer hatásának volt köszönhető, hogy visszavonultak a magánszférába?

– Sok minden begyűrűzött, de leginkább csak fiatalok voltunk. Erről a korszakról, különösen a személyes dolgokról, nem szoktam írni vagy nyilatkozni. Számomra még nem jött el ennek az ideje.

– Mikor változott át marxistából demokratává?

– Akkor is demokratának gondoltuk magunkat, de mindegy. Egyébként ezt megírtam már régen, Kis Jánossal együtt. Legyen elég annyi, hogy amikor néhányad magammal, a hetvenes évek második felében, cseh és lengyel mintára megindítottuk a szamizdatozást, már nem voltam marxista.

– Amikor kiszorították a munkaerőpiacról, mit csinált? Hogyan lehetett megélni?

– A vicc az, hogy még mindig vagy öt-hat évvel hosszabb ideig voltam munkanélküli, mint rendes állásban lévő, komoly férfiú. Közel húsz évig fordításból, fordítások szerkesztéséből éltem. Közben 1982-ben egy amerikai emberi jogi szervezet erőfeszítéseinek köszönhetően végre megkaptam életem első „nyugati útlevelét”. Féléves, egyéves szakaszokban hosszú időt töltöttem Amerikában.

– Hogyan szerzett fordításokat?

– Nem kellett különösebben szerezni, el voltunk látva munkával. Mindig voltak olyan szerkesztők, akik szívesen adtak. Ezek a megbízók érdekes módon többnyire a régi komcsik közül kerültek ki, mert a reformerek, liberálisok úgy érezték, nekik a haladás érdekében jobban kell vigyázniuk.

– Emigrálni nem akart?

– Sajnos nem igazán. Pedig ha idejében megteszem, most kaliforniai professzor lennék, s öreg baloldaliként azon keseregnék a beachen, hogy hová jutott a világ.

– Az 1980-as évek elején eltávolodott a szamizdatos ellenzéktől, Kis Jánostól. Miért?

– Akkor még senkinek nem jutott eszébe, különösen a zsaruknak nem, hogy ne volnék ellenzéki.

– Tudom, hiszen részt vett az 1985. júniusi monori találkozón és a Duray-bizottságban. De van egy olyan kép önről, hogy 1981-től kezdve nem tartozik a demokratikus ellenzékhez.

– Ezzel nem foglalkozom.

– Normálisnak tartotta-e az Antall-kormány idején a kormányzati oldalról fellépő antiszemitizmust?

– Arra gondol, hogy örvendetesnek tartottam-e? Nem. Lehetőségeimhez mérten fel is léptem ellene. De ha arra gondol, hogy természetesnek tartottam-e, akkor igennel kell válaszolnom. Most, hogy kiadták a jegyzőkönyvet, belenéztem a monori találkozón elmondott szövegeimbe. Elégtétellel fedeztem fel, hogy már akkor is azt mondtam: a szabadságnak, ha lesz egyáltalán, kellemetlen következményei is lesznek.

– A monori találkozón érezhető volt a népiek antiszemitizmusa?

– Ami Csurka ottani beszédét illeti, hisz elsősorban nyilván ez merül föl, nos, nem volt benne semmi olyan, amiért ma izgatási pert lehetne a nyakába akasztani. De úgy emlékszem, hogy már akkor eszembe jutott Knut Hamsun esete. Hamsunból a végén náci lett, de a Frankfurti Iskola egy kiváló kritikusa, Leo Löwenthal pusztán a stílusa alapján már jóval korábban megállapította, hogy az ilyen emberekből lesznek a fasiszták.

– Az Antall-kormány idején kezdett a Fidesz felé orientálódni?

– 1990-től Kovács András és Such György barátaimmal együtt (ő kabinetfőnök is volt) Orbán Viktor tanácsadói voltunk.

– Mit javasoltak Orbán Viktornak?

– Ilyesmiről rendes tanácsadó nem beszél, még tíz év elteltével sem.

– Ön az 1990-es évek elején nyílt levelet intézett az SZDSZ vezetőihez, s azt kérte tőlük, hogy méltóan reagáljanak a Magyar Demokrata Fórumból kiinduló s az SZDSZ-t zsidó pártnak tekintő antiszemitizmusra. Kapott-e választ erre a levélre?

– Megint egy kényes kérdés, bár nem annyira, mint az előző. Annyit elmondhatok, hogy miben láttam, látom ma is a „méltó reakciót”. A zsidó szabad demokraták így vághattak volna vissza: „Igen, zsidók vagyunk. Van valami kifogásotok?” A levélre nem kaptam választ.

– Pünkösti Árpád egyik írása szerint 1993-ban, egy tanulmányuk kapcsán megromlott a viszonya a Fidesz vezetésével, Orbán Viktorral.

– No comment. De tudja, mi az érdekes? Fideszes működésemről sok mindent összeirkáltak már, de a legritkább esetben fordult elő, hogy megkérdeztek volna, pedig bizonyos kérdések elől nem térhettem volna ki.

– Akkor egy ilyen kérdés – remélhetőleg: Miért szűnt meg a tanácsadói szerepe 1994-ben?

– Igen, ez ilyen. 1994-ben elszállt az utolsó lehetőség, hogy középről győzzék le az utódpártot. Ha a Fidesz győzni akart, le kellett vonnia ebből a következtetést. Meg is tette. Ezt én nem helytelenítettem, ma sem gondolom, hogy helytelen lett volna. De abban a táborban, amelyet a Fidesz 1994 után alakított ki, nekem nem volt helyem. Mindenekelőtt azért, mert zsidó vagyok. Mások ennél sokkal messzebb mentek el, örökre leírták a Fideszt, velejéig antiszemita pártnak tartják. Én nem. A vita reménytelen, az álláspontok megkövültek. Aki mégis hajlandó mérlegelni a dolgot, annak figyelmébe ajánlom, hogy a Fidesz 1994-es irányválasztásának köszönhető, hogy ma nincs fasiszta párt a parlamentben.

– Ennek megvan a maga ára.

– Mindennek megvan az ára. Szerintem ez elég jó ár.

– Nem látja-e problémának azt, hogy bár a szélsőjobboldal kiszorult a parlamentből, de bekerült a Fideszbe? Hogy fideszes politikusok rendszeresen részt vesznek a szélsőjobb politikai rendezvényein, adnak interjút a Demokratának, szóval jelenlétükkel legitimálnak radikális jobboldali álláspontokat? Ráadásul minden egyes választási kampány során verseny lesz radikális jobboldali szavazatokért. Miért nem lehet, nyugat-európai mintára, szigorú határvonalat húzni a középjobb és a szélsőjobb közé?

– Ezek tények. Nekem is „problémát” okoznak. Sőt én, ha kell, még erősebben fogalmazok, a nyilasokat nyilasnak nevezem. De ezen túl mit tehetnék? Ábrándokat kerget, aki azt hiszi, hogy „nyugat-európai mintára” tisztán lehet tartani a nagy politikai erőket a szélsőjobboldaltól. Ez a minta ma már Nyugat-Európában sem létezik. Gondoljon csak arra, hogy milyen hangokat hallat Müntefering, a német szocdem pártelnök. „Sáskatőke!” És akkor a szocdemek baloldali kihívóiról még nem beszéltem. Sarkozy, aki Chirac székére pályázik nagy eséllyel, most éppen Le Penék felé nyújtogatja csápjait. Nincs többé „szigorú határvonal”. Ami nem jelenti azt, hogy ne kellene mindent megtenni a szélsőjobb ellen.

– Részt vett a HírTv előkészületeiben, majd otthagyta. Miért?

– Én nem ennek a HírTv-nek az előkészületeiben vettem részt, s még a csatorna megalapítása előtt kiszálltam. Azok a barátaim, akik a vállalkozást elkezdték, egy olyan hírcsatornát akartak csinálni, amely jóhiszeműen viszonyul a Fideszhez, de nem párttévé. Amikor őket kiszorították, én is sietve távoztam.

– Az utóbbi évek nagy politikai felbuzdulásaiban, aláírásaiban nem vett részt.

– Amikor megkeresnek, azzal utasítom el a dolgot, hogy én már ki-aláírtam magam. Az aláírásos akciók fölött eljárt az idő. Hacsak nem részei egy nagyobb léptékű, szervezett politizálásnak, mint például a Charta volt. De az már elkerülhetetlenül pártpolitika is. Minthogy azonban úgy alakult, hogy nem tartozom egyik párthoz sem, inkább más módon élem ki a politikai szenvedélyemet. Ha behívnak valamelyik tévébe vagy rádióba, általában elfogadom a felkérést, és mondom a magamét. Ráadásul ott van az új internetes szamizdatunk, amelyet Pogonyi Szabolccsal csinálunk. Az is politikai orgánum.

– A 2005. júliusi londoni terrortámadásokat egy sorozat részének tartja, vagy elszigetelt akcióknak? Az iraki háborúhoz mennyire van köze?

– Nyilvánvalóan nem elszigeteltek, és az iraki háborúhoz is van közük. Oszama bin Laden egy nyilatkozatában ezt a szónoki kérdést tette fel: „Miért nem támadjuk meg Svédországot?” De ne feledkezzünk meg arról, hogy 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok még nem akarta megtámadni Irakot, bár fontos kormányzati tényezők forgattak ilyesmi a fejükben.

– Izraelnek mi a szerepe a terrorhullámban?

– Naivitás, vagy annál is rosszabb azt gondolni, hogy a palesztin–izraeli viszony mindkét fél számára elfogadható rendezésén múlik a dolog. Most remény van arra, hogy ez bekövetkezik. Bár úgy lenne, de ettől nem fog abbamaradni a robbantgatás.

– Volt Izraelben?

– Igen, egyszer magánúton, egyszer egy konferencián. Jó lenne egyszer hosszabb időt eltölteni Izraelben, hogy megismerjem az országot.

– Ön korábban, legalábbis a zsidóság tekintetében, minek tartotta magát?

– Korábban, amikor még azt gondoltam, hogy mindent elvágólag kell meghatározni, azt mondtam, hogy magyar zsidó vagyok. De amerikai tapasztalataim rávezettek, hogy lazább is lehet az ember. Ott rengeteg zsidó barátom, ismerősön, kollégám volt. Mindegyik másképp volt zsidó, de mind magától értetődően az volt.

– Még az 1980-as években írt egy monográfiát a magyar zsidóság történetéről, ami – tudtommal – nem jelent meg. Hogyan, milyen körülmények között született a mű, és mire jutott benne?

– A nyolcvanas évek vége felé egy tudományos intézet azzal a feltétellel kapott külföldi támogatást egy ilyen tárgyú kutatásra, hogy nekem is adnak megbízatást. A magyarországi zsidó történelem 1895-ig, a recepcióig tartó szakaszát tanulmányoztam. El is készült a kézirat, de a rezsimváltás és sok minden más, amire itt nem akarok kitérni, elsodorta az egészet. Pedig ma is úgy érzem, érdemes lenne megjelentetni a kis könyvet.

– Van-e új antiszemitizmus Európában és Magyarországon?

– Régi? Új? Az antiszemitizmus már nem teljesen szalonképtelen Európában, mint a nyolcvanas évekig volt. Más kombinációkban is megjelenik, mint régen. A rasszisták, idegengyűlölők haladnak a korral, a jóléti állam ellen fordulnak, egyre kevésbé etatisták. Amerikában viszont a jobboldal legéleterősebb, Európára is nagy hatást gyakorló irányzata, a neokonzervativizmus Izrael-párti és filoszemita. A magyar jobboldal nehezen dolgozza föl ezt a sok újdonságot. Itt még mindig a régimódi antiszemitizmus dívik. De a nemeztarisznyás és nejlonszatyros miépesek mellett előbb-utóbb nálunk is megjelennek majd a kisportolt, de nem kigyúrt, menedzser kinézetű és menedzserszellemű, vagyis piacpárti rasszisták.

– Nagy előadást tartott még 2002-ben az igazságtételről, illetve idén nyáron, a Mindentudás Egyetemén elmondott előadásában is említette a dél-afrikai Igazságtételi Bizottságot. Ha jól értem, a teljes bűnbánatot a nyilvános feloldozásnak kell követnie. Mik ennek az esélyei Magyarországon?

– Zéró. Ez komolyan fel sem merült, mint ahogy maga a büntetőjogi felelősségre vonás sem. De annak idején talán létre lehetett volna hozni egy olyan testületet, amely bizonyos nagy ügyekben, például az ’56 utáni megtorlás ügyében, tanúként hallgatja ki a felelősöket, de csak a vallomás megtagadása, vagy az igazmondási kötelesség megszegése miatt kezdeményezheti büntető szankció kiszabását.

– A Sólyom-bizottság tagjaként mi volt az álláspontja?

– A bizottság megpróbálta figyelembe venni mind a hajdan megfigyeltek jogos érdekeit, mind a spicliséggel gyanúsítható személyek jogait. Ez volt a többségi álláspont, a többi részletkérdés.

– Hogyan látja az ügynöktörvényt ma?

– Leginkább az az érzéketlenség foglalkoztat, amivel az akták teljes nyilvánosságra hozatalának hívei a megfigyeltek magánéletének titkait kezelik. Nem az a baj, hogy esetleg kiderül valakiről, hogy viszonya volt Mancikával. Ennek többé-kevésbé elejét lehet venni. De ha mindenki szabadon turkálhat az aktámban, akkor elkerülhetetlenül kiderül, hogy milyen kellemetlen megjegyzéseket tettem ellenségeimről és barátaimról, meg egyáltalán milyen hülyeségeket beszéltem. Nem volt valami kellemes tudat, hogy az ávósok hallgatódznak, a spiclik jelentenek, de attól nem kellett tartani, hogy mindenki beleütheti az orrát a magánéletembe.

– Mi a véleménye arról, hogy többen – főleg a Fideszből – a politikai életből való kizárással akarják büntetni az elmúlt rezsim bizonyos embereit?

– Én ezt tizenöt évvel ezelőtt sem tartottam helyesnek. De bármi lett volna is a helyes megoldás 1990-ben, azóta rengeteg titkos ügynök és más kompromittált alak került magas köztisztségekbe. A választások és kinevezések utólagos megkérdőjelezése az egész rezsimváltás legitimitását vonja kétségbe. Ez számomra elfogadhatatlan. Hasonlóképpen nem lehet megkérdőjelezni azt a folyamatot – kivéve, ha el nem évült bűncselekményekre derül fény –, amely azt eredményezte, hogy a régi rezsim prominens képviselői nagytőkéssé reciklálták magukat, mert ez meg a tulajdonviszonyokat forgatná fel.

– Mi a véleménye az ún. gyűlöletbeszéd-törvény tervezett, MSZP által kezdeményezett szigorításáról? Hol húzódnak a gyűlölet jogi határai, és mennyit kell tolerálnia egy szólásszabadságot alapértéknek tekintő társadalomnak?

– Azok szerint, akik állandóan a „gyűlöletbeszédről” beszélnek, mindenki a szólásszabadság ellensége, aki megengedhetőnek tartja bizonyos tartalmú megnyilvánulásoknak, mondjuk a holokauszttagadásnak vagy a terroristák mártírként való dicsőítésének a betiltását. A vita arról folyik, hogy tartható-e az az álláspont, amely szerint soha, semmilyen körülmények között nem szabad betiltani olyan megnyilvánulásokat, amelyek nem jelentik a közrend megzavarásának közvetlen veszélyét. Szerintem nem tartható. Erről aligha lehet ugyan meggyőzni azokat, akik a másik álláspont hívei, mégis azt hiszem, hogy kénytelenek lesznek visszavonulni. Ennek alátámasztására hadd hivatkozzam egy aktuális fejleményre, amellyel rendszeresen foglalkozunk a Metazinon, a brit izgatási törvény szigorításának vitájára. Az Egyesült Királyságban jelenleg ott tartanak a dolgok, hogy a parlament valószínűleg hamarosan elfogad két olyan módosítást, amely sokkal szigorúbb, mint amilyenre eddig bárki gondolni mert Magyarországon.

– Öntől sokan várták azt, hogy nagy összefoglalásokat, műveket fog alkotni. Ezzel szemben inkább az oktatásban, kommentárok közlésében, tanácsadóként fejti ki erőit. Miért nem ír többet? Miért nem születtek az ön tollából nagyobb lélegzetű munkák?

– Megtisztelő várakozás. Azt remélem, hogy talán bizonyos mértékig képes leszek még eleget tenni neki. Hogy miért nem tettem eleget eddig? Sokféle mentséget hozhatnék fel, de igazából csak magamat okolhatom. Nem elég erős bennem a specializálódás hajlama, amire a monográfiaíráshoz szükség van. Magyarán: túlságosan sok minden érdekel.

– A Metazin?

– Úgy kezdődött, hogy egyre többet olvastunk az interneten. Elkezdtük küldözgetni barátainknak a talált érdekességeket. Aztán rájöttünk, hogy ebből akár rendszert is lehet csinálni. Január első napjaiban Pogonyi Szabolccsal vízre, pardon, netre bocsátottuk szemléző metamagazinunkat. Szemléink messzemenően kihasználják a médium lehetőségeit, tele vannak tűzdelve hipertext-hivatkozásokkal, a szemlézett tartalmakra vezető linkekkel.

– Végez-e még politikai tanácsadó tevékenységet?

– Ha felkérnek, s olyanok kérnek fel, akiktől korrektségre számíthatok, igen. De ez ritkán fordul elő. Inkább a média érdeklődik a véleményem iránt.