BENCE GYÖRGY MEGHALT

BENCE GYÖRGY MEGHALT

Régóta ismertem Bence Györgyöt, még a pesti egyetem filozófia szakán volt kedves taná­rom. Nagy öröm és elégtétel volt min­dannyiunk számára, amikor a pártállam bukásakor Bence betehette a lábát arra az egyetemre, ahol mindig is helye lett volna, és ahonnan a diktatúra sokáig távol tartotta.

Azért az évek nem múltak el felette ha­szontalanul, Amerikában gyarapította to­vább addig is óriási tudományfilozófiai, politikaelméleti tu­dását. Olvashatta, figyelemmel követhette a politikai filozó­fia legújabb fejleményeit – a világ tetején, szimbolikus és va­lóságos középpontjában. Visszatérése látszólag zök­kenőmentes volt, a pesti egyetemi entrée váratlanul jól sike­rült. Először kötelező marxista szemináriumot bíztak rá, amit rendhagyóan látott el, és teljesen átformálta ennek a jel­legét; nagy kitekintéssel, rálátással, műveltséggel és rá jel­lemzően az apró részletek finomságát kiemelő tudós iróniá­val tanította ezt az addig a számunkra intellektuálisan sivár­nak és a rendszer ideológiai alapjának tekintett világnézeti stúdiumot. Bence azonban nem hagyta magát, érdekessé tet­te azt a marxizmust, amin gondolkodói lénye egyébként már rég túllépett. Marx az akkori bölcsészkaron, az 1980-as évek végén az ő „kezében” alakult át bírálhatatlan „egyházatyá­ból” az egyik, de csak az egyik fontos XIX. századi politikai gondolkodóvá. Emlékszem egy, a rendszerváltás hevében lezajlott nyilvános filozófia szakos összejövetelre, ahol vala­melyik tanszék volt párttitkára (s egyben jeles tudós) azt mondta, hogy nem érti a kritikákat, hiszen eddig is „liberális szellemben” folyt az oktatás. Bence erre sajátos iróniájával megjegyezte, hogy akkor ezután „még liberálisabb” lesz ez a stúdium. A magyarországi rendszerváltással együtt érke­zett lassú, akadémiai liberalizálódás az ő helyzetén is radiká­lisan javított, és akadémiai visszaplántálását is megkönnyí­tette: az MTA Filozófiai Intézete 1990-ben adta ki komoly tudományfilozófiai kandidátusi értekezését, amelyet 1972-ben írt meg, ám – az ismert történelmi körülmények miatt – csak 1989-ben tudott megvédeni. Oktató, majd tanszékve­zető lett szolid tudósi-tanári nyugalommal, és persze az el­maradhatatlan szivarokkal. És a soha nem megtagadott zsidóságával, melyről szívesen és érdeklődve beszélt, és ame­lyről egyre többet is tudott. Bennünket, a Szombat és a www.antiszemitizrnus.hu szerkesztőit is ellátott olykor taná­csaival, kapcsolatban állt e szellemi körrel. Ezen keresztül is kapcsolódott a zsidósághoz, és egy, a magyar szellemi élet­ben rokontalan gondolkodásmódhoz.

Mindannyian tudtuk, honnan jött, ismertük a demokrati­kus ellenzéki múltat, ám félszavakból is sejteni véltük az 1980-as évek elején bekövetkezett eltávolodását az ellenzék „kemény magjától”, amelynek logikus következménye volt, hogy a rendszerváltás után nem az SZDSZ-ben politizált to­vább. Hátrébb húzódott, politikai tanácsadó és elemző lett.

1994-ig Orbán Viktort boldogította taná­csaival, majd tőle is eltávolodott, ám nem annyira, hogy még hosszú idő elmúltán is ne maradt volna benne valamennyi empá­tia az egykori politikai nebuló iránt. De ez a sajátos ragaszkodás nem pusztán érzel­meken nyugodott. Bár Bence nem volt jobboldali, de antikommunista volt, és az utódpárttól megvonta szimpátiáját. Örült a magyar jobboldal 1998-as választási si­kerének, bár később azért kifejtette, hogy zsidóként nem érezné magát jól abban a politikai és világnézeti koalícióban, mely­nek a szélsőjobboldal is része, ám amely nélkül középről nem lehet választási győzelmet aratni az utódpárton. Ezért a magyar jobboldaltól való distanciája soha nem volt annyira jelentős, hogy ne tekintsék őt mások – főleg a liberális tá­borból – olyannak, mint aki lepaktál „ezekkel”, ám „ezek­től” éppen zsidó érzékenysége, történelmi tapasztalatai vá­lasztották el, amin nem tudott és nem is akart túllépni. Tertium non datur – tanította az a magyar politika (ma már tör­ténelem), melynek Bence György – nem akart megfelelni. „Nem hiszed el, hogy itt milyen történések lesznek” – fejte­gette egyszer nekem – „minden mozgásban van.” Tényleg.

Bence álláspontja ezért mindig is más maradt, mint azoké, akik politikai elemzőként (és ez Magyarországon bevett) va­lamelyik párt érdekeit képviselik. Tudatosan és óvatosan is a beazonosíthatatlanságot választotta, ám ezt mindig a józan ész alapján tette. Ez a kívülállós, „zsidós” attitűd mind a bal, mind a jobboldali tábor számára gyanússá tette. Magányos farkas lett, olyan, akire mindenféle homogén közeg furcsán és idegenkedve néz, ugyanakkor, akihez mindenkinek van valamilyen viszonya s éppen óvatos távolságtartása és anali­tikus elméje miatt vár tőle valamilyen választ korunk kérdé­seire. A Nagy Válasz nem érkezett meg, utalások történtek, allúziók keletkeztek. S akinek volt füle, meghallotta.

Nem volt könnyű ember. Több évtizedes mellőzöttsége és a liberális ellenzéki szubkultúrából való kilépése sajátos bi­zalmatlanságot ébresztett benne az emberek iránt, ám ha va­lakit megkedvelt, nagyon megkedvelte, és kitartott mellette.

És egy lokális bók, ami immár emlék. Aki mindennap az Újlipótvárosban bóklászott, gyakran láthatta őt a helyi élet szinterein, a Tátra utcai Firkász étteremben, „Ági” zöldsé­gesnél, a Balzac Caféban vagy éppen a 15-ös autóbuszon, ahogyan a busz vele együtt szelte át a kis utcákat. Bence György e sajátos polgári miliőben is otthonra lelt.

Az idő tett pontot életére. S talán egy kicsit a miénkre is. Immár nélküle folyik tovább – tova. Nagy kár. Nagyon nagy kár.

Novák Attila