Bayergate – Zsidózás kontra intellektuális lincskampány

Forrás: HVG

2008. március 28. / Papp László Tamás Bayer Zsolt Magyar Hírlapban napvilágot látott publicisztikája – melyben leírja: vannak zsidók, akik puszta létezésükkel indokolttá teszik az antiszemitizmust – a tiltakozás szökőárját generálta.

Hogy a kijelentés minősíthetetlen és szalonképtelen, nem vitás. Felteendő kérdés inkább az, nem kontra produktív, bumeránghatáshoz vezető pótcselekvés-e az aláírásgyűjtés, melyhez immár sok tucat neves(nek tartott) értelmiségi csatlakozott?

Az értelmiségiek nyílt levelükben (lásd a csatolt dokumentumot), kérdésfeltevésükkel gyakorlatilag elhatárolódásra buzdítják Széles Gábor laptulajdonost. Csakhogy a dolog már alapjait tekintve is meglehetősen groteszk. Nyilván a petíció szerzői egyetértenek abban, hogy a fajgyűlölet morálisan tűrhetetlen, akárki szájából ered. De tiszta fejjel aligha mondhatjuk, hogy Bayer Zsolt inkriminált cikke közlésének napján formált először a zsidóságra nézve dehonesztálónak is gondolható véleményt. Minthogy az sem jelenthető ki: a főáramú jobbos tömegsajtóban ő az egyetlen, aki ezt szinte napi rendszerességgel csinálja. Ilyen alapon tehát minden héten többször is felszólíthatnának valaki(ket) az elhatárolódásra. Ami bizonyára szerintük is képtelenség. Tehát a minimum, amit leszögezhetünk: egy, amúgy helyes csatához igencsak rossz fegyvert s (egyik-másik névsoron lévőt illetőleg) finoman szólva is kikezdhető szövetségeseket választottak.

Magát a dokumentumot olyanféle émelygős álnaivitás lengi körül, amelytől e sorok írója nagyon idegenkedik. Feltételezik – legalábbis papíron – hogy az újság gazdája a munkáltatás síkján eztán nem lesz talán hajlandó azonosulni Bayerrel. Valószínűtlen, hogy tulajdonosként Széles minden anyag publikálását személyesen engedélyezi. De már pusztán, hogy kiket vesz fel a laphoz, (előre)jelzi, miféle hangvételt vár el. Ha Szélesnek fájna a zsidók öncélú sértegetése, aligha juttatja kenyérkeresethez Szentmihályi Szabó Péter, volt MIÉP-képviselőjelöltet. (Amúgy sem igaz, hogy egyes zsidók viselkedését 1945 óta először Bayer tette volna felelőssé a generatív antiszemitizmusért. Mindez eddig is gyakori fordulat volt a szélsőjobboldallal rokonszenvező lapokban. Ergo, nem unikum, ami indokolna ilyen fellépést. Lásd a „preventív kirekesztés” logikáját.)

Az ilyenfajta aláírásgyűjtő ellenállás körülbelül olyan hatékony, mintha transzparensekkel vonulnánk a kocsma elé, rajta a felirattal: „Tiltakozunk az ellen, hogy maguk részegek!” Senki nem tagadja, fontos harcolni az alkoholizmus ellen. De nem ilyen röhejes, önmagát lejárató, hatását visszájára fordító módon. Ám ha már itt tartunk, vegyük szemügyre a konkrét esetet. Bayer, a népszavazáson győztes jobboldalt bíráló Ungváry Rudolfot támadva, az orrát a közfürdő vizébe belefújó íróhoz hasonlította őt. Aki, mikor szóvá tették neki a gusztustalanságot, azt kiabálta, hogy lezsidózták. Bayer nem most sütötte el legelőször ezt a – nyilvánvalóan nehezen leellenőrizhető hitelességű – történetet. Elmondta már a Nagy Fideszkönyv c. párttörténeti interjúkötetében (melyet ingyen osztogattak a győri Fidesz-kongresszus vendégeinek). Igaz, ott meg is nevezi az állítólagos „tettest”, Kornis Mihály személyében. És azt is, hogy ő Vágvölgyi B. András hajdani Mancs-főszerkesztőtől hallotta a dolgot. Utána pedig eme folyosói pletykára (illetve néhány, vélelmezetten zsidó gyökerű közszereplő múltbéli tetteire) hivatkozva vonja le a szóban forgó következtetését. Betűhíven idézve: „Ők a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust…”. Vagyis hogy pár zsidó negatívként értékelt viselkedése feljogosít bennünket a teljes zsidóság gyűlöletére.

Citált kijelentés elfogadhatatlan. Fordítsuk le a nagyromán, szlovák, pánszerb ultranacionalisták nyelvére: „Ők a mi indok-magyarjaink – értsd: a puszta létezésük indokolja a hungarofóbiát…” A különbség „mindössze” annyi, hogy Bayer hívei és főnökei utóbbi ellen állást foglalnának, előbbiben viszont nem találnak semmi kivetni valót. Jellemző Széles Gábor hozzáállására, hogy Bayer mentségére Landeszman György főrabbi magyarságot ócsárló (joggal elítélt) mondatait hozza fel. Mintha az egyik mentené a másikat. Hogy aztán Bayer hithű vagy megélhetési antiszemita, nehéz volna eldönteni. Biztosnak tűnik, hogy emberünk folyamatos produkálási kényszerben, túlkompenzáló szorongásban leledzik. Sokan nem felejtették el neki, hogy 1993-ban (a Fidesz jobbra fordulása idején) „dezertált” pártjából, amelynek sajtófőnöke volt. Hogy utána a Népszabadság és a 168 óra munkatársaként dolgozzon. Aztán pedig – a Fidesz újbóli népszerűségugrása tájékán – ismét visszataláljon az ősforráshoz. Ráadásul a zsidózó Bayer nem kerülhette el, hogy lezsidózzák. A Kurucinfo alig pár hete nevezte őt „áljobbos zsidónak”. Vagyis kénytelen ideológiai pedigréjét tovább fényesíteni.

A zsidóellenesség minimalizálása

Való igaz tehát, Bayer mondata teljes joggal diszkvalifikálható az előítéletmentes diskurzusok versenyén. Ámde a nyílt levél egyértelműen utal rá, a cikkírónak útilaput köthetnének a talpára. Ez viszont több okból is felesleges, abszurd és visszaütő követelés. Ha Széles Gábor önmagától nem tartja vállalhatatlannak az idézett szavakat, nincs miről beszélni. Másrészt, a dokumentum által indirekt, a kérdésfeltevéssel körvonalazott megoldás – Bayer elbocsátása – annak pozícióját alapul véve, demokráciában értelmezhetetlen. Ha Bayer kinevezett közszolga – köztisztviselő, közszolgálati műsorvezető, közpénzből működő alapítvány, tanszék vezetője, rendőrkapitány, laktanyaparancsnok, stb. – lenne, vagyis olyan ember, akinek törvényben előírt kötelme a pártatlanság, elfogulatlan hozzáállás, az állampolgári jogegyenlőség tisztelete, akkor leváltása nemcsak lehetőség, de előírás. Ha miniszter, polgármester vagy képviselő – tehát választott személy – lemon-(dat)ása akkor is felvethető, de akkor ez már nem kötelező jogi, hanem csak fakultatív politikai opció. Hiszen az ilyen posztról történő visszavonásáról csak a választópolgárság, a parlament vagy a miniszterelnök dönthet.

Bayer esetében azonban ilyenről nincs szó. Ő egy, befektetői pénzből finanszírozott magántévé/magánlap házigazdája és főmunkatársa. Mely orgánumoknak semmi gondot nem jelent a felfogásával való azonosulás. Bármilyen álnaiv játékot próbálunk űzni: igen, vannak sajtótermékek, amik probléma nélkül befogadják és szétsugározzák az antiszemita nézeteket. (Hogy ezt definitíven felvállalják-e, más tészta). Ez is része a véleményszabadságnak. (Ahogy pl. a kommunista, vallási fundamentalista, stb. eszmék terjesztése is az lenne.) Azokra egzisztenciális nyomást gyakorolni, éppenséggel szűkkeblűség. Fehér Ferenc filozófust ideidézve „mint zsidó sem szeretem, hogy a másik embert antiszemita érzésének kinyilvánításában az béklyózza, hogy kirúghatják érte állásából. Természetesen szeretném, bár nem hiszek benne, ha az antiszemitizmus, mint érzés megszűnne. De semmiképpen nem akarom azt, hogy antiszemita érzésű polgártársaim szünet nélkül fenyegetve legyenek ezért az érzésükért. Ahogy én sem kívánok fenyegetve lenni bármilyen érzésemért.”

A zsidóellenesség minimalizálásáért sokféle módon lehet küzdeni. De aligha célravezető, ha mindezt harci alakzatba tömörülve, lincshangulatú, politikailag korrekt hisztériát gerjesztve, egyénközi vita helyett kórusban rohamozva tesszük. Mindezt úgy, hogy a zsidóságot valójában semmiféle reális, fizikai veszély nem fenyegeti. Így a gyűlölet verbális szinten reked. Szomorú, de tény: Izraelben sokkal nagyobb veszélyben forog – a terrorizmus végett – egy zsidó lét-és vagyonbiztonsága, mint nálunk. Ráadásul szociológiai tapasztalatok bizonyítják: az antiszemitizmus elleni fellépés szükségességének, a zsidók szenvedésének felpörgetett, végtelenített – kioktató jellegű – sulykolása, folyamatos túladagolása, túlhangsúlyozása az elvárt hatás fordítottjához, overkill-effektushoz vezet.

A 2006 őszi zavargások kivizsgálására létrejött, Gönczöl Katalin által elnökölt (szélsőjobboldali elfogultsággal aligha vádolható) bizottság jelentése szerint „a zsidó és roma holokauszt gyakori emlegetése – amely egyébként sokszor nem több szónoki fordulatnál — azokból, akik saját sanyarúságuk tényét nem hallják elismerni a rétorok által, elégedetlenséget vált ki, és ezt könnyű átvinni magukra a zsidókra és a cigányokra”. Vagyis az efféle indulatvezérelt akciók nemhogy csökkentenék, inkább növelik az ultrajobb befolyását. Tetejébe az aláírók között óhatatlanul akadnak olyan figurák – pl. a mindenféle újságírói fair playt nélkülöző, Viktor c. gyalázatos könyvével Bayer baloldali változatává alakuló Kende Péter, a Gulag szörnyűségeinek relativizálásában imponáló érdemeket felmutató Krausz Tamás – akik eleve szétporlasztják a felépítmény morális alapját.

Nem kéne hát minden zsidózásra ugrani, s ezzel átengedni a tematizációs fősáv műsoridejét periférikus, szélsőjobboldali alakoknak. Akiknek hülyeségeiről – pár tízezer olvasójukat leszámítva – a lakosság 99 százaléka úgyse értesülne.