A posztcionizmus gyökereiről

Bányai László

A posztcionizmus gyökereiről

Izrael – nem saját jószántából – az el­múlt ötven évben öt nagyobb háborút vívott meg arab szomszédaival. Bár a zsidó állam 1979-ben békeszerződést irt alá Egyiptommal, amiért visszaadta a teljes Sínai-félszigetet, a viszony még ma is meglehetősen hideg – gazdasági és turisztikai kapcsolatok szinte nem léteznek a két állam között. Mubarak egyiptomi elnöknek húsz év alatt csak egy villámlátogatásra tellett Jeruzsá­lemben – Jichak Rabin temetésekor. Szíria ma sem hajlandó békét kötni: ha Izrael az EMSZ Biztonsági Tanácsa 425. határozatát végrehajtva kivonul Dél-Libanonból, az – Faruk A-Sara szír kül­ügyminiszter szerint – hadüzenet az arab nemzetnek, de ha nem vonja ki, az is az. Irán orosz és európai segítség­gel atombomba gyártására készül. Az iszlám fundamentalizmus számára Izra­el – pusztán létezésénél fogva – halálos ellenség. A palesztinokkal Izrael a vég­ső rendezés kapujában áll, ám a kü­lönbségek igen nagyok, és – egyelőre – nem látszik előrehaladás.

Az Izraelen belül élő milliós arab ki­sebbség egyre nyíltabban azonosul a palesztin üggyel és az iszlámmal. Egy legutóbbi felmérésben a megkérdezet­tek 70 százaléka palesztin arabként azonosította magát, és mindössze 4 százaléka vallotta magát izraelinek. Túlnyomó többségük nem kifogásolja a zsidókkal való együttélést, csak a ci­onizmussal, a zsidó állammal van problémájuk. A Föld napján (ekkor a palesztinoktól kisajátított földekre em­lékeznek tiltakozóakciókkal) a fiatalok palesztin zászlóval vonultak fel, Szakninban (izraeli arab város) megroha­mozták a közeli katonai bázist, és a ki­vezényelt rendfenntartó erőkre kőzá­port zúdítottak. Egy hét múlva szemta­núja voltam a haifai egyetemen egy di­áktüntetésnek, melynek során az egye­temi hallgatók palesztin zászlókat len­getve tüntettek Izrael állama ellen. A palesztin szuverenitás elismerésével az izraeli arab kisebbség természetes módon a palesztin nemzettel azonosít­ja magát. Annak ellenére, hogy helyze­te – racionálisan mérlegelve – összeha­sonlíthatatlanul jobb, mint az autonó­miában élőké.

Mintha mindez nem lenne elegendő, Izraelt számos belső ellentét is meg­osztja. A vallásos-világi, az askenázi-szefárd viszonyról már sok szó esett. Amiről ebben az írásban szólni kívánok, az nem vázolható e két fenti ellentétpár keretein belül. Azt a cso­portot, amelynek gondolkodását, atti­tűdjét, álláspontját bemutatni szándé­kozom, többségében világi, alapvető­en európai értékrendű izraeliek alkot­ják, noha szép számmal találhatók so­raiban szefárdiak és vallásosak is. Ez­zel szemben egy jelentős világi-askenázi réteg nem ért velük egyet. Inkább szellemi áramlat, mozgalom és nem formális szervezet, bár politikailag ma­gas fokon artikulált: számtalan mozgal­mat indított útjára. Így a „Békét Most!” s a „Gus Salom” mozgalmat, valamint a „B’celem” elnevezésű emberi jogvé­dő szervezetét. De olyan pártok is e csoport politikai álláspontját képvise­lik, mint a kommunista Hadas, a liberá­lis Merec és a Munkapárt Peresz, Beilin és Ben Ami vezette galambjai. A „kemény mag” magasan képzett értel­miségiekből, jó nevű írókból, tudósok­ból, művészekből, egyetemi tanárok­ból, újságírókból, közéleti személyisé­gekből áll, akiknek komoly súlyuk van a közéletben. Magy holdudvarral ren­delkeznek, így nyugodtan állíthatjuk, hogy az ország szavazóképes lakossá­gának közel fele támogatja nézeteiket. Gondolataikat, álláspontjukat és tevé­kenységüket szokás a posztcionizmus összefoglaló elnevezéssel illetni, bár sokan közülük ellenzik ezt a megneve­zést. Egy haifai történész professzor (a Hadas vezetőségi tagja) kikérte magá­nak ezt a megjelölést, mondván, ő nem lehet posztcionista, mert soha nem is volt cionista.

*

A korábban egységesnek tűnő izraeli társadalmat az 1993. szeptember 9-én a PFSZ-szel aláirt „Elvi nyilatkozat”, an­nak megítélésében teljesen kettészakí­totta. A társadalom egyik fele üdvözöl­te a döntést, a másik fele ellenezte. A már említett „béketábor” Jasszer Arafatban partnert, stratégiai szövetségest látott, a vele ellentétesen gondolkodók viszont háborús bűnöst láttak benne, aki az aláirt egyezményben csak végső cél­ját, Izrael lépésekben történő felszámo­lását, Palesztina teljes „felszabadítását” kívánta elérni más eszközökkel – amint az a Palesztin nemzeti Tanács 1974. évi határozatában bennfoglaltatik.

Az Oslóban kezdődött békefolyamat nem vetett véget a palesztin terrornak, egymást követték a súlyos terrorcselek­mények. A baloldali kormány – a terror és Jasszer Arafai folytatólagosan elköve­tett szerződésszegései ellenére – tovább­vitte a békefolyamatot. A terror nem zár­ja ki a békét – állították, mert azt nem a palesztinok gyakorolják Izrael ellen, ha­nem a béke ellenségei a békével szem­ben. Az áldozatok sem vétlen izraeli nők, férfiak és gyermekek, hanem a béke. Kü­lönben sem a palesztinok a hibásak, ha­nem Izrael, mert 1967-ben arab területe­ket szállt meg, annak népét – úgymond – elnyomva tartotta csaknem három évti­zedig, megfosztotta őket emberi méltó­ságuktól, elvette földjeiket, kisemmizte őket jogaikból.

Ilyen hátszéllel Arafat folytathatta kettős taktikáját. Izrael utcáin újabb és újabb terrorcselekményeket követnek el, a tárgyalóasztalnál pedig területeket követelnek a palesztin autonómia ré­szére. Pereszék ideológiája szerint mi­nél többet kapnak a palesztinok Izrael­től, annál több lesz a vesztenivalójuk, így annál kevesebb lesz majd a terror- cselekmény. Azért van terror – mond­ják -, mert az emberek nyomorban él­nek. A nyomor oka pedig Izrael, mert kisemmizte őket. Adjunk nekik egyenlő jogokat, területet és megélhetést, és megszűnik a terror forrása. Új Közel-Ke­let jön létre, amely nem ismeri majd a háborút, csak az egymást segítő orszá­gokat, a kooperációt és a gazdasági fel­virágzást. Izraelnek tehát fel kell szá­molnia minden olyan helyzetet, amely arab szomszédait frusztrálja. Ha Izrael mindezt megteszi, akkor helyreáll a bé­ke a Közel-Keleten.

Ezt az álláspontot a valóság nem tá­masztotta alá, hiszen Pereszék elképze­lésére az élet már többször rácáfolt. Csak akkor változott a helyzet lényege­sen, amikor Simon Peresz leállította Hebron kiürítését, a Netanjahu-kormány pedig Arafat folytatódó szerző­désszegései miatt befagyasztotta a fo­lyamatot.

A Rabin-kormány ahelyett, hogy prag­matikus politikai okokkal igazolta volna a palesztinokkal megkötött egyez­ményt, erkölcsfilozófiát kerített a dolog mögé: Izraelnek át kell adnia Júdeát és Szamáriát, mert eleve bűnös dolog volt annak elfoglalása. Pedig az izraeli had­seregre arab szomszédai kényszerítet­ték rá a háborút. Ha a függetlenségi há­borút követően megbékéltek volna a zsidó állam létével, akkor sohasem ke­rült volna sor e területek elfoglalására. Bűnösnek minősíteni azt, amit a hadse­reg jogos védelemben tenni kénysze­rült, súlyos tévedés volt, és ez aláásta az izraeli hadsereg morálját. Ami koráb­ban elfogadott védelmi és hősi cseleke­detnek számított, azt ettől kezdve bűn­nek tartották, ami pedig odáig háborús bűnnek, élet elleni bűncselekménynek minősült (ti. a terrorizmus), az utólag a saját népét és nemzetét védő katonai cselekmény, amely így megbocsátást érdemel. Ez a gondolkodás a paleszti­nokat utólag felmentette minden vád alól, Izraelt viszont súlyos, következ­ményeit illetően máig kiható erkölcsi válságba taszította.

*

A döntés, hogy Júdeát és Szamáriát, az ősi zsidó állam területét egy jövőbe­ni palesztin államnak adják át, a vallá­sos nemzeti cionizmust is lehetetlen helyzetbe sodorta. Ez az irányzat kötöt­te össze az izraeli társadalom vallásos és világi részét. Ez az irányzat önmagá­ba zavarodva fokozatosan gyengül, to­vább mélyítve e két szektor közötti, szinte áthidalhatatlannak tűnő ellenté­tet. A Nemzeti Vallásos Párt már nem tudja bizonyítani azt az állítását, hogy a politikai cionizmus a vallási ígéret be­teljesítése (ti. Izraelnek az ősi területeken történő feltámadása és így a Messi­ás eljövetele) irányában halad.

Rabin a vallásos cionista telepeseket „síró csecsemőknek” titulálta, és kije­lentette, hogy a zsidó vallási szent he­lyek számára semmit sem jelentenek.

Sulamit Aloni akkori oktatásügyi mi­niszter be akarta szüntetni a középisko­lások auschwitzi menetét, mondván, a mai korban a holocaustra való emléke­zésnek nincsen jelentősége. Joszi Beilin külügyminiszter-helyettes (jelenleg igazságügy-miniszter) pedig töröltetni akarta a külföldi vendégek kötelező ko­szorúzását a Jad Vasemben, miután Robin Cook angol és Amr Musza egyiptomi külügyminiszter nem kívánta megkoszorúzni a hatmillió kioltott élet emlékművét.

E nézet egyenes következménye, hogy Izraelnek „normális állammá” kell válnia. Ezért meg kell szüntetni az or­szág „külső függését”. Joszi Beilin a United Jewish Appeal (az amerikai zsi­dóság legnagyobb pénzgyűjtő szerveze­te) évi közgyűlésén szemére vetette az amerikai adományozóknak, hogy pénz­zel támogatják Izrael Államot. „Izrael gazdag ország” – jelentette ki. Joszi Beilin egyébként a Szochnut, a zsidó bevándorlást intéző szervezet felszá­molását is javasolta.

Összességében kibontakozik egy po­litikai filozófia, amely a zsidó államot zsidó többségű, de normális demokra­tikus állammá akarja átalakítani. E sze­rint teljes egyenlőséget kell biztosítani Izrael minden polgárának. A Hatikvát és a nemzeti zászlót olyan himnusszal és szimbólumokkal kell felváltani, amely elfogadható minden polgára szá­mára. A zsidók számára biztosított alija egyenlőtlenséget teremt, mert a palesz­tinoknak nem adja meg ugyanazt a jo­got. Ez – úgymond – alapvetően sérti az emberi jogegyenlőséget.

A cionista mozgalom megvalósította Herzl álmát, létrehozta Izraelt, azt az államot, amelyben a zsidók vannak többségben. Az általunk vizsgált felfo­gás szerint a cionizmus ezzel betöltötte feladatát, így új ideológiára van szük­ség, amely kiállja az emberi jogok, a demokrácia és az állampolgári jog- egyenlőség próbáját. Izraelnek – mond­ják – nincs tovább félnivalója, hiszen megindult az arabokkal való megbéké­lés folyamata.

Az „új történetírás” is e kurzus termé­ke. A cél deheroizálni Izrael történetét. Felszámolni a mítoszokat, a vallási és történelmi fantazmagóriákat, a ráció nevében. Ennek során újraírják Izrael történelmét. A függetlenségi háború­ban Izrael nem számbeli hátrányban, hanem éppenséggel fölényben volt – olvashatjuk haifai professzorunk kö­zépiskolai történelemkönyvében. Az arab államok nem akarták Izraelt eltö­rölni, csak a palesztinokon esett sérel­met akarták orvosolni stb. A változtatá­sok során a cionizmusból mint nemze­ti felszabadítási mozgalomból gyarma­tosító imperialista politika kerekedik ki, amely minden baj forrása, mert meg­fosztotta a bennszülött palesztinokat elemi létfeltételeiktől.

Egy tel-avivi régészprofesszor kimu­tatta, hogy a Tanach jelentős része a ré­gészeti leletek alapján nem igazolható, puszta mítosz. Ezek a gondolatok Izra­elt meg akarják szabadítani múltjától, hagyományaitól, történelmétől, vallásá­tól, júdeai és szamáriai szent helyeitől, azért, hogy „modem nemzetet” faragja­nak belőle.

*

E gondolatok az európai zsidóeman­cipációhoz visznek bennünket vissza. A felvilágosodás, a francia forradalom a zsidók egyéni megjavítását tűzi ki céljá­ul. „A zsidó népnek mint közösségnek semmit, a zsidó egyéneknek mindent” – jelentette ki Clermont de Tonerre gróf a francia nemzetgyűlésben. A zsi­dóságnak fel kellett adnia népi különál­lását, azért, hogy mint egyének egyenlő jogokat kaphassanak. Az asszimilálódó zsidó modem ember, felvilágosult. Min­den ember szabadnak és egyenlőnek született. Ember és ember között nem szabad különbséget tenni. A múltnak, a hagyományoknak, a mítoszoknak és a vallásoknak nem lehet jelentősége, mert megkülönböztetnek és ellentmon­danak a ráció mindenhatóságának, nincsenek konkrét emberek, nincsenek konkrét közösségek, nincsenek konk­rét helyzetek. Csak absztrakt egyének, absztrakt közösségek és absztrakt hely­zetek vannak, amelyekben a modern ember racionális válaszokat ad az őt érő kihívásokra.

A felvilágosodás, az individualitás, a polgári forradalom európai jelenség, amelyet a zsidóság Európából hozott magával Izraelbe. Itt persze a valóság egészen más. A Közel-Keleten nem volt felvilágosodás, az egyén nem emanci­pálódott a közösségi gyámság alól, a közösségek nemzeti-vallásos – vagy ahogy Bibó István írta -, rituális közös­ségek, amelyek nem engedik szabadjá­ra az egyént. A közösség nem racioná­lisan gondolkodó szabad és független egyének társulása. Jól látható ez a sze­fárd ultraortodox párt, a Sasz példáján is, melynek hívei többségükben arab országokból érkezett zsidók. A párt vi­lági vezetősége is abszolút módon a szellemi vezér, Ovadja Joszef dönté­seinek rendeli alá magát.

A posztcionizmus a diaszpórában asszimilálódó, de az antiszemitizmus által zsidóként „befagyasztott” egyének ideológiája Izrael Államban. Egy izraeli felvilágosodási mozgalom, a „polgári forradalom”, a maga mintája alapján a zsidóságot meg akarja szabadítani kol­lektív múltjától, Izrael Államot zsidó jel­legétől, a közel-keleti konfliktust pedig a racionalizmus, az elvont humanizmus és az egyéni emberi jogelvek alapján kívánja rendezni.

Ez az egalitáriánus és az eredendő emberi jóságra alapozott álláspont a je­lenlegi Közel-Kelet valóságtól idegen, nem alkalmas arra, hogy elveit a jelen­legi gyakorlatba átültessük.

Nem alkalmas, mert az antiszemitiz­mus továbbra sem szűnt meg létezni a világon, ezért Izraelnek továbbra is nyitva kell állnia nagy tömegű zsidó be­vándorlás előtt. Nem alkalmas, mert Iz­rael mint „állami menedékhely” sem le­hetséges, ha demokratikus zsidó állam­ból pusztán demokratikus zsidó több­ségű állammá válik. A bevándorlás megszüntetésével ugyanis az állam zsi­dó többségűből kétnemzetiségű, majd azt követően zsidó kisebbségű állam­má válik, és mint menedékhely is meg­szűnik létezni. Nem alkalmas, mert a zsidóság nemcsak negatívum, de vallási-nemzeti-szellemi civilizáció is, amely­nek értékei megőrzendőek. Nem alkal­mas, mert a Közel-Kelet nem Európá­ban van. Ezen a tájon az eredeti közös­ségek nem bomlottak fel, és az egyén nem önállósult a közösségi gyámság alól. Nem alkalmas, mert a ráció a kö­zösségek és tagjaik döntésében legfel­jebb alárendelt szerepet kaphat. Nem alkalmas, mert a racionális gazdasági érdek alapvetően alárendelődik a hagyományos vallási értékeknek. A huma­nizmus ezen a tájon nem rendelkezik mély gyökerekkel. Az arab világ Izrael­ről és a zsidóságról másként gondolko­zik, mint posztcionista barátaink.

Jasszer Arafat 1994-ben a stockhol­mi arab nagykövetek előtt úgy nyilatko­zott, hogy „egymillió gazdag zsidó” majd Amerikába költözik, mert a pa­lesztinok ellehetetlenítik létüket. Az ál­talunk vizsgált ideológia hívei már a hetvenes években érintkeztek a PFSZ- szel és Arafattal – a tiltó törvény el­lenére -, így a palesztinok jól ismerik gondolkodásukat, és erre alapozzák azt az álláspontjukat, hogy a modem Izrael olyan fa, amelyet nem a megfe­lelő talajba ültettek. Az askenázi zsidó­ság csak turista ezen a tájon, előbb- utóbb visszatér abba a világba, ahon­nan a nézetei is valók. A palesztinok feladata pedig nem több, mint részben elősegíteni, részben kivárni, amíg ez bekövetkezik. A leggyakrabban hasz­nált példa a keresztes lovagoké, akik szintén nem tudtak gyökeret ereszteni ezen a tájon.

Amikor a posztcionista gondolat hí­veinek figyelmét fel akarod hívni arra az egyszerű tényre, hogy a valóság nem igazolja vissza (egyébként teljesen elfo­gadható és szép) elveiket, ahelyett, hogy ellenőriznék mondandódat, mind­járt emberi tisztességedet kérdőjelezik meg azonnal a béke ellenségévé nyil­vánítanak, és szidalmazni kezdenek (Fasiszta! Rasszista!). Mindennek el­mondanak, csak ne kelljen elveiket a valósággal szembesíteni. Ez a magatartásforma persze nem ismeretlen az új és legújabb kori zsidó történelemben, s már számos tragédia forrása volt.