Ázsiából Bécsbe

„Sok a rád szegeződő, kutató, közömbös, bizalmatlan tekintet…” – tárulkozik ki némi keserűséggel Hizgilov Rafael, a Kaukázusból érkezett zsidók egyike. Sokféleképpen mondták el, hogy mit érez az ember, amikor szembesül azzal a ténnyel, hogy egyik napról a másikra új hazája lett. Mindegyik megállapítás egy csipetnyi valóságot tartalmaz, az egészet senki nem képes átfogni. A Kaukázus hegyei közé, sőt Közép-Ázsiába is eljutott annak híre, hogy Ausztria letelepedési, munkavállalási engedélyt ad azoknak a volt szovjet állampolgár zsidóknak, akiket a hitközség javasol. Már ötezren részesültek e kedvezményben.

Az osztrák zsidó hitközségen megtalálható a kulturális egyesülettől kezdve a gyermekintézményekig valamennyi zsidó szervezet. A szociális osztály foglalkozik a letelepülőkkel. Munkatársai jobbára a Szovjetunióból származtak el, úgyhogy nyugodtan állíthatom, otthonosak ebben a kérdésben. Mindjárt faggatóra is fogom őket a bevándorolt zsidók beilleszkedéséről.

Négy csoportra oszlanak, s mindegyik más-más szokásokat hozott magával. Az európaiakhoz tartoznak a moszkvaiak, péterváriak, kisinyoviak, vagyis a nagyvárosok zsidó polgárai. Jobbára intellektüelek, sok köztűk a tehetséges zenész, előadóművész. Az egyik együttessel sikerült találkoznom. Rokonszenvesek, közkedveltek, de ennek egyik titka, hogy mindenütt jelen vannak, ahol haszene van, púrimot ünnepelnek, netán jótékonysági rendezvényt szerveznek. A Meirov Testvérek Együttese néven ismerik őket Ausztria-szerte. Műsorukban a zsidó folklór dominál.

Megismerkedtem a grúziai csoport néhány tagjával. Különváltak a kaukázusiaktól, ősi kultúrájukat gondosan ápolják. Inna Klein Nalcsikot nevezi meg szülővárosául. Ma már úgy beszél németül, hogy senki se gyanítaná, egy néhány évvel ezelőtt még Grúzia határaival zárult számára a világ. Ő a maga bőrén tapasztalta, mit is jelent az idegenség, s ezért készséges egykori honfitársainak talpráállításában.

A legnépesebb a buharai csoport. Az irániakhoz közelálló nyelven beszélnek, lehetnek úgy két és fél-háromezren. Meglehetősen elmaradt közép-ázsiai vidékről származnak, nehezebben illeszkednek be új környezetükbe. Különösen sok gondot okoz nekik a lakásszerzés és a munkában való elhelyezkedés, bár úgy hírlik, egészen jól feltalálták magukat a gyümölcskereskedésben, s boldogulnak a bőriparban, cipészetben.

A szociális ügyosztály minden tekintetben hathatós segítséget nyújt az áttelepülteknek, noha nem kevés a gondjuk a honiakkal is. A hitközség költségvetésének jelentős részét, mintegy 70 millió schillinget fordítanak ezekre a célokra. Ók vállalták át az olyan kiadásokat is, mint a német nyelvtanfolyamok működtetése. A moszkvaiak elöl járnak a tanulásban. Jelenleg hét nyelvtanfolyam működik. Az egyikre véletlenül betévedtem. Főleg fiatalokkal telt meg a terem, de őszülő diákokat is láthattam.

Beindult a szakmai oktatás. Az illetékesek tisztában vannak azzal, hogy a pernusze, vagyis a megélhetés biztosítása okozza a legtöbb fejfájást. A recesszió itt is érezteti hatását, noha az osztrák gazdaság napjainkban is stabilnak mondható.

Pészach után beszélgettem a messziről érkezettekkel. Elmondták, hogy a magányos, egyedülálló áttelepülteket a régi szokásokhoz híven, a tehetősebb bécsi családok meghív­ták széderestére, egy részüknek pedig a hitközség rendezett közös vacsorát. Ott aztán a jelenlevők kedvükre kiönthették a szívüket, összemelegedhettek egymással. Az itt szőtt szálak minden bizonnyal tovább fognak szövődni. Egyébként az özvegyek és árvák nemcsak az ünnepeken gyűlnek, tartanak össze.

Nem kerülhetek el egy kényes kérdést: hogy viszonyulnak az osztrákok a bevándoroltakhoz? Nem egyértelmű a válasz. De az a tény, hogy télen hatalmas tüntetés zajlott le Bécs utcáin az idegenek befogadása mellett, az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen, az jelzésértékű. Ennél többet ma nem mondhatunk, de talán ez sem kevés.

Kroó László