Az utolsó szabad kibuc

Anti utópiák, katasztrófa-forgatókönyvek a mai izraeli irodalomban

A polgárháborút katonai diktatúra követi Izraelben, mely­ben a baloldalt fölszámolják, csupán egyetlen kibuc, En Harod marad meg hírmondónak – ki tudja miért – és a regény főhőse ide igyekszik, útja során megismerkedve a jobboldali diktátor által irányított Izrael világával, beleértve természetesen a börtönöket is. Ez a témája Ámosz Kenan: Út En Harodba című antiutópiájának, amely tíz évvel ezelőtt lá­tott napvilágot.* Az író – mint rendesen – korábban ráérzett arra, ami ma, a Rabin-gyilkosság után, általános beszédtéma Izraelben: a társadalom kettészakadása egy türelmetlen, nem­zeti-vallási és egy baloldali demokratikus irányzatra.

Ámosz Kenan apokaliptikus víziója nem az egyetlen e mű­fajban, ám Izraelen kívül korántsem ezek a legnépszerűbbek az ország egyébként élénk érdeklődéstől övezett irodalmi ter­méséből. A külföld – elsősorban az amerikai zsidóság – inkább a hagyományosan pozitív Izrael-kép iránt érdeklődik: az ország mindennapjai, az idegen agresszió elleni küzdelem, a holocaust túlélők kísérletei a beilleszkedésre. Ezek is lehet­nek szívszorító témák, de itt a társadalom összetartó, optimis­ta, a rossz kívülről jön. Az antiutópiák esetében azt a legne­hezebb megemészteni, hogy az ördögök bennünk lakoznak.

Jichak Ben Ner, egy másik antiutópia szerzője Amosz Kenanhoz hasonlóan baloldali és a békefolyamat pártolója. Mindketten az izraeli közélet „csúcsértelmiségéhez” tartoz­nak: számos regényük jelent már meg, folyamatosan jelen vannak a napisajtóban és a televízióban. Jönnek az angyalok című 1987-ben megjelent regényében egy világméretű, nuk­leáris fegyverekkel is megharcolt konfliktus után, melybe Iz­rael is belesodródik, polgárháború tör ki, melynek következ­tében az ország két részre szakad. A Tel-Aviv központú rész szekuláris, vallástalan, a Jeruzsálem köré szerveződő ország­darab viszont keményen ortodox. Ez az alaphelyzet lehetősé­get ad a szerzőnek, hogy a héber nyelv kétféle fejlődési le­hetőségével eljátsszon: a szekuláris közösség nyelve annyira megtelítődik angol szavakkal, hogy már nem is ivrit, hanem angrit a neve; a vallásosok nyelve viszont jiddis idiómákkal és a szent iratokból származó kifejezésekkel itatódik át. A másik hálás téma ebben az alaphelyzetben a szexualitás: az ortodox országrész vezetői nem győzik kárhoztatni a vallás­talanok kicsapongó életmódját, akik a maguk részéről meg is tesznek mindent, hogy – már csak ideológiai okokból is – megfeleljenek ennek a képnek.

Benjamin Tammuz: Jeremiás fogadója című kisregényé­ben már nem is kettő, hanem több fegyveres táborra szakad az ország. Természetesen Jeruzsálem az intoleráns ortodo­xia fellegvára, ahol a halát az árulókra jesiva diákjai meggy­alázzák Eliézer Ben Jehudának, a héber nyelv nagy megújítójának sírját, amiért az a szent nyelvet a profán világi diskur­zus szolgálatába állította. A városban marranosok, titkos zsi­dók módjára élnek a vallástalanok, akik színleg követik a hit törvényeit, otthon azonban megszegik őket.

Az apokaliptikus antiutópia olyan műfaj, amely megköve­tel bizonyos távolságot az elképzelt rémálomtól. Orwell is azért tudott eljátszani a nagy Testvér rémuralmát nyögő Ang­lia gondolatával, mert 1949-ben országában a kommunista fenyegetés érezhető volt, de közvetlen veszélye nem fenye­getett. Aligha véletlen, hogy nem ismeretes olyan 1940 és 1945 között írott és számottevő irodalmi alkotás Angliában, amely a náci uralom alá került ország borzalmait festi le ilyen plasztikusan. A náci uralom alá került Franciaország túl közel volt. Hasonlóképpen az izraeli irodalom sem termelt ki olyan művet, amely a győzelmes arab seregek uralma alá ke­rült zsidó állam hétköznapjait ecsetelné. Ez a veszély túlsá­gosan közeli (volt?). Az antiutópiáknak léte arra utal, hogy a leírt veszély már felsejlik, de még viszonylag messze van. A XX. század híres antiutópiái közül egy sem teljesedett be.

* A regényből részletet közölt a Szombat 1993. decemberi száma.