Az utolsó jelentés

FRANZ KAFKA ÍRÁSAIT VALAKI HOMÁLYOSNAK és rejtett értelműnek találhatta, ezért értelmezni kezdte azokat. Az, hogy egy műben mi tűnik homályosnak és rejtettnek, meglehetősen viszonylagos. A homály forrása lehet az író írás- művészetének hiányossága, de az olvasó olvasási készségének zavara (Lukács György) is, a rejtett tartalom pedig meglelhető bárhol, ha elég intenzíven keresi az elemző. De Kafka író volt, nem bölcselő, nem caddik, s nem titkos tudományok tudora. Az író legjellemzőbb tulajdonsága viszont az, hogy ír; gondolatai tehát novellákban, regényekben, aforizmákban jelennek meg, azokban viszont nincs más – persze ez nem kevés, mint ami le van írva. Kafka mármost kétségtelenül precíz, szűkszavú, ironikus író, aki kedvelte a parabolát és a képes beszédet, de – ha elfogulatlanul olvassuk műveit – különösebb szellemi akrobatamutatványok nél­kül is kihüvelyezhetjük mögöttes – és nem elrejtett – tartalmukat.¹

Egy olyan kvalitású író, mint Kafka, „nem fejthető meg” azzal, hogy egy vagy néhány tényezőre – származás, szülőkhöz való viszony, magány, társasági élet, vallás, közép-európaiság, tuber­kulózis vagy bármi más – próbáljuk meg visszavezetni műveit, bár a kísértés kétségtelenül nagy. A Kafka-értelmezések zuhataga – bennük értő és mély művek keverednek a napi szellemi és politikai divatoknak hódoló semmitmondó opuszokkal – ma már nem segít eligazodni a kafkai életmű valóban problematikus részleteiben.

Kafka élete utolsó éveiben több tucat kisebb-nagyobb novellát írt, köztük olyan jelentős műveket is, mint az Odú, Egy kutya kutatásai stb. Az általa összeállított utolsó kötetbe, az Éhezőművészbe azonban csak négy írás került, azok, amelyeket a művész/művészet téma köt össze. Ha fellapozzuk a karcsú köny­vecskét, s újra végigolvassuk, kitűnik, hogy ezek a novellák a művészet – természetesen elsősorban az irodalom – és a háború utáni korszak viszonyát képezik le. Az Első bánat a hatalom védte bensőség szerfelett ironikus leírása, a Kicsi nő a frivol, különösebb felelősség nélküli, ám szép és lehetséges szerelmek világának képe, az Éhezőművész pedig mellbe vágóan hívja fel arra a figyelmet, hogy a szép új világban a művészet akár még szabad is lehet, mégpedig azért, mert immár teljesen lényegtelen. Tudva azt, hogy Kafka milyen kínosan vigyázott minden nyilvánosságra kerülő sorára, az a művészetfelfogás, ami ebben a kötetben megjelenik, bizonnyal autentikusnak tekinthető.

Az Első bánat főhőse, „egy trapézművész – ez a nagy varietészínpadok kupolatermében fönn, magasan gyakorolt művészet köztudomásúlag egyike az ember által űzhető legnehezeb­beknek-előbb a tökéletesség utáni vágyból, később már zsarnokivá vált megszokásból is úgy rendezte be életét, hogy amíg egyugyanazon társulatnál dolgozott, éjjel-nappal fönt maradt a trapézon.”² A siker nem maradt el, s ez nem is csoda. A trapézművész autonóm művész, akit csak és kizárólag kissé dekadenssé váló művészete érdekel, a világról nem vesz tudomást, de miért is venne, a nézők életének egyetlen értelme az, hogy őt csodálhassák, az impresszárió szeretettek gondoskodással teljesíti minden kívánságát, s bár van hatalma a cirkusz világában, ez csak a trapézművészt szolgálja.

De ő mégis mást akar, jelesül még egy rudat. „Azaz egy szál rúd a kezemben – hogy élhetek így!” – sír fel a trapézművész. Az impresszárió aggodalommal szemléli védencét, s látni véli, hogy a „trapézművész gyermekien sima homlokára felvésődnek az első ráncok. ”

A második novella, a Kicsi nő modellje az a hölgy, akitől Kafka és Dora Diamant szobát bérelt Berlinben.

„Kicsi nő; természeténél fogva igen karcsú ugyan, mégis szoros fűzőt hord”, keze apró, ujjai szerfelett elkülönülnek egymástól, s noha szorosan fűzi magát, nagyon könnyen mozog – olvashatjuk a precíz személyleírást. A Kicsi nő alakjában életszerű leírást kapunk egy házsártos, de fiatalos nőről, akivel a meg nem nevezett narrátor laza, amolyan társasági kapcsolatban áll (akkoriban az albérlőnek kijárt a szobaúr titulus), de lehet egy kissé bölcsészlelkű barátnővel való kapcsolat hű képmása is, s – ha megemeljük az értelmezés szintjét – lehet éppen a haza, netán a művészet világának szim­bóluma, aki/ami némiképp ugyan játszani engedi szép okos fiát, de azért bosszankodik lehetetlen dolgai felett.

„Akármelyik oldalán veszem is szemügyre tehát – írja a kicsi nő haragjának kétségbeejtően részletező leírása végén Kafka – újra meg újra bebizonyosodik, és emellett kitartok, hogy ha csak egészen könnyedén, szinte csak a kezemmel takarom el ezt az ügyecskét, még nagyon sokáig békén hagy a világ, és nyugodtan folytathatom eddigi életemet, bármennyire is dühöng a nő.”

A DERŰSEN IRONIKUS HANGNEM és az életrajzi adatok leginkább a valódi kicsi nőhöz, tehát a kedves(ek)hez való viszony frivol képét látszanak alátámasztani. A Dora Diamantról szóló beszámolókból hasonló karakter képe kerekedik ki, s ilyen kritikus, vitázó kedvű személyiség volt Milena Jesenska-Pollak, Kafka nagy szerelme is. De ha a közvetlen életrajzi utalásokat figyelmen kívül hagyjuk is, a novella mintegy a szeretet himnuszának tűnik fel. Ne feledjük ugyanis, hogy Kierkegaard szerint – Kafka ebben az időben még a szokottnál is többet forgatta műveit – a szeretet nem más, mint arra irányuló törekvés, hogy a szeretett lénnyel szemben soha ne legyen igazunk.³

A címadó Éhezőművész főhőse a nagy időkben sztár volt, pedig semmit sem csinált, csak éppen nem evett. Önkéntes őrök el­lenőrizték, de nem volt szükség rájuk, az éhezést egyénisége meghosszabbításának, kiteljesítésének tekintette. Az impresszárió leg­feljebb negyven napig engedte koplalni – mint az Örökkévaló Mózest, Illést és Jézust a pusztában -, utána jött a szertartásos étkezés az orvos, egy szép nő és a katonazenekar társaságában.

Az ismétlődés a művészet halála. A sok siker után az éhezőművész önállósítja magát, s egy nagy cirkuszhoz szegődik. Rangjához méltóan fogadják, s az állatsereglethez vezető úton állítják fel ketrecét. A lovakhoz, medvékhez tartó nagyérdemű mindig megtorpant előtte, csodálták, s most már nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy eddig éhezz és ne tovább. Az, hogy a közönség egyre gyorsabban ment tovább, idővel meg sem nézték, csöppet sem zavarta, mi több „az éhezőművész reszketett is mindig ettől a látogatási időtől, amelyet élete céljaként természetszerűleg áhított.” A novella kulcsa az első néhány mondat: „Az utóbbi években igen megcsappant az éhezőművészek iránti érdeklődés. Míg korábban igen jövedelmező volt efféle nagy látványosságok ren­dezése saját vállalkozásban, ma a dolog tökéletesen lehetetlen. Más idők járnak.” A más idők – hogy konkretizáljuk a megjegyzést – a háború utáni korszak, a megírás helye pedig az éhező Berlin. Az éhezőművész csődje egészen naturálisán szólva abból adódik, hogy ott, ahol mindenki éhezik, az éhezőművészet elveszti titokzatos és egyedi jellegét. Másrészt pedig a háború, a korábbi nagy idők elvesztése olyan élményanyagot nyújt a legköznapibb embernek is, amit az irodalom, még a legkomorabb tragédia sem tud nyújtani. A másodikhoz képest az első világháború ugyan békebelinek tűnhet fel, de azért éppen elég borzalmas volt az is, a pergőtűz, a terror, a járványok, az éhínség, a munkanélküliség meg- és esetleg túlélése katartikusabb élmény, mint Oidipusz végzete a színpadon.

A KÖTET UTOLSÓ NOVELLÁJA két címet kapott, az ere­deti a Josefine, az énekesnő, az újabb változatot a kierlingi szanatóriumban írta Kafka a levonat szélére: Az egerek népe. Mindkét variáns nagybetűvel írandó, ez az írásmód felel meg a novella tartalmának is. A novella Prágában született, amikor Kafka Berlinből a bécsi szanatóriumba tartott. Levelezésében többször is említi, mégpedig úgy, mint olyan írást, amiben ,,van valami egy mérlegből”.

„A mi énekesnőnket Josefine-nek hívják. Aki még nem hallotta énekelni, az nem ismeri a dal hatalmát” – kezdődik szigorúan jelen időben a novella. Komor lehetőség még, hogy „ha ő eltávozna közülünk – ki tudja meddig -, a zene is eltűnne vele életünkből. ” Ám a dolog nem ilyen egyértelmű, morfondírozik az elbeszélő, egy műértő, felette kritikus természetű, fecsegő kedvű egér, aki mellesleg kijegyzetelhette Kant idevágó művét is. Voltaképpen rendkívüli-e, zene-e egyáltalán Josefine éneke, vagy sem? – teszi fel a kérdést.

A kor uralkodó esztétikai felfogása szerint (Karr) Josefine énekét elsőre a hatás felől közelíti meg: ,,a legegyszerűbb válasz az volna, hogy ez az ének olyan szép, hogy még a legtompább érzés sem tud ellenállni neki”. De hisz még az sem dönthető el, hogy Josefine cincogása művészi képesség-e, vagy pedig közönséges életmeg­nyilvánulás, hiszen a cincogás a nép legáltalánosabb képessége! Az életmegnyilvánulás azonban – mint a cincogás és a diótörés – önmagában nem művészet. Josefine cincogása viszont, noha lényegében megegyezik a népi cincogással, azaz a legközönségesebb életmegnyilvánulással, s mégis több annál, akkor a cincogásnak afféle „nembeli” cincogásnak kell lennie.

,,Csodáljuk benne, amit magunkban nem csodálunk, minden egyéb vonatkozásban egy velünk” – vált át hirtelen a lukácsi esztétikába egerünk, aminek – mint közismert – egyik központi kategóriája a partikulárist a különösségben megragadó és ezzel meghaladó nembeli. S valóban, a művészet (és a filozófia) egészen közönséges tevékenység, nembelivé csak akkor emelkedik, ha a befogadói oldal – jelen esetben az egerek népe – magát ismeri fel benne, s ha beépül a nép integráns történelmébe.

Josefine koncertjei ennek megfelelően kettős jellegűek: „Nem is annyira dalest ez, mint inkább népgyűlés, méghozzá olyan gyűlés, melyen az ott elöl felhangzó kis cincogás tartamára teljes csend uralkodik; komolyabb órák ezek, semhogy fecsegéssel herdáljuk el az időt. ” Világos, ez fölösleges is lenne, hisz Josefine éneke szól a nép helyett.

A beálló csend persze újabb kérdést involvál: „Vajon az éneke bűvöl el bennünket, nem inkább ez az ünnepélyes csönd, mely ezt a gyenge hangocskát körülveszi?” E hatás is véges: „sikerben ugyan nincs hiány, de a valódi megértésről, ő így véli, már régóta meg­tanulta, hogy le kell mondania. ”

Ha mármost „művészet” mibenléte nem ragadható meg a hatás­ban, mint olyanban, s a nembeli (egérbeli) létre utalás túlzottan absztraktnak tűnik fel, akkor logikus, hogy az erőst szőrszálha­sogató egér kénytelen a nép és Josefine viszonyán elmélkedni.

A nép mérhetetlenül bölcsebb és erősebb Josefine-nél, ám mégis pusztán komplementere, mert az egerek népének még lamed vovjai sincsenek, akik terheit átvehetnék. Josefine mintha alkalmas lenne a kiválasztottságra, csak ez lehet az oka, hogy a nyugtalan, mozgé­kony, örökkön zaklatott időket élő nép annyit fáradozik érte, noha „feltétlen odaadásra a mi népünk nemigen képes.” Nos – mondja magában az elbeszélő – néha az az érzésem, hogy a nép úgy értelmezi azt a kapcsolatot, amely Josefine-hez fűzi, mintha ezt a törékeny, kíméletre szoruló, tulajdon meggyőződése szerint az énekével kiemelkedő lényt rábízták volna, hogy védelmezze; ennek oka senki előtt sem világos, csak maga a tény állapítható meg.

De ki a védenc és ki a védő? A nép, ami kétségtelenül védelemre szórni, vagy Josefine? A kérdés ebben a formában értelmetlen, mert „az egyed és a nép ereje oly nagymértékben különböző, hogy elegendő, ha a védenc a nép közelségének melegét érzi, és máris biztonságban van. ” E biztonság azonban csak a kispolgárias egerek­nek adatik meg, s nem Josefine-nek. ’Cincogok a védelmetekre’ – mondja Josefine. (A novellában egyébként ez az egyetlen idézet Josefine-től.) ’Igen, igen, cincogsz’ – gondoljuk mi magunkban.”

Békeidőben – hogy úgy mondjuk – ez az ambivalens viszony jól működik. De „nehéz politikai és gazdasági helyzetekben állítólag az ő éneke ment meg bennünket” pedig a nép önmagát menti meg, mert „e sokat próbált, magát nem kímélő, gyors elhatározásokra képes nép a halált jól ismeri és csak látszatra, a vakmerőség légkörében gyáva, amelyben állandóan élt, mely egyben ter­mékenyítő és kockázatos is. ”

AZ EGÉRSÉG TELJESÍTMÉNYEI FÖLÖTT ÉRZETT jogos büszkeség újra felveti a kérdést, művészetként legitimálja-e a nép Josefine énekét, vagy csak eltűri? A válasz bizonytalan, csak annyi biztos, hogy Josefine „művészete nem sikkad el észrevétlenül”, hiszen cincogása „ott hangzik el, ahol mindenki más némaságra van kárhoztatva, úgy érkezik, mintha a nép küldené üzenetét az egyednek.” Josefine cincogásának művészet volta tehát nem apriori, mert a népnek nincs zenei érzéke, nem aposteriori, mert más művészetet nem ismer, hanem funkcionális. De Josefine, bár énekesnő, nem mint művész egzisztál, mert „egy igazi énekest, ha akadna is közöttünk, aligha tudnánk elviselni ilyen időkben “, hanem hol néptribunként, hol prófétaként. Josefine ezt nem veszi észre, ő művésznek tudja magát, pedig – mint egér az egerek között – érezhetné, hogy „az a tény, hogy mi meghallgatjuk, bizonyíték éneke ellen. ” De ő „kicincogja magából ezt a gyanút.”

A nép és Josefine viszonyát elemezve a narrátor egyértelműen szociologizál, amikor megállapítja, hogy az ambivalencia „leg­inkább talán életmódunkkal függ össze. ” „A mi népünk – sóhajt a kiváló egér – nemcsak gyerekes, bizonyos értelemben koravén is” „Öregek vagyunk a zenéhez” – szögezi le rezignáltam

Vitapartnerünk ennyi fejtörés után összefoglalja véleményét Josefine énekéről: „Van ebben a cincogásban valami a rövid, szegényes gyerekkorból, az elveszett, soha vissza nem térő boldog­ságból – de valami a mai tevékeny életből is, annak kicsiny, meg­foghatatlan, és mégis létező, elpusztíthatatlan, eleven vidámságából.” Pedig – jegyzi meg – az állítólag a nép védelmére szolgáló cincogás veszedelem esetén akadályozza a hatékony védekezést.

A művészet veszélyes, vonhatjuk le mi is a következtetést.

E FELISMERÉS AZONBAN nem akadályozza meg Josefine-t abban, hogy bekapcsolódjon a művészet örök szabad­ságharcába a praktikum, a közöny és a társadalmi presszió ellenében. „Josefine már régóta, talán már művészi pályafutása kezdetétől azért küzd, hogy énekművészeiét figyelembe véve felment­sék minden munka alól. ” Persze azért Josefine ,.dolgozik, ahogy kell, énekel, amennyire csak tőle telik. ” Nem iszonyodik a munkától, hisz hogy is iszonyodhatna éppen ő, aki cincogásában az egérség nembeli lényegét szólaltatja meg. Nem, „Josefine csakis művészetének nyilvános, maradéktalan, az idők múlását is átvészelő, minden eddigit túlszárnyaló elismertetésére törekszik”, azaz Josefine vágya a ,,hatalom védte bensőség” elérésére irányul, A nép azonban barátságos közönnyel veszi tudomásul Josefine küzdelmét.

Josefine harcában újabban alantas eszközöket is bevet, „azt tervezi, hogy amennyiben nem engednek neki, csökkenti a koloratúrákat”, amiről persze senki sem tudja, hogy micsodák. „Legutóbb például kijelentette, hogy munka közben megsérült a lába.” Ezt senki sem veszi komolyan, mert „Josefine is ehhez a néphez tar­tozik; ha minden horzsolástól sántítanánk, egész népünk folyton bicegne.” Josefine betegségbe menekül, de mivel „állandóan nem sántikálhat, ezért más ürügyet talál, fáradtságra, rossz hangulatra, gyengeségre hivatkozik. így tehát hangversenyen kívüli színjáték­ban is részesülünk”, de azért a művész győz a zsaroló fölött, „erőt vesz magán, és énekel, érzésem szerint szinte ugyanúgy, mint ed­dig. “

A novella ezen a ponton megtörik. „Így volt ez idáig” – koppan a mondat. „Josefine eltűnt, nem akar énekelni, még csak azt sem akarja, hogy könyörögjenek neki ezért, most az egyszer valóban elhagyott bennünket. ”

Ez különös, mert Josefine „önmagát fosztja meg az énekléstől, a hatalomtól, amellyel a kedélyeken uralkodott”, s különben is, az egész cincogás voltaképp csak Josefine-nek volt fontos. Bizonyára hiányozni fog a népnek egy ideig, de „nemsokára eljön az idő, amikor felhangzik és elnémul utolsó cincogása. Ó csak kis epizód népünk örök törtéletében, és a nép kiheveri ezt a veszteséget. Persze ez nem fog nekünk könnyen sikerülni; hogyan is zajlanak le a népgyűlések ezentúl néma csöndben?”

De hát eddig sem volt csend.

„ Vajon amíg élt, több volt-e puszta emlékezésnél? Vajon nem éppen a nép bölcsessége emelte Josefine énekét oly magasra azért, hogy ily módon természeténél fogva örökre az övé maradjon?… Josefine pedig, megszabadulva minden földi kíntól, mely az ő hite szerint csak a kiválasztottaké, örvendezve beleolvad majd népünk hőseinek végtelen sorába, és nemsokára, mivel törtélelmünk nin­csen, feledésbe merül egy magasabb rendű megváltásban, miként testvérei valamennyien. ”

Nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs arra, hogy lefordítsuk az összes hasonlatot és képet, anélkül is kézenfekvő, hogy Kafka e kötetben – szokása szerint ironikus formában – valóban mérleget készített írói munkásságáról.

A Kafkáról kialakult sztereotípiák közismertek, s mint minden közhely, ezek is tartalmazzák az igazság egy-egy szeletét. Kafkának valóban problémát jelentett az, hogy nem értik írásait, amelyek pedig az életet jelentették neki. Egy levelében például tőle elég szokatlan nyíltsággal ki is fejezi neheztelését Felice Bauernek, mert menyasszonya nem szentelt kellő figyelmet az ítéletnek.

Kafka kellően önreflektált volt ahhoz, hogy érezze kötöttségét a zsidó hagyományhoz is, csak éppen nem mindig úgy, mint azt Max Brod nyomán ma gondoljuk:,, El, csak el a zsidóságtól – írta éppen Max Brodnak – többnyire az apák homályos egyetértésével (ez a homály volt a felháborító), erre törekedtek csaknem mind, akik németül kezdtek írni, ezt akarták, ám a hátsó lábacskáikkal még ottragadtak az apa zsidóságában, a két mellsővel pedig nem találtak új talajt. Ezen kétségbeestek, s máris megvolt az ihletük… Ezek a szerzők három lehetetlenség között éltek… ; az első: le­hetetlen volt nem írniok, a második: lehetetlen németül írniok, a harmadik: lehetetlen másként írniok és ide kívánkozna szinte egy negyedik is: lehetetlen volt írniok (mert ez a kétségbeesés nem olyasmi volt, ami írással lecsillapítható, hanem az élet és az írás ellensége, az írás itt csupán provizórium volt, akár az olyan em­bernek, aki testamentumát írja közvetlenül azelőtt, hogy felkötné magát – s ez a provizórium eltarthat akár egy életen át is).”

KAFKA KEVESET ÍRT – legalábbis igényeinkhez mérten keveset -, s csak roppant aggályosán javítgatott, korrek­túrázott kéziratot adott ki a kezéből. A naplójában és leve­lezésében fel-feltörő írói önsajnálatot azonban nem kell feltétlenül életet meghatározó élménynek tekinteni. Kafka csöppet sem volt szerény, pontosan érzékelte saját képességeit, kritikusan, de éppen ezért értékükön becsülte nagyra írásait, ha kellett szívósan alkudo­zott a kiadókkal és a terjesztőkkel egyaránt. Családja anyagi hely­zete, jogtanácsosi munkája, később nyugdíja lehetővé tette, hogy ne szoruljon rá arra, hogy akkor is írjon, ha nincs kedve vagy inven­ciója, hogy szerkesztők kegyét keresse, hogy írás helyett íróként „magatartson”.

Utolsó kötetében mármost valóban közvetlenül szól a művészetbe, beleértve saját írói munkásságába vetett hite meg­rendüléséről, s arról, hogy a világ – szülők, testvérek, hivatal, lakás, a fölötte lakó fogorvos hallgató, forradalom, háború, államfordulat és persze a halál – azért van, hogy az írót elzavarja az íróasztaltól. Márpedig az íróasztal a lehető legfontosabb dolog: ,,... hiszen az író létezése csakugyan az íróasztalától függ, az írónak tulajdonképpen, ha az őrülettől menekülni akar, sosem szabad elhagynia íróasztalát, fogával is kapaszkodnia kell belé. Az író, az ilyen író meg­határozása, és hatásának, amennyiben hatása egyáltalán van, magyarázata: ő az emberiség bűnbakja, ő teszi lehetővé, hogy az emberiség büntetlenül élvezhessen egy bűnt, csaknem büntetlenül.” Szubjektíve pedig azért író valaki, mert szeret írni.

Jegyzetek

1. Vö. bővebben: Kállai R. Gábor: A filozófia odvai Franz Kafka rejtőzködő filozófiája. Új írás 1988/1.
2. Az idézetek fonásai: Franz Kafka: Elbeszélések, Budapest, Gondolat, 1973., és Franz Kafka: Naplók, levelek, Budapest, Európa, 1981.

(3) Az esetleg önkényesnek ható értelmezést a fentieken túl csupán az esszé szerzőjének szubjektív élményeivel való összecsengés támasztja alá.