Az új antiszemitizmus zászlóvivői – Brit kirekesztés

2007. július 2. Egyre több jel mutat arra, hogy az Izrael-ellenesség köntösében megjelenő új antiszemitizmus Európán belül Nagy-Britanniában talál a legtöbb támogatóra. Annak ellenére, hogy a most leköszönő Tony Blair osztja Washington Izraellel kapcsolatos politikáját, számos Izrael-ellenes kezdeményezés lát napvilágot a szigetországban, melynek mozgatórugói elsősorban, de nem kizárólag a brit iszlám közösségek.

Felmérések támasztják alá, hogy az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség egyre inkább gyökeret ver a hétköznapokban, szervezetek sokasága kezd kampányolni az izraeli megszállás ellen, és egyre több a bojkottra felhívás is.

Az egyik legutóbbi eset kapcsán a BBC hivatalos közleményben kért bocsánatot amiatt, hogy egy sportriporterük Jeruzsálemre Izrael fővárosaként utalt. A Football Focus egyik márciusi adása során ugyanis a műsorvezető Jeruzsálemet Izrael fővárosaként és „történelmi lelkeként” említette, ami miatt négy iszlám szervezet közös panaszt nyújtott be.

A BBC ezután magyarázkodásba kezdett, és nem győzte hangsúlyozni, hogy teljes mértékben osztják a nemzetközi közösség azon álláspontját, mely nem fogadja el Jeruzsálemet Izrael fővárosának. Továbbá megígérték, hogy vezetői szinten fogják biztosítani, hogy ez a „tévedés” többet ne ismétlődjön meg. Mark Regev izraeli külügyminiszteri szóvivő azonban válaszában kijelentette, hogy Jeruzsálem Izrael fővárosa, hozzátéve, hogy minden szuverén államnak joga van arra, hogy maga döntse el, melyik város legyen a fővárosa. A BBC-t mentegetőzésre indító szervezetek egyike az Iszlám Politikai Gondolkodás Intézete, melynek vezetője Azzam Tamimi, az egyik legismertebb, Nagy-Britanniában élő Hamasz-aktivista és a Muzulmán Testvériség egyik szervezetének a tagja. Tamimi 2004-ban a BBC-nek adott interjújában elmondta, hogy nem ismeri el Izrael létezésének jogát, és hogy kész öngyilkos merénylővé válni. A 2005-ös brit választás során aktívan kampányolt egy másik tiltakozó szervezettel, a Muszlim Közügyek Bizottságával is az Izraelt és az iraki háborút támogató képviselőjelöltek ellen. Az Observer tavaly azt is nyilvánosságra hozta, hogy a bizottság egyik alapítója lelkes támogatója David Irving hírhedt holokauszttagadónak.

A kezdeményezéstől azonban a brit kormány elhatárolódott, Tony Blair arról biztosította az izraeli miniszterelnököt, hogy a döntés nem tükröz széles közvéleményt. Bill Rammel brit felsőoktatási miniszter izraeli látogatása során kijelentette, hogy a bojkott „alapvetően rossz”. David Cameron konzervatív ellenzéki vezető pedig tiltakozásul „cionistának” nevezte magát. A New York Timesban és más fórumokon is többen annak adtak hangot, hogy a bojkott kapcsán valójában Izrael-ellenességről és antiszemitizmusról van szó, nem pedig a palesztinok jogairól. Egy másik, a közelmúltban történt eset során az izraeli felsőoktatás ellen hirdettek akadémiai bojkottot, világszerte nagy vitákat váltva ki. Május 30-án Nagy-Britannia legnagyobb felsőoktatási szakszervezete, az Egyetemi és Főiskolai Unió bojkottot szavazott meg az izraeli egyetemek ellen, hogy így tiltakozzanak „a palesztinokkal való bánásmód” miatt. A lépés konkrétan azt jelenti, hogy egyetemi és főiskolai tanárok nem írnának izraeli egyetemek által publikált kiadványokban, valamint nem vennének részt Izraelben tartott konferenciákon, amíg az általuk „izraeli apartheid”-nek bélyegzett rendszer meg nem szűnik. Az indítvány azzal vádolja a – többségében egyébként anticionista – izraeli akadémikusokat, hogy „bűntársak” a palesztin területek negyvenéves megszállásában. Sue Blackwell, aki évek óta lobbizik a palesztinok mellett és szervezi az Izrael elleni fellépést a Birmingham Egyetemen, megelégedéssel nyilatkozta a határozat kapcsán, hogy egyre nagyobb az együttérzés a palesztin ügyben.

A kezdeményezéstől azonban a brit kormány elhatárolódott, Tony Blair arról biztosította az izraeli miniszterelnököt, hogy a döntés nem tükröz széles közvéleményt. Bill Rammel brit felsőoktatási miniszter izraeli látogatása során kijelentette, hogy a bojkott „alapvetően rossz”. David Cameron konzervatív ellenzéki vezető pedig tiltakozásul „cionistának” nevezte magát. A New York Timesban és más fórumokon is többen annak adtak hangot, hogy a bojkott kapcsán valójában Izrael-ellenességről és antiszemitizmusról van szó, nem pedig a palesztinok jogairól.

A New York-i székhelyű Rágalmazás Elleni Liga nemzeti igazgatója, Abe Foxman szerint, ha a brit újságírókat, egyetemi tanárokat és orvosokat valóban az igazság érdekelné, akkor legalább húsz másik olyan országot is találhatnának, amelyekkel foglalkozni lehetne. Ott van például Irán, Szudán, Venezuela vagy Zimbabwe, melyek tényleg élen járnak az emberi jogok megtiprásában, érdekes módon azonban ezekkel az országokkal szemben nem hallani ilyen mértékű tiltakozást a brit szervezetektől. Ha Izrael más országokkal együtt szerepelne egy ilyen bojkottban, akkor nem lehetne antiszemitizmusról beszélni, csupán az egyet nem értés kifejezéséről. Amennyiben viszont az egész világon csak Izrael a kiszemelt célpont, akkor valójában antiszemitizmusról van szó. Egyesek pedig a történelmi párhuzamra hívják fel a figyelmet: az izraeli termékek bojkottja nagyon hasonlít arra, amikor a boltok kirakatára festették rá azt, hogy „Zsidóktól ne vásárolj!”. Az ügy kapcsán Isaac Herzog izraeli szociális miniszter úgy vélekedett, hogy a brit közéletben az aktív muszlim kisebbség fog össze baloldali elemekkel, és hogy mindez csupán a folytatása az antiszemita események hosszú sorának és a médiában található egyoldalú Izrael-ellenes beszámolóknak.

Az elmúlt évek alatt több hasonló kezdeményezésre került sor Nagy-Britanniában. 2002-ben az Open University biológia professzora, Steven Rose indított bojkottra felszólító kampányt a Guardian című napilaphoz intézett nyílt levelében. Ezt követően 2005-ben az Egyetemi és Főiskolai Unió elődje, az Egyetemi Tanárok Szövetsége szavazta meg, hogy megszakítja a kapcsolatot a Haifa és a Bar Ilan Egyetemekkel, melyeket bűnpártolással vádolt a Gázában és Ciszjordániában élő palesztinokat érő „atrocitásokban”.

A döntés heves nemzetközi felháborodást váltott ki, így egy rendkívüli ülésen a szövetség végül leszavazta a bojkottot. A kérdés azonban egy idén májusban megrendezett konferencián újra napirendre került. Áprilisban pedig az Újságírók Nemzeti Uniója izraeli termékek bojkottjáról döntött, továbbá kormányzati és ENSZ-szankciókat sürgetett Izrael ellen, amit a kormány természetesen elutasított. Mindeközben több mint száz brit orvos intézett felhívást az Izraeli Orvosi Szövetség elleni bojkottra, és a hetekben születik döntés a közszolgálati szervezetekben egy hasonló jellegű javaslat sorsát illetően.

Nagy-Britannia Izrael- és zsidóellenessége azonban nem újkeletű. A történelem folyamán a szigetországot valójában mindig is egyoldalúság jellemezte az arab világgal való kapcsolatában, ami miatt a zsidóságot általában hátrányos megkülönböztetés érte. A nagy létszámú muszlim bevándorlás sem javított a zsidóságról kialakult képen. Egy szeptemberben közzétett jelentés szerint Nagy-Britanniában az elmúlt időszakban egy parlamenti bizottság arra a megállapításra jutott, hogy terjednek a zsidóellenes előítéletek, amelyek következtében folyamatosan nő a zsidókat és tulajdonaikat ért támadások száma is. Denis MacShane munkapárti képviselő szerint a legaggasztóbb felfedezés az, hogy a zsidóellenesség bekerült a köztudatba, és olyan emberek hétköznapi beszélgetéseiben is megjelenik, akik nem tarják magukat rasszistának vagy előítéletektől befolyásoltnak. A jelentés felhívja a figyelmet arra is, hogy tízből legjobb esetben is csak egy esetben indul eljárás antiszemita támadások miatt Nagy-Britanniában. Az amerikai Pew közvélemény-kutató intézet 2006-ban készült nemzetközi felmérése pedig kimutatta, hogy az arab-izraeli konfliktust illetően Nagy-Britanniában többen szimpatizálnak a palesztinokkal, mint Izraellel: a megkérdezettek 29 százaléka a palesztinok mellett foglalt állást, 24 százalékuk pedig Izraelt támogatná.

Az izraeli kormány és más Izrael-barát szervezetek azonban jó lehetőséget látnak arra, hogy Izrael képének javítása érdekében most indítsanak kampányt Nagy-Britanniában. Számos zsidó-brit intézet, az izraeli külügyminisztérium, a londoni székhelyű izraeli nagykövetség, izraeli felsőoktatási intézmények, valamint magánszemélyek fognak össze azért, hogy Izrael megítélése megváltozzon a szigetországban. Izraelben már jó jelnek veszik, hogy a nagyobb brit újságok mind elítélően nyilatkoztak a bojkottról. Emellett nemzetközi szinten is mozgalmak indultak Izrael kirekesztése ellen. A Harvard Egyetem neves professzora, Alan Dershowitz például bojkottellenes kampányt indított, melynek lényege, hogy a világ minden táján mozgósít ügyvédeket, akik ígéretet tesznek arra, hogy távolmaradnak minden olyan rendezvénytől, melyekről Izraelt kizárják. Steven Weinberg, a Texas Egyetem Nobel-díjas fizikusa a bojkott következtében le is mondta egyik nagy-britanniai útját. Mint mondta, nem arról van szó, hogy valamennyi kritika antiszemitizmus, de amikor nincs is mit elítélni, mégis megbélyegzést alkalmaznak, az antiszemitizmusnak számít.

A cionizmus brit előfutárai

Prédikátorok, lelkészek, politikai álmodozók és a Biblia által inspirált régészek már több mint száz évvel Herzl Tivadar előtt meghirdették Izrael helyreállításának programját.

A 18. század végén már tekintélyes számú, magát „evangéliumi keresztényként” meghatározó hívő élt Angliában, de Hollandiában, Észak-Európában és az Újvilágban is. Amikor a törökök oldalán harcoló brit flotta 1799-ben Akkónál legyőzte Napóleon hadait, az evangéliumi igehirdetők megfogalmazták álmukat: a zsidó királyság helyreállítását a Szentföldön.

A „helyreállítók” a maguk angol nyelvén „restorationist”-nek nevezték magukat. A szó emlékeztet a „zionist”, vagyis cionista szóra, aminek mint politikai mozgalomnak ekkortájt még híre-hamva sem volt: magát a kifejezést csak 1890-ben írta le először Nathan Birnbaum osztrák-zsidó újságíró.

A „zsidó nemzeti otthon” ötlete tehát a 19. század legelején fogant meg Európában. Ehhez azonban szükségesnek látták az evangélium hirdetését is a zsidók körében. Angol úri szokás szerint a héber királyság helyreállítói is egyletbe tömörültek 1809-ben. Az egyletnek az „Egyesület a Kereszténység Terjesztésére a Zsidók Között” nevet adták, amit inkább a jobban megjegyezhető LJS rövidítéssel jelöltek.

Az LJS lelkes pártolója, Lewis Way 1818-ban Európa uralkodóihoz fordult, támogatásukat kérve a zsidó nemzetállam helyreállításához őseik földjén. Érdemleges választ sehonnan sem kaptak. Way nem törődött bele az első kudarcba: 1823-ban barátjával, W. B. Lewisszal útra kelt Palesztina felé. Vállalva az akkori idők ázsiai körülményeinek minden kockázatát, bejárták a Szentföld minden zegét-zugát: ám érdeklődésük középpontjában Jeruzsálem állt.

Az LJS egy jeruzsálemi brit konzulátusban látta a megoldás kulcsát.

A történelem kedvező fordulata 1831-ben következett be: a korlátozott függetlenséggel bíró Egyiptom elfoglalta a Szentföldet a törököktől.

A kairói pasának, hogy hódítását megtarthassa és elismertethesse, égető szüksége volt a brit diplomáciára. Az első brit konzul, William Tanner Young 1839-ben elfoglalhatta állomáshelyét Jeruzsálemben.

A „restaurációsok” lelkes kezdeményezése azonban már 1840-ben válságba jutott, amikor a britek egyezményt kötöttek a törökökkel az egyiptomiak kiűzésére Palesztinából. Ám hamarosan kiderült, hogy a visszaálló török uralom nem hasonlít a korábbihoz: a brit katonai segítség és a Porta súlyos tartozásai a brit bankoknak kompromisszumokra kényszerítették a szultánt.

Lord Shaftesbury, a „restaurációsok” támogatója szélesebb távlatokban gondolkodott, mint társai. Kiváló orvosokkal és a kor legjobb műszereivel ellátott kórházat, fiú- és lányiskolákat, egész nevelési hálózatot álmodott a Jeruzsálemben nyomorgó zsidó közösség megsegítésére.

A nemes lord nyomására Palmerston külügyminiszter „nyomatékosan ajánlotta” a török kormánynak, hogy a már helyben élő zsidók jogainak garantálása mellett engedélyezze a zsidó bevándorlást Palesztinába „ő császári felsége, a szultán jóindulatú védelme alatt”.

Kelvin Crombie történész szerint Palmerston jegyzéke visszafordíthatatlan eseménysorozatot indított meg, amely egyenesen vezetett az 1917-es Balfour-deklarációhoz, majd végső soron Izrael Állam 1948-ban történt megalapításához. (Halmos László)

Sok az idegen

Úgy tűnik, fogy az angolok toleranciája a bevándorlást illetően, és ez a Kelet-Európából érkezőkön csattan leginkább. A brit kormány megbízásából végzett felmérés szerint a megkérdezettek 68 százaléka véli úgy, hogy túl sok a bevándorló Nagy-Britanniában, 56 százalékuk pedig azon az állásponton van, hogy némely csoportok, főként a bevándorlók, a menedékjogért folyamodók és a menekültek, nem igazságos előnyöket élveznek a lakás, az egészségügyi ellátás és az oktatás terén. A bevándorlással kapcsolatosan 36 százalék vélekedett úgy, hogy a gazdaság számára kedvező, ugyanennyien azonban károsnak tarják a külföldiek munkavállalását. Különösen jellemző a „gyanakvás és bizalmatlanság” a Kelet-Európából érkező bevándorlás által érintett országrészeken.

Németh Csillag

(Forrás: Hetek)