Szántó T. Gábor: Az örökség

Miközben a túlélők legszélesebb ré­tegeinek az üldöztetés emléke jelen­ti a legerősebb élményt, amely zsi­dóságukkal kapcsolatos, a vészkor­szak tapasztalatainak tudatosítása mégsem történt meg. A szervezett, közösségi megemlékezések rituálé­ja, a felemelt öklök „soha többé”-je nem pótolhatja a sorsélményekkel történő személyes szembenézést. Az alábbi írás azt vázolja fel, ho­gyan hatja át a vészkorszak emléke a túlélők, valamint utódjaik gondol­kodásmódját, egyúttal arra keresi a választ, mi akadályozza, hogy a holokauszt-identitás helyett szerves zsidó kulturális identitásunk alakul­jon ki.

A magyar zsidóság idősebb nemzedékei – a vészkor­szak felnőtt és gyerek túlélői – identitá­sukban súlyos károkat szenvedtek. Nem csupán kollektív zsidó azonos­ságtudatuk, közösségi létük vált a min­den ember számára jelentős csoportél­ményből csoportstigmává – az élet helyett a halál szimbólumává, melytől menekülni kell. A különösen a deportá­lás során átélt megaláztatások követ­keztében, többségük viszonya önnön biológiai lényéhez, testi-lelki mivoltá­hoz, egész létezéséhez, súlyos károkat szenvedett.* A gettó, a több napos va­gonbeli utazás és a lágerlét, a folyama­tos halálfélelem, a megaláztatások, sze­mélyiségük szétesését, illetve átformá­lódását idézhették elő. Emberi mivol­tukból kiforgatva, sok esetben animális létre kényszerítették őket, melynek em­léke is megszégyenítő, ezért elfojtás alá kerül. A náci megsemmisítő táborok önbeteljesítő logikája szerint, emberek millióit valóban brutálisan dehumanizálták, és így alsóbbrendűvé alázva az áldozatokat, megkönnyítették lemészárlásukat. A nácik nem csupán meg­kínozták és megölték a lágerek lakóit, hanem kegyetlen tudatossággal dezintegrálták mind a zsidó közösséget, mind az egyes lágerfoglyok személyi­ségét. Magukat kímélve, s az elemi szolidaritást felszámolva, a tömeggyil­kosságok, hullagyalázások tettestársai­vá tették őket, s így a legembertelenebb feladatokat – mint például az emberek gázkamrába préselése, vagy tetemeik eltakarítása -, velük végeztették. A túlélőket, puszta életben maradásuk miatt, és amiatt, hogy tanúként szemlélői vol­tak mások megölésének, illetve leépü­lésének és halálának, lelkiismeret-furdalás kínozza, mintha ők maguk váltak volna társaik gyilkosaivá. Szeretteik, társaik megalázásának, elpusztításának emléke rájuk nehezedik, mert életösztönük olykor szembe kellett forduljon emberi szolidaritásuk eszményeivel, és megakadályozta, hogy elemi együttér­zést tanúsítva segítsenek társaiknak.

*

Az egykori gettó- és lágerfoglyok ösztöneibe beépült, félelmeken alapuló túlélési technikák békeidőben sem múltak el nyomtalanul.

A túlélők élményeiket, szélsőséges léttapasztalataikat szorongásként, és az ezek hatására, egyszersmind ezekkel szemben konstruált életstratégiaként, számos esetben továbbörökítették utó­daikra. A bennük rekedt gyász hosszú távú mélabú és érzelem-kifejezési kép­telenség árnyékát borította családjaikra. Negatív identitásuk – pl. „se magyar nem vagyok, hiszen kitaszítottak, se zsidó, mert nincs ismeretem a zsidóság­ról, ráadásul emiatt diszkriminálhatnak és megölhetnek; alsóbbrendű vagyok, hiszen megtörtént velem, ami megtör­tént” -, szégyenük, megalázottságuk és elfojtott agressziójuk határozza meg életüket. Létezésbe vetett bizalmuk me­gingása sokféle neurotikus tünetet pro­dukál. Krónikus álmatlanság vagy ré­málmok, élelmiszer-felhalmozás, anyagcsere-zavarok, utazási- és klausztrofóbiák, bizalmatlan, vagy éppen túl szoros, a másik lehetséges elveszté­sének félelmétől terhelt emberi kapcso­latok, kisebbrendűségi komplexus (amit alkalmasint túlkompenzáció, s a túlélés zálogaként teljesítménykényszer „egyensúlyoz ki”), szorongás a történ­tek megismétlődésétől; mai antiszemita jelenségek összekapcsolása az átélt él­ményekkel, s ezért e jelenségek túlhangsúlyozása, és alapvető létbizonyta­lanság: valami rossz mindig történhet.

A túlélők, létbe vetett bizalmuk me­gingása következtében nemzettek oly­kor tudattalanul nem kívánt gyermeke­ket, akiknek zsidó szokás nyomán, sok­szor elhalt rokonaik nevét adták, s bel­éjük vetítették vágyaikat az elhalt roko­nok „újjászületésére”, amiben törvény­szerűen csalódniuk kellett. Nemcsak a második, hanem még a harmadik nem­zedékre is jellemző, hogy tagjait bizo­nyos értelemben elhalt szeretteik he­lyett, a hiány betöltésére, vigaszként, „emlékmécsesként” nemzették. Ők bi­zonyos értelemben „saját szüleik szüleivé”, és e mivoltukban koravén gyere­kekké váltak, akik nem tudván megfe­lelni a feléjük irányuló elvárásnak: az elhaltak pótlásának, el kellett viseljék szüleik áttételesen megfogalmazódó elégedetlenségét, ezért gyakran elége­detlenek önmagukkal, ambivalensen viszonyulnak saját létükhöz, és az utódnemzéshez is.

Szülők és gyermekek egymáshoz va­ló viszonyát, ideális feltételek mellett, ok-okozati viszonyban a szülők önbi­zalma, a gyermekek szüleik iránti bi­zalma, s az ebből eredő majdani magabiztosság és létbizalom jellemzi. A cse­csemő és a kisgyermek anyja tekinte­téből nyeri énje erejét. A vészkorszak túlélőinek, s az „emlékmécses”-gyerekeknek a szemében utódaik, a máso­dik-harmadik nemzedék tagjai félel­met, bizonytalanságot láthatnak: annak fájdalmas, ám érthetően elnyomott szo­rongását, hogy szüleik bár utódot nem­zettek, vészhelyzetben – a természet szokásaival ellentétben – nem képesek megvédeni sem önmagukat, sem sze­retteiket, így gyermekeiket sem. Életösztönük és fajfenntartási ösztönük egymással szembe fordul, mert tudják, alkalmasint nem lehetnek egymás tá­maszai, mivel a másik iránti szolidari­tásuk saját létüket veszélyezteti. Mi­közben rettegő féltés jellemzi e csalá­dokat, a természetes érzelmi kötelékek sérülnek. Szélesebb értelemben ugya­nez érvényes a zsidó közösség egészé­re, melyben nemcsak aktuális vesztesé­geket okozott, hanem a közösségi szo­lidaritás eszményét zilálta szét, vagy gyengítette meg hosszútávon a tudatos brutalitás, illetve a Zsidó Tanács-effek­tus: hogy a közösség választott, vagy a nácik által kijelölt vezetői intették türelemre és engedelmességre híveiket, s válogattak a zsidók közül életre-halálra – akár fogcsikorgatva, a legállhatatosabb jó szándékkal, mégis az egyik em­bert a másikért feláldozva. Megkoc­káztatható talán a kijelentés: a XX. szá­zad második felében hódító individua­lista gondolkodás mögött nem csupán az értéktételező szabadságfilozófiák, nemcsak a totális társadalmakkal való tudatos szembehelyezkedés, hanem a vészkorszak traumatikus tapasztalata is nyomon követhető.

Szüleik létbizonytalanságát, elfojtott gyászát, félelmeit utódaik megörököl­ték, sőt, amit nagyszüleik, szüleik 1944 után elfojtottak, sok esetben a második­-harmadik nemzedék tüneteiben, évtize­dek múltán tör elő. A gyerekek és uno­kák abban az életkorban, amikor szüle­ik, nagyszüleik átélték a traumát pusz­ta létükkel felidézik a vészkorszak em­lékét, s ettől szüleik viselkedése, a nemzedékek közötti kommunikáció megzavarodik.

Az éhség, az ürítés és a nemiség – a testi lét természetes alapfunkciói – se­bezhetővé teszik a civilizált embert. A zsidó hagyomány, illetve az ebből is táplálkozó európai viselkedési normák a testtel és a tisztasággal kapcsolatos, súlyos testi tabukat hoztak létre: e szimbólumok köré épül emberi identi­tásunk. A nácik, a demoralizálás szán­dékával, ezek durva áthágására kény­szerítették áldozataikat, így idézve elő személyiségük szétesését.

A gettó, a deportálás és a lágerlét ide­jén a testtel kapcsolatban átélt mega­láztatások következtében, a szülőkké váló túlélők gyermekeik, unokáik éle­tét túlkontrollálták, illetve azok meg­érezték a testtel, az anyagcserével, az alapvető létfunkciókkal kapcsolatos szorongásokat. Az életet, az egészséget fenyegető veszélyek eltúlzása mögött az egykor fenyegetett érték ösztönös túlbiztosítása, a túlélési potenciál növe­lése, egyben a tisztaság mint a megsér­tett szimbolikus emberi identitás megó­vásának, illetve kárpótló helyreállításá­nak törekvése rejlik.

A gyermekek ösztönkésztetésének későbbi túlszabályozása a kiszolgálta­tottság csökkentése, a szimbolikus identitás visszaszerzése és megóvása érdekében, másrészt a saját testtől mint az eltúlzott szülői gondoskodás okozta közvetett megaláztatás (emiatt gyakran tisztátalannak tartott) lehetséges „he­lyétől” és „eszközétől” való elidegene­dés – mely meggátolja a másik ember­rel való természetes interakciót – is­mert tünet a túlélők másodgenerációját érintő szakirodalomban. Más esetek és elemzések ugyanakkor a testiség mint az érzelmi közelség pótlására, valamint stressz-oldásra szolgáló eszköz felérté­kelődésére mutatnak rá e körben.

A szülővé váló túlélők gyakran retteg­tek, hogy elveszítik gyermekeiket (vagy házastársukat), mint ahogy elveszítették hozzátartozóikat, s e félelmüktől tudat alatt szabadulni kívánva, olykor szoron­gásuk tárgyától, végső fokon szerette­iktől szabadultak volna. A tudattalan ag­resszió okozta bűntudat ismét csak gya­rapította szeretteikkel kapcsolatos szo­rongásaikat. Egyszerre voltak „foglyok és őrök”, akik élményeik túszaként ma­guk is alkalmatlanná váltak az élet élve­zetére és a szenvedés kifejezésére, és nem adták át gyermekeiknek a létezés­nek eme alapvető képességét. Miközben utódaik jólétéért küzdöttek, olykor irigykedtek is lehetőségeikre, biztonsá­gukra és jólétükre, s ezt alkalmasint sze­mükre is hányták, bűntudatot keltve bennük. Elvesztett létbizalmukban, a másik emberbe vetett bizalom helyett, gyakorta bizalmatlanságra nevelték gyermekeiket, akik a túlzott félelmek, titkok és elvárások terhét másokkal megosztani nem tudva, emiatt je­lentősen nehezebben integrálódtak a családon kívüli világba és a családba egyaránt. Ha a családon kívül senkiben nem bízhat az ember, ugyan kihez for­dulhat a családon belül elszenvedett sé­relmeivel? A túlélők utódai közül sokan sem gyermekkorukban, sem serdülőko­rukban nem tudnak lázadni s így felnőni sem, mert szüleik túlóvták, és saját szükségleteik felismerésére alkalmat­lanná tették gyermekeiket, olyannyira, hogy azok önállótlanná váltak. A gyer­mekek szemében szüleik „áldozatok”: gyakran elárvultak, jelentős szenvedése­ken mentek keresztül. A túlélő szülőkkel szemben a serdüléshez és a le­váláshoz szükséges agressziónak nincs helye, mert a családtagok tudattalanjá­ban – felnőttekében és gyerekekében egyaránt – minden erőszak azonos az egykori üldözők okozta szenvedéssel. Noha a második-harmadik nemzedék tagjai – szüleik nyomatékos késztetésé­re – sok esetben jelentős teljesítmények­re lesznek képesek, ám saját autonóm létük megélésére: a harag, a fájdalom, egyszersmind az öröm kifejezésére, az élet élvezetére nem. Érzelem-szegénnyé válnak: se vigalom, se igazi gyász – semmi szenvedély. Maga az élet marad ki az életükből. Pusztán csak technikai értelemben léteznek, akkor érzik csu­pán, ha cselekszenek és teljesítenek, minthogy gyerekkorukban szüleik gya­korta csak ekkor és ezért jutalmazták őket a szeretet gesztusaival, vagy a gye­rekek úgy érezték, hogy csupán ezzel tudják kivívni elismerésüket, ezért tüne­teik között gyakori a szubjektív időhi­ány érzete, állandó türelmetlenség, kap­kodás, elégedetlenség eredményeikkel. Érzelmi értelemben gyakorta gyerme­kek maradnak, akik nem képesek az individuációra. Nem képesek kamaszodni, lázadni, „én”-né válni – indulatérzel­meik (s különösen a szülők traumái mi­att, épp a szülőktől elszenvedett traumá­ik) alig, vagy egyáltalán nem kommuni­kálhatok a családban – s végül nem ké­pesek a társadalom egyenrangú, felnőtt tagjának érezni magukat. Párkapcsolata­ikat gyakorta túlzott kötődés, vagy a kötődésre való képtelenség jellemzi, s az utódnemzés során hasonló, tudattalan ambivalenciák közepette vállalnak gyermeket, vagy, különösen a nagyvá­rosi értelmiségi környezetben, nem vál­lalják egyáltalán a családalapítást. A fé­lelemben és féltésben fogant szülői ag­resszió, illetve a felnövő gyerekek elfoj­tott agressziója kortársaiktól való elszi­getelődéshez, elmagányosodáshoz és depresszióhoz vezethetett.

Mindennek tudatosítása nélkülözhe­tetlen ahhoz, hogy a vészkorszak túl­élői, a második és a harmadik nemze­dék beszélgetni kezdjen, értsék egymás szavát, és valóban együtt tudjanak érezni egymással. Mert nemcsak a vészkorszak túlélői és a többségi társa­dalom között húzódik szakadék, bizo­nyos értelemben a vészkorszak első, második és harmadik nemzedéke kö­zött is hasadás észlelhető.

Miközben a túlélők rettegő aggoda­lommal viseltettek gyermekeik iránt, akik „mások helyett” is éltek, sokan nem engedték őket túl közel magukhoz, hogy ne fájjon majd, ha szétválasztják őket. E családokban az élet és az élet­öröm, bizonyos értelemben egyenlő volt a holtak elárulásával és megcsalásával, ezért nem alakulhatott ki sok helyen az élők között, szerves, érzelemmel teli kapcsolat. Noha akadt, aki beszélt gyer­mekeinek a múltról, a többség nem volt képes érzékletes szavakba önteni a vele történteket. Nem engedték meg maguk­nak, hogy valóban emlékezzenek, mert féltek emlékeik elsöprő erejétől. Sokan metanyelven játszották el – ismételték meg – gyermekeik életében a velük tör­ténteket: a szülők általi elhagyatottságot, vagy akár az éhezést. Egyszerre akarták átadni tapasztalataikat, és meg­kímélni e tudástól utódaikat, akik érez­vén az elfojtott fájdalmat, s félvén, hogy fájdalmat okoznak szüleiknek, nem tud­tak kérdezni a múltról, ám nem tudtak együtt érezni sem. A szülők azt hitték, gyermekeik nem észlelik erős akarattal kontrollált viselkedésükön, önmaguk előtt is leplezett érzéseiket. Némán gyá­szoltak, ám mert nem engedték szaba­don a gyászt, az mindent megmérgezett.

Szürkének lenni, nem kiríni a sorból, megfelelni az elvárásoknak, és szinte láthatatlanul, élettelenül élni, a gettó- és lágertapasztalatok szerint, a túlélés előfeltétele. A túlélők első nemzedéke öntudatlanul erre, másrészt az örömre és bensőségességre való felhőtlen kész­ség helyett, hűvös távolságtartással fo­lyamatosan a legrosszabbra: saját halá­lukra, a magányra, az „agresszorral va­ló azonosulás” jeleként a külvilág ke­ménységére, a várható megpróbáltatásokra, s ezért kiemelkedő teljesítmé­nyekre készítette fel a második nemze­déket, s a második nemzedék akár még a harmadik nemzedéket is.

Élet helyett nemlétre, vagy legjobb esetben a túlélésre.

*

A vészkorszakot túlélő zsidóság döntő többsége, életét és gondolkodá­sát alapvetően meghatározó élményeit elfojtotta, hogy tovább tudjon élni ab­ban az országban, amely a hazája volt, és kitagadta. Életvezetési stratégiáik mellett politikai magatartásmintáikat is az üldözöttség formálta, és formálja ma is (igaz, a közép-európai kis nemzetek között élve, ezzel az érzésükkel nincse­nek egyedül, ha más-más következteté­seket vonnak is le a többségi társada­lom tagjai, illetve a zsidók).

Ma Magyarországon, s egész Közép-Európában a hagyományos zsidó vallá­si-közösségi identitás emlék csupán, a zsidó azonosságtudat mozgatórugója pedig, minden törekvésünk ellenére, az üldözöttség öröklődő élménye. Márpe­dig identitásunkat, tudatos értékválasz­tásaink mellett, közösségünk sajátos ta­pasztalatai alakítják, s a magunkban hordozott kulturális örökség és törté­nelmi sebeink tudomásul vétele és fel­dolgozása által lehet saját magunknak is alakítanunk.

Ám a magyar zsidóság nagy része – a diaszpóra szüntelen alkalmazkodásra épülő mentális hagyatékával a háta mö­gött, az asszimilációból eredő identitás­deficit, a vészkorszak üldöztetésén ala­puló negatív identitása, és a megalázottság miatti szégyen miatt – még az­zal sem hajlandó számot vetni, hogy részben más élményközösséget képez, mint a többségi társadalom. A magyar zsidóság identitása ma, hatvan évvel a gettók és lágerek világa, s tizenöt évvel a kommunista diktatúra bukása után is a rejtőzködés. Ezért nem mutatják ki sokan fájdalmukat, fogukat összeszo­rítva tartják magukat, és mást monda­nak, mint amit gondolnak (mert alkal­masint azzal sem mernek/akarnak/tudnak szembesülni, hogy mit éreznek), így őrizvén személyiségük törékeny in­tegritását, s a magyar-zsidó együttélés féltett nyugalmát. Magyarországon százezer embert – immár három zsidó nemzedéket, azon belül is elsősorban az egykor deportált zsidóság utódait – érinthet kisebb-nagyobb mértékben e probléma, noha empirikus bizonyság nem áll rendelkezésre, hogy e populá­ció egészét érinti a jelenség.

A túlélő zsidóság Magyarországon maradt e mintegy százezer fős közössé­gének felmenői, jelentős részben már a vészkorszak előtt elveszítették zsidó identitásukat. Azért különösen fontos e tény, mert míg a sztálinizmus üldözött­jei, szenvedéseik során belekapaszkod­hattak identitásuk bizonyos elemeibe, s bármilyen különösen hangozzék is: „értelmet” találhattak szenvedéseik­ben, mint egy megszállt ország, aláve­tett nemzet tagjai, mint antikommunisták, vagy mint a polgári osztály tagjai, s ez megerősíthette azonosságtudatu­kat, azok az asszimiláns zsidók, akiket megbélyegeztek, gettóba hajtottak, de­portáltak vagy munkaszolgálatra hur­coltak, fizikai és lelki kínjaik mellett létük, megkonstruált önképük alapvető ellentmondásaival, identitásuk össze­omlásával kellett szembesüljenek. Úgy élhették meg, mintha őket valóban a nemzet vetette volna ki a semmibe: az a nemzet, melyhez így vagy úgy tarto­zónak vélték magukat

„Kényszerzsidóként” olyasvalamiért stigmatizálódtak, amivel kapcsolatosan semmiféle pozitív élményük, históriai tapasztalatuk, kollektív emlékezetük nem volt. Semmi közük nem volt a szenvedésükhöz, azon kívül, hogy megtörtént velük. Az auschwitzi tö­meghalál zsidó sors, egyben a zsákut­cás civilizáció elidegenedésének vég­pontja. A modem ember élményének: a létbe vetettségnek, a befolyásolhatatlan történéseknek való tárgyi kiszolgálta­tottságnak az esszenciája. A vallásos zsidóság, vagy a cionista elkötelezettségűek összekapcsolhatták a szenve­dést kollektív hitükkel, vagy történelmi emlékezetükkel, mely által a szenvedés így – részben akár a vallásos meg­győződés megingása által – „értelmet” nyerhetett, ám a korabeli zsidóság nagy része – a mai magyarországi zsidóság felmenőinek nagyobb hányada, és le­származottjaik is, az első körbe tartoz­nak. A túlélő zsidóság döntő többsége számára így az átéltek semmiféle meta­fizikai vagy történelmi jelentést nem hordoznak. Megsemmisített, megsebe­sített magyar identitásuk helyén űr tá­tong, amit szépségtapasszal próbálnak eltakarni, miközben a seb sajog. Egyet­len identitásuk bizonyos: hazájuk kor­mányzati szervei, anyanyelvükön kia­dott rendeletekkel egykor megbélye­gezték, megalázták, a megszállóknak kiadták, honfitársaik közreműködésé­vel üldözték, kirabolták és meg akarták semmisíteni őket. A nyelv, a nemzet, a kultúra – sok esetben a szomszéd, az is­merős, aki ingatlanjaikba beköltözött, vagy ingóságaikat magához vette az otthon, a haza vált számukra idegenné és ellenséggé (s olykor még a felszaba­dítók is erőszakot tettek rajtuk, vagy ja­vaikon). Ha visszatértek, s akár másho­vá költöztek, kitaszítottságuk és honta­lanságuk élményét legfeljebb elfojthat­ták, hogy tovább tudjanak élni ezen a földön, ebben a környezetben, ám nem feledhettek.

Ha a nemzet – mint Jan Assmann mondja – közös emlékezet, akkor a diszkriminált zsidók, a vészkorszak ül­dözöttjei nem válhattak a nemzet része­ivé. Utólagos „igazolást” is nyerhetett kitaszítottság-érzésük, mert a kommu­nista ideológiai fedő alatt párolódó ma­gyar köztudat sem fogadta be a zsidók szenvedéstörténetét a nemzeti szenve­déstörténet pantheonjába. A magyar emlékezet és a zsidó emlékezet más-­más traumatikus történeteket rögzített a második világháború idejéből, és az is­kolai tankönyvek sem segítettek, s még ma sem segítik elő kellőképpen, hogy a vészkorszak emléke, jelentőségéhez mérten beágyazódjon a köztudatba. A hatvanadik évforduló eseményei talán kezdőlökést nyújthatnak e szemlélet felülvizsgálatához.

Míg össztársadalmi szinten a lehetsé­ges gyógyír a kormányzati bocsánatké­rés, a jóvátétel gesztusán, a kultúra és az oktatás csatornáin keresztül képzel­hető el, a túlélők és leszármazottjaik lelki egészségét, identitásának helyreállítását ez csak másodlagosan érinti, ha érinti egyáltalán. Óvatosan inkább úgy fogalmaznék: a sebek enyhülésé­nek lehetséges társadalmi környezetét teremtik meg (míg az antiszemita je­lenségek ezt hátráltatják és a trauma to­vábbélése irányába hatnak). Ám a túl­élők és gyermekeik, unokáik lelki egészsége elsősorban nem a hazájuk ál­tali visszafogadáson, hanem az önnön egzisztenciájukba, saját megsértett ön­azonosságukba való hazataláláson mú­lik: alkalmasint épp zsidóként való számkivetettségük elfogadásán, mely által egyben a modern ember létélmé­nyének lényegét tapasztalták meg, s váltak az élmény jelképévé.

A gyógyulás, ideális esetben zsidó, vagy magyar-zsidó azonosságtuda­tunkba való visszatalálás, végső fokon egy olyan kettős identitás megteremté­se lehet, mely által visszatérhetünk az egyetemes emberi közösségbe is, ahon­nan felmenőink megaláztatásai által számkivettettünk.

Ehhez legalábbis két dologgal kell szembe néznünk: átélt szenvedéseink­kel és sérült identitásunkkal. Csakhogy magunktól éppen ezzel nem vagyunk képesek szembenézni; éppen ettől tá­volodnánk, minél mélyebben elnyom­va élményeinket. E paradoxon meghal­adása nélkül azonban nincs gyógyulás, nincs hazatalálás önnön egzisztenci­ánkba, a hontalanságba, amit pedig fel­ismerve mégis autentikusabban élhet­nénk, s az élményeinkhez való tudato­sabb viszony kialakítása után megkísé­relhetnénk új, tisztázott viszonyt kiala­kítani környezetünkhöz: zsidó sorstár­sainkhoz és a magyar társadalomhoz egyaránt. Amíg ez nem történik meg, amíg saját érzéseinket, saját helyzetün­ket nem látjuk tisztán, esélye sincs az atomizálódott közösség újjászületésé­nek; csakis e folyamat vezethet el ah­hoz az időhöz, melyben „apák és fiaik lelke egymás felé fordul”.

Assmann szerint a kulturális emléke­zet negyvenévi elfojtás után engedi fel­színre az átélteket. Ha mégis bekövet­kezett némi elmozdulás a magyarorszá­gi zsidóság identitásában az utóbbi évti­zedben, az paradox módon az idő múlá­sa mellett annak is „köszönhető”, hogy a kilencvenes évek fellobbanó politikai antiszemitizmusa megérintette az elfoj­tott traumákat, s ily módon a zsidóság­nak, ha nem is nyilvánosan, ám mégis­csak szembe kellett néznie nem csupán az antiszemitizmus rémével, hanem sa­ját önképével. A kilencvenes évek ele­jén, egy középkorú asszony könnyezve emlegette az egyik nagy vihart kavart, zsidóellenes írást. „Hát akkor én nem vagyok magyar?” – kérdezte őszinte kétségbeeséssel. Árulkodó a kérdés, melyet sok tízezer zsidó tehetett fel ma­gának akkoriban. A válasz: a kívülről meghatározott, vagy megkérdőjelez­hető identitás nem identitás.

*

Egy olyan világban, mely csak a győzteseket, a sikereseket díjazza, és az ő értékeiket kínálja kizárólagos minta­ként, a veszteség, a gyász, a fájdalom nem élhető át, s ily módon a múlt nem dolgozható fel. Az apák úgy érzik, fiaik nem láthatják őket gyengének, ezért el­rejtik szégyenüket, kétségeiket és fáj­dalmaikat, amitől viszont apák és fiúk érzelmei egyaránt eltompulnak, és vala­mennyien agresszívvé válnak. Ez a vi­lág nem az emberi szolidaritás világa, hanem az állatvilág törvényeié, ahol a sebesültek nem kapnak időt és módot, hogy sebeik hegedhessenek. E vadon­világban az emberek leginkább önma­gukkal nem érezhetnek együtt, s ez által elvesztik a másik ember megértésére és az együttérzésére való készségüket.

Száműzetések sora, diaszpóra lét, évezredes vándorlás, majd a szekulari­záció, az öntudat és az önérzet megin­gásával járó asszimilációs kísérlet utá­ni brutális kirekesztés és népirtás – gyógyításra vár a neurotikus zsidó tár­sadalom.

Tatárjárás, török megszállás, levert polgári forradalom, az I. világháborús, majd a trianoni békeszerződés követ­keztében elszenvedett csapások, a hit­leri Németország, majd a sztálini- brezsnyevi Szovjetunió szövetségesé­nek megalázottsága, a II. világháborús front-veszteségek, a vészkorszak közel félmillió halottja, majd a kicsi robotra hurcoltak, az ávó, Recsk, és az 1956-os forradalom utáni megtorlások áldo­zatai – gyógyításra vár a neurotikus magyar lélek.

Mindazok, akik kettős identitásúnak vallják magukat, vagy a többségi társa­dalomhoz tartozóként, szívükön viselik a zsidóság sorsát, kettős terhet hordoz­nak. Egyszerre kell gyászolni saját ha­lottjaikat, és felelősséget vállalni az együttélés során elkövetett hibákért, vétkekért.

A veszteségek feldolgozása nélkül nincs egészséges identitás, e nélkül pe­dig empátiás készség, mely a fe­lelősségvállaláshoz vezethet.

*

Az európai közösség politikai identi­tásának része a holokauszt emléke. Ez nem törli el a kereszténység teológiai antijudaizmusát, melyből a kelet-euró­pai jobboldal antiszemitizmusa ma is táplálkozik, sem a baloldali zsidóellenességet, melynek a marxi gyökerű antikapitalizmus és antinacionalizmus, az új-baloldal Amerika-ellenessége és anticionizmusa a forrása, s melyből alkal­masint az új antiszemitizmus, a mai eu­rópai Izrael-ellenesség ered – ezzel az új paradigmát kereső Európának to­vább kell birkóznia. Ám a kettős identitásmodell, mely a Tízparancsolat eti­kájából, a bibliai zsidó hagyományból és a kereszténység univerzalizmusából ered, s melyet Európa immár a vész­korszak tapasztalatával is kibővít, hogy tudniillik mindannyian kettős identitásúak vagyunk: egyszerre tartozunk egy néphez, egyszersmind az egész emberi­séghez, és e mivoltunkban felelősséget viselünk egymásért – még elsajátítandó tudás. Meglehet, e tudás nem birtokol­ható közvetlenül, csupán közös ideál­ként, egy íratlan európai alkotmány preambulumaként tarthatjuk számon.

Ezzel a tudással felvértezve gyászol­hatjuk meg közös veszteségeinket.

Az európai civilizációt alapjaiban megrázkódtató sorsélmény a hitleri és a sztálini lágervilág. Akarjuk, nem akar­juk, mindannyian ennek árnyékában élünk. Lehetséges, hogy a gyógyulás felé vezető út első lépése annak beis­merése kellene legyen, hogy az egész magyar társadalom, hasonlóképpen Kelet-Európa valamennyi népéhez, kisebb-nagyobb mértékben a poszttraumás stressz tüneteit hordozza, s a rend­szerváltás folyamata csak fokozta a szimptómák megjelenését. Ez esetben nem túlzás egy nemzeti mentálhigiénés program szükségére felhívni a figyel­met, melynek elsődleges célja az össz­társadalmi bizalom megteremtése len­ne, hogy senki ne érezze úgy, hogy más a létére, vagy a javaira tör. Valamennyi társadalom története egyben félelmek és előítéletek története. Abban remény­kedni, hogy mindez felszámolható, na­ivitás, de számot vetni azzal, hogy mindezzel számot kell vetni, és a tö­meggyilkossággá fajuló előítéletek szá­zada után politikai programmá tenni a bizalomépítést és a félelmek oldását, talán nem az.

A holokauszt és a kommunizmus ál­dozatai emléknapjának életre hívása az iskolákban fontos kezdeményezés. Csakhogy nem elég abban bízni, hogy egy új nemzedék évente egy-egy napon megszerzett tudása elegendő lesz a katarzis bekövetkeztéhez. Mind­annyian emlékezhetünk különböző is­kolai ünnepségek kínos feszengésére, mely garantáltan nem adott életre szó­ló élményt. Az elfojtott érzelmek áttö­réséhez további lépéseket kell ten­nünk, hiszen nemcsak a gyerekeknek, de nekünk, felnőtteknek is szüksé­günk volna a tudásra, és a tudás által arra, hogy részesei legyünk a megtisz­tító élménynek, mely mélyebb empá­tiához vezet egymás iránt. Az emlék­napoknak egyben munkaszüneti na­poknak, nemzeti emléknapoknak kel­lene lenniük, melyekre készül az or­szág, készül a kultúra. Az ünnep akkor az, ha megünnepeljük, írja Hans-Georg Gadamer. A gyász akkor az, ha gyászolunk. A rációt nem feledve, meg kell tanulnunk újra érezni: együtt érezni önmagunkkal, majd másokkal is. Ehhez a társadalomnak impulzu­sokra volna szüksége a szellemi élet­től és a kormányzattól egyaránt. Olyan gesztusokra, mint a térdre ereszkedő Willy Brandt imája a varsói gettó ál­dozatainak emlékműve előtt; emberi gesztusokra, melyek sírni késztetnek, és katarzishoz vezetnek. Arra volna szükség, hogy az iskolai előkészületek után, a gyásznapokon először család­tagok forduljanak egymáshoz, és be­szélgessenek, s azután másokkal is ké­pesek legyenek megosztani érzései­ket, gondolataikat.

Talán gyermekeink kíváncsiságára építve, és az ő tolmácsi közreműködé­sükkel megteremthető az a társadalmi környezet, melyben a hallgatás és a fé­lelem uralma megtörik, s ki-ki immár nemcsak a saját fájdalmával lesz el­foglalva, de egymás történeteit is meghallgatja.

Jegyzet

*Noha Magyarországon is folytak és folynak kutatások és terápiák, elsősorban a KÚT műhely, másrészt néhány önképzett terapeuta jóvoltából, a téma szakirodalma csekély. Nyugat-Európában, s főleg az Egyesült Államok­ban és Izraelben azonban a túlélő-szindróma s a másod-harmad generációs tünetcsopor­tok regisztrálása, kezelése, szakirodalma is jelentős – írásom részben ezekből merít. A té­ma néhány alapműve nem feledkezik meg hangsúlyozni, hogy bizonyos tünetek a sztáli­ni szovjet lágervilág túlélőinek és azok leszármazottainak körében is jelentkeznek, akik ha­sonló szenvedéseken mentek keresztül, mint a hitlerizmus áldozatai, és traumáik egy ré­szét, hasonlóan a vészkorszak túlélőihez, ők is továbbörökítették utódaikra. (A modern pszichiátriai irodalom, e tapasztalatokból kiin­dulva, rokon jellegű tünetcsoportot azonosít katasztrófák és terrorcselekmények túlélőinél, és a poszttraumás stressz rendellenesség – PTSD – fogalmi körébe vonja a vészkorszak túlélőinek szimptómáit.)