Az örökkévalóság tükre I.

״Kelj föl, kelj föl, Debora! Kelj föl, kelj föl, zengj éneket!” – olvassuk a Szentírásban, Debóra énekében. És lám, a héber nyelv immár háromezer éve zengi szünet nélkül ezt az éneket, amely váltakozva lebeg ״égi” és ״földi” között, és amely visszazeng rengeteg bajt, szenvedést, véráldozatot. Éppen ezért egy ilyen hosszú történelmi folyamatban, amilyennek szinte nincs is párja az emberiség történetében, lehetetlen megkerülni a korszakokra való bontást. Mert hiszen nehéz megérteni valamely korszakot, ha nem vesszük kiindulási pontnak alapul az előző korszakot, sőt talán a megelőző korszakok egész sorát. Pedig látszólag – költészetről lévén szó – valamilyen egyedi verset mutatunk be, olyan költeményt, amely színre független minden másiktól, és amelyről úgy kell ítélnünk, mint autonóm esztétikai értékekkel bíró alkotásról – ahogyan ezt Kosztolányi tette, midőn (״másodkézből”) magyarra fordította Rabbi Jehudá Hálévi híres költeményét, az Elégiát.

Mármost ha egy antológia arra törekszik, hogy idegen olvasók elé vigye mintegy száz esztendő új és modem héber költészetét, a helyes megértés kedvéért tartozik legalább halvány vonalakkal megrajzolni fejlődése útjait. Itt mindjárt a kezdet kezdetén szeretném hangsúlyozni, hogy a héber anyanyelvű, művelt kortárs olvasó különösebb nyelvi nehézség nélkül olvas több száz vagy több ezer ével ezelőtt íródott héber szövegeket, annak ellenére, hogy a héber nyelv mondattanában, szókincsében, szókincsének jelen­téstartalmában jórészt jelentékeny változások mentek végbe. Olyan jelenség ez, mármint a régi szövegek nehézség nélküli olvasása, amilyenre igazában nincs is példa a modem kultúra történetében.

A korszakok tagolódása

Az irodalom természetes tagolása lényegében a bibliai költészettel kezdődik, ámde hadd emlékeztessek rá, hogy még a Szentíráson belül is léteznek ״igen régi” és ״jóval későbbi” kifejezésmódok; erre nagy nyomatékkal hívják fel a figyelmet a modern kutatók. Igen nagy stílusbeli különbség van például a zsoltárok és ama költészet között, amely Jób könyvének sajátja. Ennek ellenére azonban, ha a dolgot a modem költészet szemszögéből nézzük, alá kell húznunk, hogy a bibliai költészet nem ismeri a szabályszerű rímtechnikát és hogy az erre a költészetre jellemző ritmika meglehetősen kötetlen, s ebben közel áll hozzá a modern héber költészet ritmikai szabadsága.

Ezt annak a ténynek tükrében emelem ki, hogy a héber költészet több mint ezer éve – a hispániai héber költészettől a huszadik század közepéig – ismeri és alkalmazza a ritmusos-rímes verselést, méghozzá igen pontosan, szabályszerűen, lényegében idegen hatásra (s itt legelsősorban az arab irodalomnak az európai irodalomra gyakorolt hatása érvényesült).

De térjünk csak vissza a korszakok tagolódására: a bibliai költészet után, ami legalább mintegy hatszáz évet ölel fel, tehát a babilóniai számkivetettségből való szentföldi hazatérésig tart, Hággáj (Aggeus), Zehárjá (Zakariás) és Máláhí (Malakiás) próféták koráig (lényegileg a második Jeruzsálemi Szentély kezdeti napjaiig), történelmi ismereteink igencsak hézagosak, költői szövegek csak szórványosan maradtak ránk, kutatók értékes fáradozása nyomán – így Ben Szírá könyve, a Holt-tengeri tekercsek. És az is ismeretes, hogy a legrégebbi héber imák, amik ma is részei a liturgiának, azokban az imákban gyökereznek, amelyekkel még a második Szentély korában, vagy talán még korábbi időkben fohászkodtak. Mindenesetre tény, hogy a héber költészet ókori megújhodása szoros kapcsolatban van a liturgiával, azokkal a pijjútok-kal* – költői szárnyalású fohászokkal -, amiket szerzőik azzal a céllal alkottak, hogy velük, általuk magasztosabbá tegyék a legrégebbi zsinagógákban a ״szolgálatot” (az istentiszteletet a héber az ״ávódá”, azaz ״szolgálat” szóval jelöli). Ilyen pijjút-költő volt példává Jánnáj, valamint Elázár Hákálír, akik a második Szentély pusztulása utáni időben éltek (minden valószínűség szerint a 7. század második felében), és akiknek a költészete nagyobbrészt a Szentföldön bontakozott ki. ״Szent” költészet az övék, amiben eléggé szabadon használtak fel bibliai szövegeket, gondolatokat. Ezekben a pijjútokban találkozunk először rímeléssel (ámbár rendszerességről még korántsem lehet beszélni), mégpedig úgy, hogy a rímelés technikája voltaképpen grammatikai jellegű.

A héber költészet nagy, felkészítő korszaka egybeesik a zsidók hispániai és provence-i meggyökeresedésével. Dunás Ben Lábrát, ez a középkor közepe táján élt költő volt az, aki az arab költészet ritmikáját átültette a héber költészetbe. Ez a korszak mintegy hatszáz évig tartott, és olyan nagyformátumú, klasszikussá vált személyiségekkel büszkélkedhet, mint Ibn Gábiról (Ibn Gvírol), Smuél Hánággíd, Jehúda Hálévi, Ibn Ezrá és mások. A héber költészet ebben a szakaszban ágazik kétfelé: vallási és profán költészetre – olyan jelenség ez, amelynek jelentős analógiája lesz a modem héber költészetben. Számos Spanyolországban és Provence-ban született alkotást az egyik nemzedék továbbadott a következőnek, így kerültek bele ezek a sziddúrba, vagyis a mindennapos imakönyvbe, és a máhzórba, vagyis az ünnepek különleges imakönyvébe, és ennek következtében tettek szert halhatatlanságra.

Ez a kor végérvényesen és tragikusan befejeződik a zsidóknak Spanyolországból történő kiűzetésével (1492), jóllehet kulturális hanyatlásuk már több nemzedékkel előbb megkezdődött. A korszak, amely oly gyümölcsöző volt mind a héber, mind az egyetemes kultúra számára – azzá tette a zsidó költők és gondolkodók működése -, a héber költészetet illetően mintegy háromszáz éves időtartamra elsüllyedt, megdermedt, és ez akkor is így van, ha támadnak is héberül író zsidó költők a világ más-más helyein, mint például Sálom Sábázi, az a jeles poéta, aki a távoli Jemen diaszpórájában írta verseit.

A megtermékenyítő felvilágosodás

Valójában a hászkálá, a zsidó felvilágosodás koráig nem beszélhetünk virágzó héber költészetről. Ez a mozgalom a 18. század végén bontakozott ki, s ekkor ismét tanúi vagyunk az irodalom, a héber irodalom újjászületésének, éspedig ez alkalommal Itáliában és Németországban. Fontos megjegyeznünk ezt a két országot, mivel a kutatók között vita folyik arról, hogy vajon ennek az új héber irodalomnak a kezdetét az eredetileg itáliai, utóbb Hollandiába kényszerült Moses Hajim Luzzato (״Rámhál”) fellépése jelzi-e, vagy pedig a németországi Naftali Herz Weiselé (Náftálí Here Vájzel). Jellemző és árulkodó a vita gyökere: M. H. Luzzato olyan költő, drámaíró, gondolkodó, aki alkotómunkája során a hit, a vallás és a misztikum világából merít. Vele szemben N. H. Weisel egyértelműen profán író, aki kora aktuális problémáinak érzékeltetésére szívesen alkalmaz bibliai allegóriákat. Az említett problémák lényege: az európai zsidóság közelítése a felvilágosodás világához azzal a szándékkal, hogy hasznos polgárai legyenek azoknak az országoknak, amelyekben élnek, hogy beilleszkedjenek nem zsidó környezetükbe – egyébként ez volt a központi problémája Moses Mendelssohnnak, a nagy írónak és gondolkodónak, Lessing barátjának, a zsidó felvilágosodás központi alakjának is.

A 19. század folyamán a héber költészetnek olyan kiemelkedő személyiségei voltak, mint Mose Levinzon, Adám Kohén, Míhá Joszéf Lebenszon (kezdőbetűiből alkotott rövid nevén Míhál) és Jehúdá Léb Gordon (őt pedig Jálág néven szokás emlegetni, ugyancsak neve kezdőbetűi alapján). Illik itt megemlítenem, hogy a magyarországi, móri születésű Mose Levinzon volt az első, aki megírta a héber költészet ars poeticáját, ez igen nagy hatással volt az új héber költészetre, és nagyon valószínű, hogy őrá viszont nagy hatást gyakorolt kora magyar költészete.

A hászkálá költészetére – ami a héberben jóval később jelentkezett, mint az európai nyelvekben – jellemző az ״általános” témák előnyomulása, valami, ami a hispániai és a provence-i aranykor lehanyatlásától fogva teljesen eltűnt. Ennek a költészetnek, jóllehet rendelkezett fontos irodalmi’ folyóiratokkal – amilyen a ״Hámeásszéf” (,,A betakarító”), a ״Kohvé Jichák” (״Izsák csillagai”) – meglehetősen szűk volt az olvasóközönsége, s az is szétszórtan, számos országban élt. A kulturális-irodalmi tevékenység gyűjtőpontja Közép- és Kelet-Európábán volt fellelhető. Ebben az összefüggésben hadd említsem meg Bacher-Bachrach Simonnak, annak a 19. századi magyarországi héber költőnek a nevét, aki először fordította héberre a magyar Himnuszt. Ugyancsak ő ültette át héberre Petőfi, Arany, Vörösmarty és más kortárs magyar költők verseit.

Ezt a kort mintegy szimbolizálja Jálág híres költeménye, a Kiért fáradok?”. Jálág, a hászkálá irodalmának ez az igazán központi és legdominánsabb alakja ebben a versében annak az érzésének ad kifejezést, hogy már alig-alig találni a héberben jártas olvasóra és talán ő az utolsó héber költő, hiszen a zsidó alkotóművészek színe-java az európai nyelveket, illetve a jiddis nyelvet részesíti előnyben.

Ma már tudjuk, hogy ez a költemény a héber költészet történetének fontos mozzanata, valóságos útjelző, hiszen alig két évtizeddel később tanúi lehetünk a héber irodalom Szentírás óta legnagyobb megerősödésének, valóságos újjászületésének. A 19. század hetvenes éveiben születik az új héber irodalom két kiemelkedő költője: Hájim Náhmán Biálik és Sául Csernihovszki, mindketten oroszországiak. Velük döntő jelentőségű korszakhoz érkezünk el, amit a ״reneszánsz korának” szokás nevezni. Általuk, Biálik és Csernihovszki által kivirágzik az a gondolat, hogy a zsidóságnak Erec Jiszráélban, vagyis az ősök szent földjén kell megújulnia, független néppé válnia.

Magától értetődik, fel lehet sorolni olyan neveket, amelyeknek viselői a hászkálá és az ״újjászületés kora” közti időben tevékenykedtek, így Cvi Méné Dolicki vagy Náftálí Here Imber nevét (utóbbi volt a ״Hátikvá” – ״A remény” – című vers szerzője, évtizedekkel utóbb ez a költemény lett Izrael Állam nemzeti himnusza). Ezek a költők az ״apák ősi földje” utáni konkrét és objektív vágyakozásuknak adnak kifejezést. Értékelésük, jelentőségük feltárása még a kutatókra vár. Ők kétségtelenül abba a kategóriába tartoznak, amit a ״Cion-szeretet költészetének” szokás említeni.

Biálik, a nemzeti költő

Meg kell azonban állapítanunk, hogy azoknak az időknek irodalmi központjai Oroszországban és Lengyelországban, közelebbről Odesszában és Varsóban, s bizonyos mértékben Berlinben bontakoztak ki. És bizony Jálág panaszszavai után, amikben magát az utolsó héber költőnek ítélte, a hébert pedig a halálán levő nyelvnek, Biálik feltűnése az irodalomban szinte valóságos csodának hat, mindenesetre nagyon reális csodának. Biálik ifjú zseniként tűnik fel, és a kritika, de nemcsak a kritika, hanem a meglevő héber körök is csakugyan tárt karokkal fogadják. Mindenki érzi, hogy valami igen nagy dolog történt az irodalom, de egyáltalán a zsidóság világában. Biálik költészete konkrét, de egyszersmind emelkedett is. Tud a lírai költészet egyéni nyelvén szólni, amellett csodálatosan fejezi ki a kollektív érzelmeket is. Van benne epika és líra, erkölcsi feddés és népköltészeti hangulat. A szélesebb olvasóközönség megérezte: a zsidó népnek ismét támadt egy olyan héberül éneklő költője, aki a legegyénibb élményei segítségével fejezi ki a mélységekből fölemelkedni vágyó zsidóságot (ezt a zsidóságot Biálik idejében az oroszországi, galíciai és lengyelországi zsidó tömegek alkották). És lévén Biálik olyan költő, aki magától értetődő természetességgel foglal ál- lást nemzete mellett, kézenfekvő, hogy párhuzamba állítsuk Petőfivel. És csakugyan Biálik állandó jelzője: ״a nemzeti költő”. Ami költészete jeligét illeti, az inkább Aranyra emlékeztet, semmint Petőfire, nemzedéki szempontból pedig többé-kevésbé Kiss Józseffel hozható egy sorba. Biálik vezetésre termett alkat volt, aki képesnek bizonyult ״zászló alá szólítani” a többi héber költőt, akik csodálatos gyorsan bukkantak fel, egyik a másik után.

És feltűnt Biálik irodalmi ״párja” is. Amíg Biálik tragikus és komor költő, olyan, aki két világ, a hagyományok és a hászkálá, a felvilágosodás világa között őrlődik, a tradíció és a modernség között, addig a másik költő, Sául Csernihovszki csupa életöröm, teli van az élet hedonista-pogány szere- tétével. Szemben Biálikkal, aki ״A talmudista” című epikus költeményében annak a zsidó ifjúnak az alakját ábrázolja, aki szüntelen a jesivák szent világában buzgólkodik, Csernihovszki az ״Apolló szobra előtt” című költeményében a szépséget, az élet imádatát magasztalja, hirdeti a menekülést az ősök agg istene elől, akit a zsidók imaszíjukkal megbéklyóztak. Csernihovszki, ellentétben Biálikkal, hozzásimul, alkalmazkodik Európa kultúrájához. Műveli az epikát – idilleket ír – és a lírát, s egyaránt fordít idegen nyelvekből (egyebek közt lefordítja héberre az Iliászt és az Odüsszeiát, nemkülönben a finnek nemzeti eposzát, a Kalevalát). Nem véletlen, hogy a húszas években, miután kivándorolt Izrael földjére, ő, a materiálisnak, a szépségnek a hirdetője lesz az ottani ifjúság bálványa, ő, nem pedig Biálik, a melankolikus, a gyötrődő, a szenvedő poéta, noha a többség azt vallja, hogy Biálik nagyobb mélységekig hatol, mint valamivel fiatalabb költőtársa.

Közismert, hogy költők csoportosan, csoportosulásokban szoktak feltűnni. Így volt ez ebben a korszakban is. A két ״vezető” költő mellett egy sokszínű költői galériát találunk – nevezzük meg például Zálmán Snéúrt – azt a költőt, akit hosszú ideig együtt emlegettek Biálikkal és Csernihovszkival, ámde az utóbbi években az irodalmi közvélemény náluk alacsonyabb szintre helyeid – (emlékeztet ez arra, ami a magyar költészetben történt Tompa Mihály alakjával, akit valaha olyan költőkhöz hasonlítottak, mint Petőfi és Arany). További jeles költői az újjászületés korának: Jákov Stájnberg, Jákov Káhán és Jákov Fihmán. (Ámbár – tegyük hozzá – az irodalmi börzén részvényeik ára hol emelkedik, hol meg süllyed.)

A héber költészet nagy fordulata akkor következett be, amikor ״központja”, ami korábban Odesszában és Varsóban volt, a 19. század második felében, az első hálúd – pionír – bevándorlások keretében átkerült a Szentföldre. Igaz, a héber költészet két nagy alakja, Biálik és Csernihovszki is Izrael földjére tette át működésének színterét, mégsem ők voltak azok, akik az ország hálúci költészetének alapjait lerakták.

Biálik világa a Szentföldre történt bevándorlása után is a gálút – a diaszpóra az a föld, ahol gyermekkorának éveit töltötte. Csernihovszki, kétségtelen, gyökeret tudott verni az új valóságban, szellemileg akklimatizálódott és számos, a Szentföldön született és népszerűvé vált költeménynek ő volt a poétája, mindazonáltal a fiatal pionír nemzedék új valóságának kifejezéséhez szükséges eszközök kimunkálása, tökéletesítése másoknak lett a feladata.

Szükségesnek tartom itt megjegyezni, hogy a héber központ áttelepülése Európából a Szentföldre egyben határmezsgye is, már ami a költemények ritmikai fundamentumát illeti. Az a héber nyelv ugyanis, amely Európában volt használatos és amit askenázi kiejtésűnek szokás nevezni, azzal a sajátossággal bírt – és bír -, hogy a szavak hangsúlya az utolsó előtti szótagra esik. A Szentföldön az úgynevezett szefárd kiejtés honosodott meg, ez viszont főképpen az utolsó szótagot hangsúlyozza, s ennek a kiejtésnek a letéteményesei elsősorban az orientális zsidók voltak. (Egyébként Izrael Államban is ezzel a kiejtéssel beszélik a héber nyelvet.) Ez a változás – érthetően – nagymértékben károsította az európai származású-neveltetésű héber költők verseinek természetes muzsikáját, hiszen ők alkotásaikat askenázi tonalitásban írták.

Fordította: Jólesz László

* A pijjút szót a ״poéta” szóból, mások a ״pietas” (״kegyesség”) szóból eredeztetik. (A ford.)